Szerző: Balázs
Teheránban összesen két hetet töltöttünk. A barátaink, akiket előző évben ismertünk meg a Warmshowersen keresztül, örömmel marasztaltak volna minket még egy hétre, de az Üzbég vízum megléte miatt mennünk kellett. Nem utaztunk annyit Iránban, amennyit terveztünk, de a kínai vízum intézése sok időt vett igénybe. Eredetileg csak a türkmén vízumot szerettük volna elintézni Teheránban, azonban hál’ Isten végre találkoztunk személyesen is Kobra Zolival, aki azt tanácsolta igényeljük meg ott a kínait is, mert neki két éve nagyon könnyen sikerült.
A kínai vízum megszerzéséről azt kell tudni, hogy nem egy esti szotyizás a haverokkal. A legtöbb bosszúságot ez okozza a bringás utazóknak. Repülőjegy és szállás foglalás kell, a kerékpározásról hallani sem akarnak, épp ezért mindenki trükkökhöz próbál folyamodni. Kamu repjegy foglalások, vagy lemondható jegyek, egy éjszakás hotel foglalás, stb. Valamilyen oknál fogva, a teheráni nagykövetségen elég lazák az ügyintézők és nem sokat akadékoskodnak. De még így is pár napba beletelt, mire le tudtuk adni a papírokat. Kértek egy igazolást (ők meghívó levélnek hívták) a Teheráni Magyar Nagykövetségtől, de, hogy ez mit kell, hogy tartalmazzon, senki nem volt biztos, legkevésbé mi magunk.
Fél nap vízumügyintézés után felüdülés volt az egyik múzeumkertben hűsölni. A képen Mina, mögötte Habib fekszik.
Elmentünk hát a nagykövetségre, ahol kedvesen fogadtak minket és leültettek.Meg kell valljuk, nagyon jó érzés volt a „Magyar Nagykövetség” feliratot olvasni, és látni a magyar címert. Otthon ez talán nem sokat jelentene, de 2 hónap utazás és 4000km távlatából, biza erősebben dobogott a szívünk. Annamária (Még egyszer köszönjük Neki a segítséget!), a magyar konzul, velünk együtt nem nagyon értette, hogy mit is kéne ebbe a bizonyos levélbe beleírni, de megtett minden tőle telhetőt. Kaptunk egy igazolást, fejléces, pecsétes papírra, hogy tényleg azok vagyunk, akinek magunkat mondjuk, az útlevelünk érvényes, megvan minden szükséges oltásunk és kerékpárral szeretnénk beutazni Kínát. Ehhez kérik a Nagykövetség szíves közreműködését. Másnap elbumliztunk reggel a nagykövetségre, amit valami rejtélyes módon zárva találtunk, csak másnap nyit, tudtuk meg a kapuőr fiatalembertől. Hát ez remek, fölöslegesen utaztunk másfél órát és fogunk visszafelé is ugyanennyit. Csütörtök, újabb nap, újabb lehetőség! Az online vízumkérő lapot nem tudtuk elmenteni és pendrive-ról kinyomtatni, ezért kézzel töltöttük ki a nyomtatványt. Igen, jó a gyanútok, nem fogadták el, pedig Eni gyöngybetűs írása még egy iniciálé festőből is örömkönnyeket fakasztott volna. Akkor keressünk egy internet kávézót, ahol kitöltjük és rögtön ki is nyomtathatjuk a papírokat. Ez viszont nem volt egy könnyű művelet, viszont összehozott a sors minket Mehrdad-dal, egy kedves és roppant segítőkész iráni egyetemista sráccal, aki gyorsan a mentőangyalunkká avanzsált. A lakásukon való többszöri kudarcba fulladt próbálkozás után kocsival elvitt minket egy „plázába” ahol végre sikerült mindent kitölteni és kinyomtatni. Még kifizetni sem engedte a költségeket, majd pontosan a kínai nagykövetség előtt tett le minket. Piknikeztünk egy kellemest a szemközti kisbolt előtt és vártuk a 14:30-as délutáni nyitást. Roló fel, Balázs és Eni be, papír lead, magyar levelet végig se olvas, csak pipál, kérdés: - Kilencven napra szeretnénk megkérni? Persze, hogy kilencven napra szeretnénk, hiszen hatalmas ez az ország, a maximumot írtuk be, hátha rossz kedvük lesz és faragnak belőle. A papíron két belépés szerepelt a részünkről, hátha így útba tudjuk ejteni Mongóliát (Kazahsztánon majd Oroszországon keresztül hosszú lenne és még két vízumot kellene kérnünk, repülni pedig nem szeretnénk). Következő keddre ígérték a kész vízumot, akkor kellett érte mennünk.
Mit csináljunk péntektől hétfő estig?
A terv: Lemegyünk Esfahanba és megnézzük, tényleg olyan szép-e, mint mondják (biztos, hogy az!)?
B terv: Elmegyünk trekkingelni a Damavandra (Irán, és a Közel-Kelet legmagasabb hegye, 5610m magas) .
C terv: Fent maradunk Teheránban és elmegyünk a konferenciára szombaton, ahol találkozhatunk Issa Omidvarral.
Ki az az Issa Omidvar?
1954-ben Issa és Abdullah Omidvar, egy iráni testvérpár, Teheránból elindul Angliából importált motorjain, hogy felfedezze a világot. Útjuk célja, hogy Ázsián keresztülutazva eljussanak a világ legprimitívebb törzseihez. 10 évig tartó utazásuk alatt, melyből 7 évet motorkerékpárral, hármat pedig egy Citroen autóval utaztak, bejárják Ázsiát, Ausztráliát, Polinéziát, Afrikát, Dél-Amerikát, az Egyesült Államokat és Kanadát, Európát. Olyan helyekre sikerül eljutniuk, ahol előttük nem sokan jártak, és hihetetlenül értékes fotó-, videó- és írásos anyagot állítanak össze. Fél évig éltek egy fejvadász törzzsel az Amazonas-medencében, kutyaszánnal keresztülszelték Észak-Amerika állandóan fagyott vidékét, hogy dokumentálhassák az inuitok mindennapjait. Ausztrália nyugati partjáról indulva átutazták a kontinenst, közben hosszan tanulmányozták az őslakosok életmódját, mely napjainkra teljesen eltűnt. Nem csupán kalandorok voltak és eltökélt utazók, de pontosan megtervezett és előkészített útjukkal, kutatásaikkal és aprólékos munkájukkal, beírták magukat az antropológia történetébe is.
Iránra nem elég egy hónap, mindenképpen szeretnénk még visszamenni, és úgy döntöttünk Esfahan és a Damavand megvár minket, de egy ilyen találkozás, talán csak egyszer adatik meg az életben. A C terv mellett döntöttünk hát.
Szombaton időben keltünk, gyors reggeli után Habibbal átkocsikáztuk a várost, és már ballagtunk is felfelé a Sa’dabad Palota kertjében, a konferencia helyszínére. Omidvar úr kedvesen fogadott minket és roppant érdeklődő volt. A nyolcvanas évei közepén járó úr testileg és szellemileg is nagyon frissnek tűnt. Megígérte, hogy a konferencia után beszélgetünk még. Eni azzal az ötlettel állt elő, hogy készítsünk vele interjút. A telefonjába összeírtuk a kérdéseket és a program végén megkérdeztük Omidvar urat, hogy lenne-e lehetőség az interjúra? A válasz igen volt. Kocsival felvitt minket, a parkon keresztül, az Omidvar Múzeumig, majd egy kis tárlatvezetés következett az egybegyűlteknek. Miután mindenki elment a múzeum mögötti kis étterembe ültünk be. Színesen mesélte az élményeit, tele szenvedéllyel. A kultúrák iránti tisztelet és elfogadás kiérződött minden mondatából. Roppant kellemes fél délutánt töltöttünk együtt Omidvar úrral és a barátjával, akiről kiderült, hogy nagyon híres rendező és producer Iránban (a nevére sajnos nem emlékszünk). A saját utunkhoz is merítettünk inspirációt és telve érezzük magunkat energiával. A világ azóta nagyon kinyílt, már szinte nincsenek is rejtett részei. De nekünk így is minden új. És ki tudja, talán még sikerül rejtett kincsekre bukkannunk! A videót két napig vágtuk, fordítottuk, zenét raktunk alá, és talán nem önteltség, ha azt érezzük, hogy egész jól sikerült. Itt tudjátok megnézni.
Balról jobbra: Omivar Úr barátja a producer, Balázs, Issa Omidvar, Habib, Eni
Kedden felvettük a kínai vízumunkat, megadták kilencven napra (amivel roppant szerencsésnek mondhatjuk magunkat), de csak egy belépésre, így biztosan nem tudunk elmenni Mongóliába. Remélem Enit Kirgizisztán kárpótolja majd.
Zolival többször sikerült találkozni, együtt vacsorázni teheráni tartózkodásunk alatt. Nagyon kellemes embert ismertünk meg a személyében. Nyitott, vidám, jó beszélgetőpartner. Sok mindent látott a világból már, azonban ez nem fölényesnek hat, sokkal inkább szerénynek és bölcsnek tűnt nekünk. A megszokottól eltérőt érdeklődéssel fogadja, tisztelettel van a más kultúrák iránt. Sok mindenben sikerült nekünk is új nézőpontot adnia. Érdekes volt minden vele töltött perc, egy pillanatig sem volt unalmas a beszélgetésünk. Nagyon reméljük, hogy sikerül megmutatnia nekünk valamelyik télen a Hargitát, és a kis házát a hegyek között. Zoli, míg mi Issa Omivdvart interjúvoltuk, megmászta a Damavandot. Gratula Zoli!
A legfinomabb Iránban kapható italok: Dough (sós, híg, joghurtos ital, ez épp mentával), virgin mojito, citromos és tropical alkoholmentes sör.
Nagyon élveztük a Minaval és Habibbal eltöltött két hetet. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, Eni főzött Minával és lelkesen fotózta a szebbnél-szebb ételkölteményeket, én pedig másodszor életemben, megtanultam Habibtól ostáblán játszani (sokan backgammonnak ismerik).
Ők is szeretnének újra útra kelni, kerékpárral. USA, Kanada, Ausztrália vagy Új-Zéland lenne a cél. Esetleg Dél-Amerika. Nagyon szurkolunk nekik, hogy sikerüljön és kapjanak valahova vízumot. Ha az ember iráni állampolgár minden sokkal, de sokkal nehezebb. Ott élni is és onnan megpróbálni eljönni se egyszerű, még ha csak egy kicsit utazni szeretnének is. Annyira jó lenne egyszer együtt utazni négyesben valamerre, reméljük, nem kell soká várni rá.
Szerző: Balázs
Belgrádot szakadó esőben és hidegben hagytuk el. Csak remélni merjük, hogy a tavasz már nem várat sokat magára, illetve hamarosan visszatér, mert Belgrád előtt azért egész jó időnk volt. A városnézés a szerb fővárosban elmaradt. Bazi fáradtak voltunk, és ehhez társult, hogy írni kéne, meg rendezni a soarainket és grátisz 3 napig megállás nélkül szakadt az eső, de úgy, hogy az összegyűlt esővíz hömpölygött le a hegyről. Belgrád közel van, majd bepótoljuk. Délután indultunk el, hogy nem túl messze egy családnál töltsük az estét, akik ősszel étrtek haza egy 8 és fél hónapos ázsiai bringatúráról. Többek között Kínát és Mongóliát is bejárták, szükségünk van a friss infókra. Nem mondanánk, hogy az este és benne az információcsere pont olyan sikerrel zárult, mint azt reméltük, de sebaj. Kedvesek voltak, megvendégeltek minket egy finom vacsorával. Másnap reggel futottunk össze a két gyalogos vándorral Christoph-fal és Simonnal. Januárban indultak Ausztriából Kínába szeretnének eljutni majd délre fodrulnak és Vietnamig folytatják gyalogos zarándoklásukat. Vietnami gyerekeket támogatnak hazulról és iskoláknak, árvaházaknak gyűjtenek pénzt útjúk során, hozzánk hasonló keretek között. A két mosolygós fickó tele van energiával, amiből ránk is ragasztottak, jól is jött a nagy emelkedő előtt. Az egyik emelkedő felénél jártunk, mikor utolért minket a házigazda, Ivan, aki kerékpárral ered a nyomunkba. Ő még nagyon aludt mikor mi elindultunk, de az óraátállítás is akkor éjjel volt, és mi szeretünk volna haladni, a felesége engedett ki minket. Váltottunk egy pár szót és készítettünk pár közös fotót, aztán Ivan nekiiramodott és a tetőn várt ránk két üveg nagyon finom ásványvízzel. Kaptunk még pár hasznos tanácsot, hogy melyik úton menjünk Szmedrevoba, és elköszöntünk egymástól.
Szmedrevo (magyar nevén Szendrő) egy kisváros a Duna egyik mellékfolyólya, a Morava partján. A város az erődjéről híres, amely a 15. században épült egy szerb despota jóvoltából. A török többször bevette a várat, érdekessége, hogy itt hunyt el az 1494-es ostromban Kinizsi Pál hadvezér.
Smedrevoból délnek vettük az irányt, Pozarevac felé. A terv az volt, hogy a várost elkerülő úton megyünk és próbálunk még egy picit haladni, egy kis faluban keresünk majd szállást. Elértük Salakovacot, szállás után néztünk. Igazából egy kertet szerettünk volna találni, ahol a háziak nem bánják ha felállítjuk a sátrunkat. Mégis csak jobb egy udvarban aludni, mint vadkempingezni, gondoltuk. Ma már nem feltétlenül gondolom így, ha fel vagyunk készülve a vadkempingre, az bizony nagyon jó és szabad tud lenni.
A helyi iskolában érdeklődtünk, hogy van-e rá mód, hogy az udvaron sátort verjünk? A tanárnők nem engedhették meg nekünk, jámbor ábrázatunk ellenére, de igyekezték kifejezni segítő szándékukat. Egyikőjük elkísért egy helyre, ahol tudunk beszélni valakivel, aki majd csinál valamit. Nem derült ki, mi is lett volna az, aminek történnie kéne. Igazából csak az időnket húzták, jól ránksötétedett, és marha hideg lett. Próbáltunk bekéretzkedni 1-2 udvarra, de nem jártunk sikerrel.
Végül egy kis kórházban kértünk segítséget. Telefonáltak a rendőrségre, és jött a jó hír; aludhatunk a templomban. A rendőrségre érve kávéval és hellyel kínáltak minket a jókedvű biztos urak. Jött a helyi plébános is nemsoká, egy 195cm magas hosszú hajú, nagy szakállú farmeros mosolygós szemű 50 körüli férfi. Bemutatkozott; Slobodan Stanich-nak hívják. A templom felé sétálva, bementünk a boltba, vett nekünk vacsorának valót, nem engdete, hogy a sajátunkat együk, "az jó lesz holnapra" mondta. A paplakban aludtunk, egy hangulatos, egy szintes kis házban, ahol jó meleg fogadott minket.
Megvacsoráztunk Enivel, kaptunk pálinkát is, Slobodan atya nem ivott velünk, ő böjtölt. Vacsora után beszélgettünk minden féléről. Mesélte, hogy Boszniából jött az országban 1996-ban. Vagy egy fia és egy lánya, akitől unokája is van már. A feleségével elváltak, 47 éves. Nem nagyon tudtuk, hogy képzeljünk el egy pravoszláv papot, sok mindent nem is tudtunk az ő egyházuk szabályairól, például azt sem, hogy házasodhatnak-e. Nem kellett visszatartani a kérdéseinket, olyan nyíltsággal fordult felénk Slobodan, hogy úgy éreztük bármit megkérdezhetünk. Enit nagyon érdekelte, a katolikus és az ortodox liturgia és vallási gyakorlat közti különbség. De beszélgettünk a délszláv háborúról, a mi utunkról, megmutattuk a honlapot, a facebook odlalunkat. Aranyos volt, rögtön be is jelölt minket. Ő nem beszél angolul, az én szerbem pedig nem lett volna elegendő, hogy mély társalgást tudjunk folytatni, de a google translator program elég jó szolgálatot tett az este folyamán. Az volt a legfurcsább, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk az ajtón, otthon éreztük magunkat. Azzal kezdte Slobodan, hogy ez most a mi otthonunk is, úgyhogy mindent bátran használhatunk. A szoba nagyon hangulatos volt, kicsit egy hegyi faházra emlékeztetett engem, benne a vaskályhával, ami ontotta a meleget. A falakon körben ikonok, szent-, és tájképek, fotók voltak.
Így utólag belegondolva, olyan érzésünk volt, mintha egy régi baráttal találkoztunk volna. Talán nehéz is szavakba önteni, hogy mitől volt ez. Valószínűleg az őszinte érdeklődés és nyitottság, békesség és öröm ami belőle sugárzott, váltotta ki belőlünk ezeket az érzéseket.
Másnap megreggeliztünk, összepakoltunk, Slobodan megajándékozott minket egy-egy karkötővel (rózsafüzérhez hasonló), egy kis laminált szentképpel és egy üveg pálinkával. Indulás előtt még bementünk a templomba. Kicsi kis templom, talán épp ezért nagyon barátságos. Világos, nagy ablakokkal, mértékkel díszítve. Persze itt is megvolt minden, ami bármelyik ortodox templomban. A karzat a kórusnak, az idősseknek néhány sor szék, körben a falon szentek ikonjai. Belépve egy kis előcsarnokba érünk, ez a templom méretéből adódóan amolyan "előszoba méretű. A főhajó, közös szakrális tér, ahol a liturgia folyik, hátul pedig a szentély, melyet az ikonosztázion takar el, és ahova csak a papok lépnek be. Ezek a jegyek minden templomban megfigyelhetőek, mérettől függetlenül. Slobodan megmutatott nekünk néhány féltve őrzött ereklyét és régi bibliát. Enivel még beszélgettek a liturgia menetéről, én a fotózással és a nézelődéssel voltam elfoglalva.
Nehezen indultunk el Enivel, nem akaródzott sietősre fogni. Megöleltük egymást Slobodan atyával és hevesen integetve, ettől majdnem a bokrok közé hajtva, kigurultunk az udvarról. Sokáig nézett utánunk, mi pedig integettünk, amíg egy kis domb el nem takarta előlünk.
Egy szeles, borús napon tekertünk Golubac (Galambóc) felé, hogy belépjünk a Románia és Szerbia által közrefogott Vaskapu-szorosba és egyben a Djerdap Nemzeti Park területére.
