Szerző: Balázs

Megcsináltuk! Elkerekeztünk Szingapúrig, innen már mese nincs, vagy hajó, vagy repülőgép. Gondoltuk, hogy egyszer eljutunk ide, de azt nem sejtettük, hogy milyen érzések lesznek majd bennünk. A jelenben élünk. Sokan mégis a múltba vágyódnak vissza, vagy a jövőn törik folyton a fejüket. Ez az út jó tanítómester volt. Megtanultuk, hogy csak az van, ami a jelenben épp most történik velünk. Azt kell, szeressük, élvezzük, kihasználjuk. Mert egy perccel később lehet, hogy tótágast áll majd a világ.

Talán arra vár az ember, hogy majd hú, micsoda érzés lesz ott állni, a végén. Az idő lelassul, és csak a napsütés meg a szél, és mi ketten mosolygunk. Hát, a katarzis valahogy mégis elmaradt. Talán mert nem így terveztük, mikor útnak indultunk, vagy mert még várt ránk 500 km vissza, Kuala Lumpurba. A visszakerekezésnek egy oka volt, onnan olcsóbb volt a repülőjegy. Az már csak a hab a tortán, hogy így meglehet a 15 000 letekert kilométer, ami kerek, és szép keretet ad az egy évnek. Ami biztos, hogy egy ilyen hosszú utat nem akkor zár le az ember, amikor bedobozolja a bringáját és rátolja a reptéri mérlegre. Velünk se volt ez másképp.
Épp a rögtönzött borbélyok mellett tekerünk el. Fényképeznék, de annyira szégyellem magam, a sorsom, a helyzetem, hogy nem visz rá a lélek a kormánytáska felpattintására.

Jó volt újra Malajziában lenni. Szingapúr nem nekünk való. Nem szeretjük a fényűzést, az élére állított rendet, de legfőképp azt, amikor körbeugrálnak minket és "Miszternek" szólítanak. Inkább egy egyszerű kis indiai étteremre vágytunk, ami önkiszolgáló és curryszószos pecséttel van tele a pénztáros-szakács-pincérfiú köténye. Sikerült egy csípős csirkébe beleválasztani, de olyannyira, hogy azonnal elvesztettem az ízérzékelésemet és csak délután négy körül tért vissza. Délután elkapott minket egy kiadós trópusi zuhé, ami elől egy kocsi beálló alá menekültünk be. Mosollyal és egy pohár piros szörppel üdvözölt minket a fiatal házaspár. Egy kis beszélgetés után a felhők is odébb álltak, és folytatni tudtuk az utunkat.

Az utolsó ébredés a sátorban. Az utolsó etap: Port Dickson-Shah Alam.

A szabadnap alkalmából tele volt az utca emberekkel a kis falvakban, városokban. Mindenki keresett magának egy kis kifőzdét, vagy lassan körbemotorozta a várost. Fiatal fiúk csinosan, kifésülködve, peckesen sétáltak a kirakatok előtt.
Az elkövetkező néhány nap is tartogatott még meglepetést számunkra, habár visszakerekeztünk ugyan azon az úton, ahol jöttünk. Sorra látogattuk a kis kifőzdéket, kávézókat, ahol lefelé menet megálltunk és mindenhol törzsvendégekként kezeltek minket. Jó volt, hogy nem kellett rohanni, volt időnk bőven. Nagyon kényelmes tempót mentünk.

Egy tipikus, maláj rocker otthona.

Kaptunk meghívást éjszakára egy rocker ( nagy Black Sabbath és Scorpions rajongó) maláj fickó házába, próbáltam lencsevégre kapni végre egy varánuszt, de egyszerűen nem sikerült használható fotót készítenem róluk. Megnéztük milyen keserves és nehéz munka az olajpálmák szüretelése és egyik nap összefutottunk Szergejjel, az orosz, gyaloglás edzővel, aki Szentpétervárról indult 2015 áprilisában és a riói Olimpiára gyalogol. Gyalogol, értitek? Majd átrepül Európába és Fehéroroszországban ér véget a gyalogos útja, édesanyjánál. Akkor járt 16 000 legyalogolt kilométernél. Utánunk indult és többet gyalogolt addig, mint mi kerékpároztunk. Nem mondom, hogy szégyelltük magunkat, de elkerekedett a szemünk annyi szent. A hetedik pár cipőjét nyúzta éppen. Egy kis hátizsák volt csak nála és nagyon kevés cuccot cipelt magával. Az 59 éves, marha jó kondiban lévő Szergej csak oroszul beszélt, de azért sikerült többé-kevésbé megértenünk egymást.

Nagyon hasonlít Stingre, nem?

Aede Shah Alamban várt minket, felajánlotta, hogy segítenek kicuccolni a reptérre. Szegény apukáját a zuhany alól sikerült kiugrasztanom, mert kicsit korábban érkeztünk mint várták és csak ő volt otthon, épp a vonatra készülődött. Mi is bevágódtunk a zuhany alá, gyorsan bedobtunk egy mosást és egy picit lepihentünk a légkondi alatt. Nem vagyunk nagy légkondi pártiak, de ott, akkor nagyon jól esett. Épp melegrekordokat döntögetett a természet abban a pár napban. Az El Nino is végezte szépen a dolgát és felhívták az emberek figyelmét a nagy hőségre és a folyamatos folyadék pótlásra. Kérték, hogy senki se tartózkodjon sokáig a napon és ne végezzen nehéz fizikai munkát, írták az újságok. Mi meg csak vigyorogtunk Enivel, hogy Köszi! Másnapra Aede szuper kis bringás városnézős túrát szervezett nekünk a barátaival. Csupa zizzent, városi bringás csaj és srác. Nagyon vidám és kellemes társaság voltak.

Úgy kezdtük a napot, hogy betekertünk Kuala Lumpur egy belsőbb külső kerületébe, Little India-ba. Na itt mindjárt neki is ültünk reggelizni és kávézni. Itt gyűlt össze a csapat teljes létszámban. Innen elindultunk a belváros felé. Ashram, templomok és piacok, kis sikátorok, toronyházak váltották egymást. Kipróbáltunk egy számunkra ismeretlen gyümölcsből készült hűsítő italt is az egyik utcai árusnál. Annyira sok volt a látnivaló és külső inger, hogy nem sikerült figyelnem a belső hőháztartásom, de rosszabb nem lett, annyi biztos.

Piacolunk

Tekertünk Kuala Lumpur egyetlen, 5 km hosszú kerékpárútján is. Nincs kultúrája a kerékpározásnak, itt is természetesen motorozik mindenki. És mivel nincs kultúrája, a feltételei sem adottak sok helyen a kerékpárral való munkába járásnak. Őrzött tároló és zuhanyzó-öltöző híján kétszer is meggondolják az emberek, hogy a trópusi hőségben betekerjenek-e a munkahelyükre. Szerencsére, ha lassan is, de változni látszanak a dolgok. Ne értsétek félre, Malajziában nagyon sokan bringáznak, de kimondottan sportolási szándékkal. Senki sem teker el a munkahelyére vagy gurul el a piacra, már csak azért se mert nem nagyon főznek, de ez már egy másik történet.

Kuala Lumpur legrégebbi Ahramja, 1904-ből.
Reméljük nem rombolják le egy irodaház kedvéért, ahogyan a pletykák terjesztik.

Nem titkolom, hogy vártam a pillanatot, amikor megpillantjuk a Petronas-tornyokat, Kuala Lumpur ikonikus ikerépületét. Ahogy tekertünk egyre beljebb, folyamatosan nőttek az épületek és akkor messziről, de megpillantottuk a tornyokat. Amennyire vártam, annyira semmi extra. Ezen most itt mosolygok, hogy mennyire sokat és vagy keveset tud adni egy épület látványa. Amikor például életemben először láttam meg az Eiffel-tornyot (és még utána miden alkalommal), na az olyan "Váó" élmény volt. Ez nem. De ha már itt vagyunk, naná, hogy csináljunk egy jó fotót. A toronytól kicsit távolabb lévő utcákban turista csoportok kóvályognak, és megvan a tuti szög és helyszín, ahonnan mindenki fotózza a tornyot. Csak van egy bazi ronda kerítés, ami persze nem látszik, mert mögé tartják a gépet, de én mondtam, hogy, "Gyerünk, ennél jobb helyet találunk!".

És csak az orromra kellett hallgatni és picit tekergőzni az utcákban, találtunk egy parkolót. Aede-ék picik alkudoztak az őrökkel és beengedtek minket egy gyors fotóra. Belőttük a szöget és távolságot és jöhetett a Critical Mass-es bringaemelés. Igen ám, de Eninek a 16 kilós bringa nehéznek bizonyult, amit nem is csodálok, mert az enyém plusz egy kiló csak, és bizony erőlködtem rendesen, hogy sikerüljön.

Egy kis támogatás mindig jól jön.

Megnéztük a tornyokat a másik oldalról is, ahonnan pont ugyan annyira voltak csak érdekesek, és hamar tovább is álltunk. Hazafelé beugrottunk egy fedett piacra, ahol sok-sok szuvenírt (és gagyit) árulnak a turistáknak aztán ittunk egy kávét. Jókat beszélgettünk és élveztük az utunk utolsó városnézését és bringán töltött napját. Nagyon könnyűnek és gondtalannak éreztük magunkat. Nem volt bennünk elmúlás érzés, csak élveztük a pillanat okozta boldogságot. Megéheztünk délután négy felé és egy kis indiai étterem felé vettük az irányt. Ha nincsenek velünk Aede-ék ezt a helyet soha nem találjuk meg. Úgy képzeljétek el, mint itthon egy panelház aljában lévő kis éttermet. Nekem a szegedi egyetemi évekből ugrott be az albérletünk alatti kiskocsma, ahova lejártunk a fiúkkal ultizni.

Ízorgia...

Isteni masalát ettem chapatival, és az a tejes-fűszeres chai tea... Szépen lassan kezdett megtelni az étterem, és hirtelen azt vettük észre, hogy a nemrég még kihalt kis hely zsúfolásig megtellt, és az utcán vagy húszan álldogálnak, beszélgetnek és teát kortyolgatnak. Ez tipikusan egy olcsó, kis helyi étterem és a munka után ide ugranak be a munkások olcsón finomat enni. Az biztos, hogy az egyik legjobb indiai étterem Malajziában, ahol csak megfordultunk. Végigettük majd a teljes választékot és átadtuk a helyünket egy fiatal indidai párnak, akinek szintén nem jutott már ülőhely.

És a panelétterem. Soha rosszabbat!

Shah Alamba már sötétben értünk haza. Kellemesen hűs volt a levegő, ahogy az autópálya melletti motoros-bringa sávon tekertünk Aede-ék felé. Még megálltunk egy éjszakai fotót készíteni a közelükben lévő, hatalmas mecsetről.
Másnap reggel a késői lefekvéstől kialvatlanul ébredtünk. Reggeli után nekiálltunk szétszedni a bringákat és bedobozolni őket a nagy útra. Mindennek meglett a helye és biztonságos csomagolásban várták az esti indulást. Délután Aede még elvitt minket egy igazi európai stílusú kávézóba, ahol isteni finom sütiket kóstoltunk és hosszú idő után valódi cappuchinot ittunk.

Annyira nem is volt rossz...

Aede egy bringás barátja, Deb jött egy másik autóval, amibe a bringák is befértek, és így könnyedén és kényelmesen tudtunk kijutni a reptérre. Nagyon megköszöntük a srácok segítségét és hosszan megöleltük egymást. Ők még sokáig néztek minket, ahogy a kocsin betoljuk a bringákat az épületbe. Nem tudtuk előtte lemérni a csomagjaink súlyát, így csak saccoltuk, de találtunk egy mérleget a váróban. Hát biza 6 kiloval a súlyhatár fölött voltunk. A dobozokat nem akartuk kinyitni, mert nem tudtuk volna visszazárni őket, maradt hát a bringás táskák átnézése. Mindent, amit nem volt muszáj hazahozni kidobtunk. A kagyló gyűjteményem is erre a sorsra jutott sajnos. Átrendeztük a táskákat és mindent felvittünk a gépre, amit nem volt tilos, mert tudtuk a kézipoggyászt úgysem méri le senki. Sikerült lefaragni 4,5 kilót, de még így is fölötte voltunk a keretnek és ha kifogunk egy "ballábas" pultost, akkor baj van. Szerencsékre a fiatal hölgy nagyon kedves volt és megjegyzésére, hogy plusz súlyunk van, mondtuk neki, hogy semmi mást nem tudunk már kivenni/átrendezni a táskáinkban. Neki pedig volt szíve és elnézte a másfél kilós pluszt, ami igazából nem számít, csak ok arra, hogy még több pénzt vegyenek ki az utasok zsebéből.
Kicsit várakoztunk majd felszálltunk és repültünk Dubai felé. A gép egy új Air Bus volt, a legnagyobb gép, amivel utazni lehet. Az Emirates-nél megadják a módját és a turista osztály is nagyon kényelmes és ízléses volt. Az ételek pedig, én még ilyen jót nem ettem sehol, mint náluk. Dubaiban kellett várni 3-4 órát és itt már több magyar beszédet hallottunk, mint előtte az egy év alatt összesen. A gépünk időben indult és pontosan érkezett. A csomagjaink is sértetlenül mind megérkeztek, és egy kis pénzcserebere árán kocsihoz jutottunk. A reptéri kocsikért fizetni kell. Szerintem már ez magában elég nagy pofátlanság, de ha ez nem lenne elég, az egyetlen érme amit elfogad, az 1 eurós érme. Vagy a bankkártya, de azt inkább mégsem fogadta el. Eni nagy nehezen szerzett egy érmét és így mégsem a hónunk alatt kellett a két 22 kg-os dobozt kicipelni.
A család egy része várt minket és hirtelen ott voltam a Liszt Ferenc Reptér 2B termináljában, ahol előtte annyi időt töltöttem a munka miatt, és ahonnan minden elindult. Legalább is az ötlet a város és a reptér közötti ingázás közben született meg.
A parkolóban újabb meglepetés, a Bátor Táboros barátok rohantak le minket, lila lufi felhővel beborítva.
Otthon minden a régi, megszokott volt. Ebéd várt minket és elkezdődött a sztorik mesélése, ami azóta sem ért még véget...

Szerző: Eni

A hatnapi láblógatás után nehezen zökkentünk vissza a régi kerékvágásba. Nehezen gurultak a bringák. Az átlagosnál többször megálltunk inni és pihenni az árnyékban. Fullasztó meleg volt. A sisak alatt pedig főtt a fejünk. Siralmasan lassú volt a tempónk, de egyszerűen abban a melegben ennyire voltunk csak képesek.
Késő délután épp egy kis városkán tekertünk keresztül, amikor megpillantottunk egy mecsetet. Mindketten fáradtak voltunk. Nagyon szépen rendben volt tartva az udvara, első pillantásra úgy tűnt, hogy akad ott hely is a sátornak. Viszonylag közel volt az úthoz, de a forgalom egyáltalán nem volt vészes. Összenéztünk. Tegyünk egy próbát!
Balázs a mecsetben megkérdezett egy férfit, hogy felállíthatnánk az udvarban a sátrunkat? Az idősebb férfi szívélyesen tessékelt be mindkettőnket az udvarra. Ilyenkor mindig zavarban voltam, mit tegyek. Nagy hirtelen nem tudtam előhalászni egy hidzsabot a táskámból. Úgy tűnt, ez cseppet sem zavarja a jó kedélyű férfit. A mecset hátsó bejáratánál, a tető alatt kaptunk helyet. Még a felettünk lévő ventillátort is bekapcsolták. A sátorbelsőnket gyorsan felállítottuk, és naplóírásba kezdtünk. Egyszer csak egy hatalmas durranásra ugrottunk fel mindketten. Robbantottak? Mi lehetett az?

Balázs első kereke adta meg magát. Kb. 14 000 km-t bírt.

A meleg miatt nem volt nagyon étvágyam, Balázs pedig vacsira elmajszolta a maradék kekszünket. Már a sátorban feküdtünk, amikor hallottuk, hogy valaki minket szólít. „Hello, mister!”. Zavaromban a fejemre tettem a törülközőmet, Balázs pedig kinézett a sátorból. Egy férfi állt a sátor előtt, és kedvesen meghívott minket, hogy csatlakozzunk a közösségi összejövetelre. Nem szerettük volna visszautasítani, ezért egy perc türelmet kértük, és felöltöztünk. Balázssal ellentétben nekem valamivel nehezebb dolgom volt. Csak pólóim és egy rövid nadrágom volt. Egy mecsetben az ilyen ruha azért nem elfogadott… Nem tűnődtem sokáig, a hálózsákbélésemet magam köré tekertem, felvettem a buffomat és a törülközőt a fejemre tettem.

A házi készítésű hidzsabomat többen is megdicsérték.

A rögtönzött „szoknyám” egészen leért a földig, tehát mindent takart, amit kellett. Emellett szép bordó színe és selyem anyaga megzavarhatta a hozzá nem értő szemeket. A kutya nem gondolta, hogy törülközővel a fejemen, és egy hálózsákbéléssel a derekam körül ülök a közösségi asztalhoz.
A beszélgetés alatt gyermeki kíváncsisággal „kifaggattak” bennünket, majd megterítették az asztalt, és vacsorával kínáltak bennünket is. Három nő és tíz férfi gyűlik össze itt minden negyedévben, hogy a városka muszlim közösségének ügyeit megtárgyalják. A vacsora után elkezdődött az éjfélig tartó testületi ülés.
Másnap reggel segítséget kaptunk Balázs első kerekének pótlására. Egy közelben lakó férfi vitte-hozta őt autóval. A szerelést követően egy előző nap megismert néni kávézójában reggeliztünk.

Ez a néni annyira örült nekünk, hogy a szokásokat is sutba dobta. Itt ugyan nem látszik, de Balázzsal is kezet fogott.

Ez a nap is a folyamatos küzdelemről szólt. Küzdelem a forrósággal és a szűnni nem akaró fenékfájással. Az 5-ös főúton találkoztunk Niels-szel. (Akinek anyukája svéd, és aki tényleg úgy néz ki, mint Niels Holgersson) A 30 éves svájci srác Európából Kuala Lumpurba tartott. Sok szóló bringással találkozunk, és érdekes volt látni, hogy mindegyikőjükre más hatással van az egyedüllét.

Közös töltekezés. Frissítő és maláj keksz minden mennyiségben.

Niels egy kicsit csendes, amolyan „harapófogóval kell mindent kiszedni belőle” típus, úgyhogy nem is erőszakoskodtunk. Niels másnap szeretett volna Kuala Lumpurba érni. Sietett, mi viszont továbbra is kényelmes tempóban haladtunk. Néhány tíz kilométer közös tekerés után elköszöntünk egymástól. A zajos és forgalmas főút helyett másodrendű utakon kerekeztünk tovább. Sokkal nyugodtabb itt az élet, és szállást is egyszerűbb ilyen részeken találni. A müezzinre ébredtünk. Hajnal 5 óra lehetett, vagy 6, nem emlékszem. Félálomban végighallgattuk az énekeket, és a felolvasást, majd az ima végén visszaaludtunk a mecset női szekciójában.
Az este és a hajnal többi része zavartalanul telt, úgy aludtunk, mint a bunda. Biztonságban voltunk mi is, a bringák is, és elviselhető idő volt a mecsetben is. Szerettük volna megköszönni, hogy itt éjszakázunk, de a mecsetben akkor épp senki sem tartózkodott.
Összecsomagoltunk, és egészen az első útszéli kis reggelizőig tekertünk. Sosem csalódtunk a roti canai-ban, úgyhogy szépen megrendeltük a szokásos fejadagokat, és egy kopi susu-t kortyolgatva hangolódtunk a következő, tikkasztóan forró napra.

A verhetetlen reggeli. Roti canai.

Az aznapi kilométer-kvótánkat is szépen komótosan teljesítettünk. Akárhol megálltunk „hűsölni”, mindenki azt kérdezgette tőlünk, hogy bírjuk? Iszunk eleget? Később megtudtuk, hogy ezekre a napokra a kormány hőség-riadót rendelt el. Több városban az iskolákat is bezárták a forróság miatt.
Shah Alamba igyekeztünk aznap, ahol Aede és szülei vártak már bennünket. Aede-t még Törökországban ismertük meg. Ugyanannál a WarmShower-es vendéglátónál szálltunk meg Edirnében. Villámtalálkozás volt az akkori, csupán két napot töltöttünk együtt. Még akkor mi sem gondoltuk volna, hogy nála fogunk majd aludni Kuala Lumpur közelében.
Aede és szülei nagy szeretettel fogadtak bennünket. Kiderült, hogy Aede anyukája malajziai kínai, édesapja pedig maláj származású. Érdekes, hogy otthon mindenki angolul beszél. A szülők angoltanárként dolgoztak, és megállapodtak, hogy otthon is csak angolul beszélnek. Aede – elmondása szerint,- akcentussal beszél csak malájul, kínaiul pedig egyáltalán nem ért.

Aede-vel és apukájával, Adnannal. A sportos apuka nagy bringás világjáró.
2012-ben, 69 évesen Kulala Lumpurból elbringázott a londoni olimpiára. 

Aede-ék családi házába kényelmes helyet kaptunk. Másnap néhány cuccunkat náluk hagytuk, ugyanis megbeszéltük, hogy a Szingapúri kirándulásunk után ide fogunk visszatekerni. Kikönnyített csomagokkal vágtunk neki utunk utolsó szakaszának.

Gyötrelmes napok következtek. Aede figyelmeztetett bennünket, hogy maradjunk a part közelében, mert ott nincsenek dombok. Ehhez képest, sikerült egy kicsinyke kanyart elvétenünk, és a pálma ültetvények dimbes-dombos végtelenében találtuk magunkat. Napról-napra nőtt a páratartalom, és szinte minden délután leszakadt az ég. Mindehhez iszonyú forróság társult.

Idézet az aznapi naplóbejegyzésemből: „Remélem a holnapi nap nem lesz ennyire forró, mert megőrülök!” 

 Az éjszakai szálláshelyek ügyében ezen a szakaszon is improvizáltunk. Másnap 125 kilométer tekerés után megérkeztünk Melakába. Este csak egy rövid városnézésre futotta az erőnkből két új barátunkkal, Yukával és Kennel.

Turista, míg a szem ellát a Jonker sétányon.

Melaka nekem olyan volt, mintha mini Penangon jártunk volna. A kínai, maláj, indiai és nyugati kultúra itt is minden formában - ízben, illatban és épületben, - jelen van. A városka gazdag, de sajnos meglehetősen szomorú kereskedelmi és történelmi múltra tekint vissza.
Kínaiak, arabok, indiaiak, indonézek és malájok kikötője volt ez. A környékbeli kereskedők itt cserélték portékáikat távoli vidékekről érkező holmikra.

A Flor de la Mar portugál hajó másában rendezték be a melakai Tengerészeti Múzeumot,
amely bemutatja e kicsiny város meghatározó kereskedelmi szerepét a XIV. századtól a XX. század derekáig.

Az első hódítók, a portugálok 1511-ben foglalták el Melakát. A kisvárosban szigorú, de igazságos kikötői, tartózkodási, kereskedelmi, és adózási szabályok voltak érvényben, melyet a hódítók egy az egyben átvettek és alkalmaztak. Adminisztrációs irodákat és lakóházakat építettek, és Melaka felett emelkedő dombra kápolnát emeltek.

A Szent Pál templomot 1521-ben építették. Ez Malajzia legöregebb katolikus temploma.

Az európai kereskedelmi érdekek azt kívánták, hogy minél inkább lehetetlenítsék el az ázsiai kereskedőket. Így kezdődött az addig virágzó melakai kereskedelmi központ szisztematikus „lerombolása”. A muszlim országokból, Indiából, Kínából és számos más ázsiai országból érkező kereskedő hajókat magas adóval sújtották. Lassan-lassan elérték azt, hogy az európai kereskedő hajókon kívül mások be sem hajóztak a Melakai-szorosba. (Később hajónként ezért is fizetni kellett.) A hollandok, a johori szultán támogatásával megtörték a portugálok uralmát 1641-ben. A XIX. század első harmadáig tartó holland gyarmati idők alatt Melaka várost nem fejlesztették túlságosan.

Jellegzetes holland stílusban épültek ezek a házak („Vörös épületek”) és a Krisztus temploma.

1826-ban megérkeztek a brit gyarmatosítók, akik egészen az 1942-es japán megszállásáig jelen voltak Melakában. (És a mai Malajzia számos más részén is!) Az újabb történelmi időutazás után kicsit szusszantunk a 10 ágyas hosztel szobánkban. Másnap együtt reggeliztünk új ismerőseinkkel, a japán Yukával, Kennel és a marokkói Adammel.

Japánok, magyarok és egy marokkói az indiaiban. Mit állítok?

Szingapúrig körülbelül még 240 kilométer tekerés várt ránk. Az idő továbbra sem enyhült. Egyre forróbbnak éreztük a levegőt, a páratartalom pedig minden nappal magasabb lett, ahogy közeledtünk az Egyenlítőhöz. Nappal a napon, éjjel a sátorban szenvedtünk a forróságtól.
Melaka utáni első esténket egy sportcsarnok mellett töltöttük. Mivel a nappalok forróak, így az emberek nagy része csak késő este adja a fejét sportolásra –már, aki kapható az ilyesmire. Éjfélig hallgattuk a csarnokban tollaslabdázókat. A levegőtlen, izzasztóan meleg sátrunkban én mindeközben azon tűnődtem, hogy otthon hány fok lehet ilyenkor…
Zizi étterme mellett, egy esőbeálló alatt kötöttünk ki másnap este. A fiatal séf felajánlotta, hogy az étterem mosdójában lefürödhetünk. A szolid kis mellékhelységet a felettünk lévő gerendákon el-elsurranó patkányokkal megosztva használtuk.
A maradék, valamivel több, mint 100 kilométeren már fellélegeztünk, ami a szállást illeti. Egy Pontien nevezetű kisvárosban egy malajziai-kínai lány, Cier Yin várt bennünket. A maláj-szingapúri határtól nem messze pedig a német Andreasnál vendégeskedtünk.
Andreas-szal nagyon hamar összebarátkoztunk. Mint kiderült, pszichológiát tanít a közeli Reading Egyetemen, angolul. Azelőtt Budapesten is tanult, és megszerette Magyarországot. Nagyon nyitott, intelligens és kedves embert ismertünk meg benne.

A Tanár úr bringával jár az egyetemre.

Lefekvés előtt izgatottak nézelődtünk a teraszról. Már láttuk a Szingapúr fényeit. Azon morfondíroztunk, hogy vajon milyen lesz majd bringázni a szigorú szabályok országában?

Szerző: Balázs

Penang szigete a hajó keltette hullámokon sodródott egyre messzebb tőlünk, végleg búcsút intettünk neki. Miután kikötött a komp és lerámoltunk a bringákat, néztünk egy térképet, hogy melyik utat kövessük dél felé, a messzi-messzi Szingapúr irányába. Kicsit elkeveredetünk, de minden elveszésben az a jó, hogy az ember véletlenül keveredik olyan helyekre, amit amúgy sosem látna. Esetünkben ez általában jól szokott elsülni, bár ez valószínűleg többek között szerencse és felfogás kérdése. Így találtunk rá egy kis indiai, hindu templomra és ha már ott voltunk, gondoltunk megnézzük belülről is az oromzatán színes istenségek szobraival díszített épületet. Odabent kellemes indiai zene és vajmécsesek illata fogadott minket. Olyan harmónia és nyugalom vett körül (és ez nem az a nyugalom, amit sokszor a csenddel azonosítunk a templomokban), hogy azt éreztem minden gond elszáll a vállaimról és könnyű a testem, lelkem. Pár mondatban szeretném leírni nektek a templomot belülről.
Színes oszlopok tartják a templom tetejét és körben fent, a tető alatt ember- és állatalakok ülnek számunkra érthetetlen csoportosulásban. A színekkel nem bánnak visszafogottan, de mégsem úgy hat, mint egy arannyal túlfestett templom látványa, és bár nem jártunk Indiában (még), csak indiai városrészekben, de az ott eltöltött pár óra már magyarázatot adott a színességre. Szerintem az indiaiak imádják a színeket, a ruháikon, az ételeikben és a templomaikban egyaránt. Megismerkedtünk egy harminc év körüli pappal, aki mesélt egy kicsit arról, hogy Indiában él a családja, ő dolgozni jött Malajziába, ott szolgál a templomban. A pénzből a családját segíti, és nem tudja még, hogy visszamegy-e Indiába. Mesélt egy kicsit a hindu vallásról és erről a templomról is. Megáldott minket és megengedte, hogy készítsek róla egy portrét.

Kedves és közvetlen.

A templomban körben kisebb-nagyobb "szekrények" vannak, ahol hindu istenek szobrait helyezték el. A nyakukban virágfüzér, előttük vajmécses ég, pénzadományok és füstölők otthagyva a tálcán. Minden templomot rendelnek valamelyik istenhez. Ez a templom Ganésa, az elefántfejű isten oltalma alatt áll, aki a vállalkozások isteneként elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás, próbálkozás elől, mivel a Kezdetek és az Akadályok Urának tartják (forrás: wikipedia).
A templom közepén egy, csupán egy irányból nyitott szoba van, ahova csak a papok mehetek be. Ahogy láttuk, ott kezdik az áldást egy mécsessel, az istenség szobra előtt, majd a lángot kihozzák és az embereket is azzal áldják meg. Minden isten más erővel rendelkezik, másért imádkoznak hozzá a hívők. Aki biztosra akar menni, a végén még annál az isten szobornál is imádkozik, aki a "mindenes" a jolly joker, ő mindenre hatással van. A vallásos hinduk napi "teendői" között szerepel, hogy imádkozni mennek a templomukba, sokszor este, munka után hazafelé is.

Megáldva.

A templomlátogatás után, immár a jó úton folytattuk tovább az utunkat kifelé a városból. Ahogy haladtunk délre, a táj vajmi keveset változott. Hogy őszinték legyünk, Malajzia nyugati partja nem sok látnivalót, csodát tartogat. A kis falvakat szerettük, ott egy picit kiszakadtunk a modern, rohanó, malajziai főutak zsongásából. A legtöbb főút nagyon forgalmas a nyugati országrészben, ami a legfejlettebb régiója az országnak. Rengeteg az autó, kamion, amelyek közül sok már régi és megbízhatatlan műszaki állapotban van. Ehhez jön hozzá, hogy a sofőrök túlhajszoltak, fáradtak és azt hallottuk sok a baleset, sajnos a kerékpárosokat érintő is. Az egyik kisvároson amin keresztültekertünk, ennek sajnos félig-meddig szemtanúi is lettünk. A baleset nem sokkal előttünk történhetett, mert a mentők még nem értek ki a helyszínre. Mindenki, köztük mi is tudtuk, hogy már nem nagyon lesz mit csinálniuk. A férfi a betonon feküdt, egy teherautó mellett, aminek a lökhárítójába hátulról, valószínűleg nagy sebességgel belerohant. A test le volt takarva egy pléddel, rövidnadrágos barna lába és az egyik keze kilógott a takaró alól. A sötét tócsa, lassan terjeszkedve, vörösre színezte a betont. Az arcát hál' Isten nem láttuk, így is elég megrázó volt, pedig nem álltunk meg bámészkodni, ahogy sok helyi tette, hanem tekertünk tovább. Csak azt reméljük, hogy nem szenvedett sokat és jó helyre kerül a lelke. Ázsiában a balesetek mindennaposak. Nagyon sok a motorbaleset, a sofőrök sokszor nem viselnek sisakot, vagy ha igen, azok semmilyen sztenderdnek nem felelnek meg, ennyi erőből egy félbevágott görögdinnyét is a fejükre köthetnének spárgával, takarni az is takar, és sisak formája van, amíg ütés nem éri. Motoron hordják-viszik a kisgyereket is, rajtuk legtöbbször semmilyen sisak nincs, rossz belegondolni mi történhet velük egy balesetben. A kánikula miatt mindenki flip-flop papucsban, pólóban és rövidgatyában ül motorra, ezt mondjuk meg tudom érteni. Egy bőrszerkó ott felér az öngyilkossággal, garantált benne az öngyulladás!

Még Penang szigetén eldöntöttük Enivel, hogy nem megyünk el a Maláj dzsungelbe, mert az elég sok plusz kilométert és költséget jelentene. Rendes túracuccunk sem volt már, és ott a helyszínen a vendégházban enni, inni, aludni, az biza drága mulatság. De lehet, hogy már a fáradtság mondata velünk ezt és kerestük az okokat, hogy miért ne menjünk? Mert hát be kell valljuk, hogy elfáradtunk, addigra. A világutazás jó dolog, de ebben is el lehet fáradni, és akkor ez is nyűggé tud válni, és bizony belefásulhat az ember. Nem volt nagy a baj odabent, de már akadtak jelei, hogy egy időre meg kéne állni pihenni, feltöltődni. Tudtuk, hogy nemsoká itt a hazaút és ez is nagyban meghatározta a napjainkat. Azt a tanácsot kaptunk, hogy élvezzünk ki minden napot, aminek mi igyekeztünk is eleget tenni, de tudtuk, hogy hamarosan újra utazni szeretnénk, ezért nem szórhatjuk el a pénzünk. A dzsungeltúra pedig most túl sokba került volna. És azt is tudtuk, hogy ez nem egy soha vissza nem térő alkalom. Ez csak rajtunk múlik. Egy kisebb költségű pihenést azonban be tudtunk vállalni, egy pár napot egy kis szigeten, Pangkor szigetén. Úgyis nagyon megszerettük a snorkelezést, amire Phuket óta nem nyílt alkalom, na majd a szigeten, amit Malajzia legjobb sznorkelező helyei közt tartanak számon a nyugati parton. Ez kell nekünk! Homok, tenger, nyugalom és színes halak.
Útközben az első indiai éjszakában is részünk lehetett. Aznap már elég sokat tekertünk és bár még csak 5 óra körül járhatott az idő, úgy döntöttünk megajándékozzunk magunkat egy rövidebb nappal. Az út túloldalán megpillantottunk egy indiai templomot, és mellette egy garázs szerű féltetőt. Begurultunk és megkérdeztük, hogy aludhatnánk-e ott? Kedvesen jött a válasz, persze, semmi akadálya. Felállítottunk a szokásos sátorbelsőt és berendeztük az éjszakai alvóhelyet a nélkülözhetetlen kellékekkel. Úgy mint, Eninek szemüveg, kontaktlencse tartó és folyadék, fejlámpák, naplók, matracok, hálózsákbélések, fotótáska, laptop.

Hindu templom. (Mi a bal oldali tető alatt aludtunk.) 

Épp végeztünk, amikor láttuk, hogy a két hölgy elkezdi felmosni a templomot. Összenéztünk Enivel és odasétáltunk a két hölgyhöz, hogy szeretnénk segíteni takarítani. Ők mosolyogva, minden szabadkozás nélkül adtak két felmosó fát és immár négyesben, az indiai zene ritmusára mostuk fel a napfényben úszó templomot. Felszabadító érzés volt, már csak azért is, mert ilyen munkában már nagyon rég nem volt részünk. Este megleptek minket egy kis vacsorával. Dahl, rizs, currys csirke és a paprikás krumplihoz hasonló ételt kaptunk. Olyan finom volt, hogy nem tudtunk neki ellenállni, bár nem nagyon voltunk éhesek.

Másnap az egy órás komppal már Pangkor felé ringatóztunk. Pangkor szigete, vagy ahogy a helyiek hívják Pulau Pangkor mindössze 18 km2 területű és helyiek kedvelt nyaralóhelye, ami minden hétvégén, de még inkább az iskolai szünetekben megtelik malajziaiakkal, akik között elvétve eltévedt külföldiek kószálnak. Szerencsére az árak is helyi pénztárcához vannak mérve és nem szálltak még el.
A szigeten mindössze 2 út van, egy körben és egy, ami az alsó részén szeli át. Mi is ezen mentünk, a nyugati part rejti ugyanis a legjobb sznorkelező helyeket. Mi így olvastuk. 6km tekerés és néhány vertikális fal megmászása után elértük a helyet, amit kerestünk, azt a partszakaszt amelynek közelében a Korall-sziget található és hozzá a már agyonmagasztalt merülő hely. Egy gyors (1 órás) szállás feltérképezés után kiválasztottuk az elsőként megkérdezett helyet. Egy kis ikerbungaló felét vettük ki, először három éjszakára, amit később ötre módosítottunk. Egy szoba, légkondival és ventillátorral, és egy fürdő, a ház előtt kis terasz. Ennél többre nem is vágytunk. Udvarias és kedves személyzet, tisztaság, korrekt ár. A következő napok pihenéssel, bejegyzés írással, sétálással, fürdéssel, madárnézéssel teltek (a szigeten sok szarvcsőrű madár él, amiket délután hatkor etet egy helyi bácsi és részt lehet venni benne) . A hely, ahol voltunk tulajdonképpen néhány utcából álló falucska. A "fő" utca a tenger mellett ruha és ajándék árusító fakunyhókkal volt tele, a másik oldalon pedig kisboltok és éttermek sorakoztak egymás mellett. Talán 500 m hosszú lehetett ez a parti sétány. 

Így néz ki a sétány, egy hétköznap. 

A víz sajnos közel sem volt olyan tiszta, mint vártuk, ahogy beharangozták. A Malaka-szoros, mely Malajziát elválasztja Szumátrától hajóforgalommal erősen terhelt, ezért a víz zavaros, szennyezett és a közelébe sem ér annak, mint amit mondjuk Phuketen tapasztaltunk. A parton pedig makákók randalíroznak és lopkodják a cuccokat, ezért azt kell, hogy mondjam, Pangkor nem épp a strandolók paradicsoma. 

Kihoztuk belőle a maximumot.

Egyik nap tettünk egy kísérletet és béreltünk egy kétszemélyes kajakot, amivel megnéztük a Korall-szigetet is, a híres sznorkelező helyet. A helyzet ott sem volt sokkal jobb, az amúgy sem tiszta vizet még jobban felkavarta az embertömeg, aki a kijelölt kb. 50 nm-es helyen próbálta megfigyelni a tenger élővilágát, és közben nem orrba rúgni a leggyakoribb élőlényt a vízben, a többi embert. Egyrészt csalódottak voltunk, más részről hálásak, hogy nem fizettünk be "super" snorkel túrára, ahol előbb mi szomorodtunk volna el, aztán meg a program szervezője, amikor visszakérjük a pénzünk a semmiért. Otthagytuk a mentőmellényektől rikító vizet és inkább kajakozni mentünk. Eleveztünk a szembelévő, nagyobb szigethez, ahol újra próbálkoztunk a merüléssel. Nem sokkal, de itt már jobb volt a helyzet, lassan kezdtük elengedni az igényünket, hogy színes élőlényeket lássunk a víz alatt. Ekkor született az a klasszikusnak nem nevezhető, trópusi folklórral foglalkozó videónk, amit sokan megnéztetek, máig sem tudjuk miért. 
Láttunk viszont egy hatalmas halászsast, ami gyönyörű volt. Megkerültük a Korall-szigetet és Pangkor egy, gyalog nehezen megközelíthető öblében kötöttünk ki. Kagylót gyűjtöttünk, én újra szemüvegért és pipáért nyúltam ("Sosem adom fel!" jeligével), Eni a parton olvasott és kagylókat fényképezett. Ebéd gyanánt elköltöttük a szerény, de ízletes lekváros szendvicseinket és feküdtünk még egy kicsit a parton. Délután visszavittük a kajakot és este a kedvenc kis családi helyünkön ettünk, a "Hetes számúban" (No. 7). Nagyon finoman főztek és még bringás mércével is rendes adagot attak, másféllel-kettővel jól laktunk. Ide minden este elmentünk. Ebédre vagy hideget vagy instant tésztát ettünk, így jutott pénz a vacsorára. Mellé mindig jeges teát ittunk, már kívülről tudták. Jókat beszélgettünk, miközben néztük, ahogy a nap fejest ugrik a tengerbe.

Kedvencünk, a Hetes Számú Kifőzde stábja. A bácsi és a néni főztek, a fiú kiszolgált.

A szállásunk tulajdonosa és üzemeltetője egy kínai lány. Nagyon megkedveltük és jókat beszélgettünk. Kiderült, hogy 5 nyelven beszél. 3 dialektust beszél a Kínaiból, ami nyugodtan tekinthető 3 nyelvnek, mert annyira különbözik. Ehhez még malájt és angolt. A szomszédunkban pedig néhány éjszakára egy kedves idősebb angol pár költözött. A férfival Paullal jót beszélgettünk és még egy Pdf formátumú ukulele dal és akkordgyűjteménnyel is gazdagodtam. Nagy India rajongók összesen már több, mint másfél évet töltöttek ott, ezen az útjukon is közbeiktatták. Velük később Szingapúrban futottunk össze a Botanikus Kert orchidea részén. Nagyon megörültünk egymásnak, de itt még nem tartunk sem térben, sem időben. Írom ezt egy harmadik térből és időből. Tiszta tudathasadás, na de térjünk vissza Pangkorra.

Így telt, malajziai és egyben utazásunk utolsó, pusztán (nem számítva a blogolást) pihenéssel töltött hete. Innentől már meg voltak számlálva a napjaink, és pontos ütemtervet készített Eni, hogy miként osszuk be a legokosabban az időnket. A menetrend ugyan az volt visszafelé is, dombokon át vissza a kikötőbe, kompra fel és irány tovább délnek, hiszen Kuala Lumpur csupán néhány napra vibrált tőlünk, és Aede már nagyon várt minket. Róla még nem meséltünk? Pedig de! Na jó, hogy ne kelljen találgatni, itt olvashattatok már róla.
Az újratalálkozásról viszont már a következő bejegyzésben lesz szó.

Pangkorról az egyik naplemente.

Szerző: Eni

Nem szoktuk a Valentin-napot ünnepelni, az idei mégis emlékezetes volt számunkra.  Február 14-én tekertünk ugyanis át Malajziába, utunk tizenharmadik országába.
A határátkelőtől nem messze feltűnt az a hegy, amiről Stuart és Claire meséltek... Mesés kaptató várt ránk: 3 kilométeren 200 méter szintet kellett másznunk. Ilyenkor aztán van idő gondolkodni. Kedvcsinálóként a nyúl és a teknősbéka versenyéről szóló mesét vizualizáltam magam elé. Szépen lassan csak feljutok a tetejére- gondoltam. Aztán megszólalt a gyomrom: Mikor állunk meg? Mit fogunk enni? Hova tettem a kekszet? Vajon maradt még az epresből?
Csendes, bár mélyen szántónak nem nevezhető elmélkedésemet egy-két mellettem elsuhanó bringás zavarta meg. Kiderült, hogy ez a hegy – a közelben az egyetlen,- a bringás versenyzők egyik kedvelt edzőterepe. Míg felkaptattam többször szembetalálkoztam ugyanazokkal a biciklisekkel, akik elismerően mosolyogtak a teknős-tempómon. A srácok ugyanis feltekernek a hegyre, majd legurulnak, újra feltekertek, és újra legurulnak… Az edzés alkalmával többször is megtették a köröket.

Eddig tartott a teknős-tempó, innen nyúl-üzemmódra váltottam!

A jól megérdemelt gurulás után szépen kisimult a táj, és ez így is maradt a nyugati parton. Egyszer-egyszer kellett csak néhány, domb méretű hídra felmászni, de ezek csak később jöttek. Megütött bennünket a meleg, és az érezhetően magasabb páratartalom.
Penangra igyekeztünk, ahol Nóri már várt ránk. A velünk készült Origo-cikk kapcsán talált ránk ez a Malajziában élő magyar lány, és szeretett volna velünk találkozni. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk!

Háromnapi tekerés várt még ránk, és iszonyat küzdelem a hőséggel… Az estéket itt is próbáltuk a legköltséghatékonyabb módszerrel megoldani: vagyis sátraztunk. Laoszban, Kambodzsában és Thaiföldön is teljesen bevett szokás, hogy a „vándor” ember buddhista kolostorokban húzza meg magát éjszakára. Ezekben az országokban többször találkoztunk vándor árusokkal, amikor a kolostorok udvarán, vagy az étkezőben éjszakáztunk. Malajzia azonban muszlim ország. Később persze rájöttünk, hogy ez nem annyira fekete-fehér, mint gondoltuk, de bizony az első néhány napon bajban voltunk. Erről is mesélünk majd!

Míg Penangra értünk volt szerencsénk egy kevésbé romantikus rendőrőrsön, és egy klinika udvarán épített szaletli alatt álomra hajtani a fejünket. A fürdést ímmel-ámmal tudtuk csak megoldani, a sátorban pedig főttünk a saját levünkben. Éjszaka rendkívüli forróság volt. Olyan érzés volt, mintha minden ontaná magából a meleget. Persze a zárt cellás matracaink sem segítettek, de semmi máson nem tudtunk aludni.  Alulról, felülről áradt a forróság, a levegő pedig meg sem moccant. A sátor belső részét fel kellett állítanunk, ugyanis tartottunk az állandó szúnyog inváziótól. Úgy tűnt, hogy a vérszívókat sem a riasztó spray, sem a szúnyogriasztó-spirál nem tántorította el. Maradt a sátorbelső… A hajnali páralecsapódás miatt az átmeneti menedékünket mindig tető alatt kellett felállítani, máskülönben csurom víz lett volna a sátor külseje. Ilyen magas páratartalomban pedig semmi sem száradt meg. Este a dunsztos forróságban sokszor órákig csak fetrengeni tudtunk (ahelyett, hogy édesdeden aludtunk volna). Megfigyeltem, hogy körülbelül hajnal 2 órakor kezd „hűlni” a levegő. Innentől reggel 6-ig szinte zavartalan volt a pihi. Aztán jött a reggel, és ismét forróság lett. Ilyenkor buktára püffedt szemekkel, és meglehetősen nyúzottan másztunk elő. És ekkor indult csak az igazi rock and roll!

Szaletli a kórház mellett. Ahol igazán forróak az éjszakák :-)             

A Penang felé vezető út egy részét a tengerparton tettük meg, ami a várakozásainkkal ellentétben nem volt túl felemelő látvány. Sok volt a szemét, az utak szélén eldobált műanyagflakonok, nejlon szatyrok, műanyag poharak hevertek mindenütt.

Majdnem minden nap esett az eső. Ez többé-kevésbé kiszámítható volt, ugyanis mindig délután három és öt óra között kezdett el pötyögni, majd zuhogni az égi áldás. Mi erre a körülbelül fél órára terveztük mindig a pihenőket. Az eső után általában egy pár fokkal „hűvösebb” lett, de sajnos ez nem tartott sokáig. Ahogyan a Nap előbújt a felhők mögül, ismét felkúszott a hőmérséklet, és a lehullott csapadék párologni kezdett. Vastag párába burkolózott minden.

A harmadik, Malajziában töltött napunkon megérkeztünk Butterworth városába, ahonnan átkeltünk Penang-szigetére, George Townba.            

Múlt és jövő, George Town.             

Első utunk Nórihoz vezetett. A magyar lány két lakótársával, egy iráni lánnyal és egy törökországi kurd fiúval bérel egy kényelmes lakást a sziget déli részén. Vártuk a találkozást mindegyikőjükkel, ugyanis mind a kurdokkal, mind az iráni emberekkel csupa szép emlékeink voltak.

A Sunny Ville lakóival. (középen Nóri, mellette Ava, és Sefat)

Nóri külön szobába vezetett minket, ahol kényelmesen elfértünk, és még légkondink is volt! Nagyon jókat aludtunk, hosszú napok óta először.

Miután rendeztük a sorainkat, bringával körüljártuk George Townt. Az egész város egy eddig még sosem látott egyvelegnek tűnt. Maláj, kínai, indiai és nyugati kultúra és építészet keveredik itt, valami egészen érdekes és titokzatos hangulatot kölcsönözve a városnak. A China Town (kínai városrész) és a Little India (indiai városrész) utcáit bebarangolva olyan érzésünk támadt, mintha  visszamentünk volna az időben. A XIX. századi, nyugati stílusban épített házak a gyarmati időket idézték. Nagyon élveztük a színeket, az illatokat, az innen-onnan kiszűrődő zenét, kíváncsian lestünk be egy-egy ház kapuján, beszippantottuk a kis kifőzdékből kiáramló, fűszeres ételek illatát.

A kínai újév alkalmával a templomokat feldíszitik,
és mindenféle fajtájú és méretű füstölőt gyújtanak a hívek.

Meglátogattuk a Penang State Museumot, ami remekül összefoglalta a sziget történelmét.  A kiállítás időrendben követi Penang szigetének, és George Townnak gazdasági és kulturális fejlődését. A mai múzeum épülete annak idején ingyenes, állami iskola volt. Ma a termekben egy-egy tematizált kiállítás található. Rögtön az elsőben találkozhatunk Penang lakóival. Hogy kik is voltak ők? Malájok, kínaiak, indiaiak, japánok, thaiok, burmaiak, jávaiak, buginézek, ceyloniak, arabok, európaiak, és természetesen e népek keverékei. A maláj és angol leírások mellett egy-egy arcképet is kiállítottak. Milyen színes ez a világ!

Korabeli utazókofferek a Penang State Museumban. Vajon honnan érkezett a gazdájuk? 

A többi szobában egy-egy népcsoportot mutattak be. Végigvették a szokásokat, ünnepeket, jellegzetes viseleteket. Egy-egy helyiségben még bútorokat, és kézzel készült, ruhákat, ékszereket, papucsokat, cipőket is kiállítottak.

Az egyik személyes kedvencem a kínai szoba volt, ahol a teljes kínai esküvői szertartás menetét ismertették. Fotókkal kiegészítve, részletesen elmagyarázta a leírás, hogy a hagyományos kínai esküvő 12 napig tartott. Minden napnak megvolt a maga feladata. Természetesen naponta változott a haj- és ruhaviselet is. Nagyon érdekes volt!

A Kínai szoba teljes pompájában. Minden bútornak jelentőssége volt a házban.

Aztán persze láttuk az úgy nevezett „ópium-ágyakat” is, melyeken fekve pöfékelték az anno teljesen legális szert.

Egy apró vitrinbe láttunk egy kis cipőt. A látszat ellenére ez n nem babáknak készült. A leírás alapján egy Penangon élő kínai lány varrta az 1920-as években. A lábbelit saját magának készítette. Abban az időben a nők lábát már gyerekkoruk óta elkötötték, így is kellett járniuk. A női lépések így apróvá, puhává és elegánssá váltak, a férfiak igen nagy megelégedésére. A cipőcske gyakorlatilag csak a lábujjakat tartotta, a talpat és a bokát általában fehér színű fásli szerű ruhába kötötték. Aki ilyen cipőt hordott, azt  „lótuszvirág lábúnak” hívták.

Indiai éthordó. Nem csak "C" menüig. 

A múzeum emeletén Penang történelmi eseményeit mutatta be a kiállítás. Nagy hangsúlyt kapott a brit Captain Francis Light a Brit Kelet-indiai Társaság valamint Penang kereskedelmi fontossága.
A II. világháborúban a sziget japán megszállás alá került, ekkor itt is véget értek a „boldog békeévek”. A háború után az élet lassanként itt is visszazökkent a régi kerékvágásba.

Nagyon jó volt látni, és talán a múzeum látogatása után jobban megértettük, hogyan lehetséges az, hogy ennyiféle nép a maga saját szokásaival, hiedelemvilágával, vallásával képes egymást elfogadva és tisztelve, békében együtt élni.

Penang másik látványossága a Kek Lok Si. Ez a kínai templom több melléképületből és két pagodából áll. Az épületek között gyönyörűen gondozott virágoskertek, szökőkutak, és ilyen-olyan szuveníreket árusító üzletek sorakoztak. Több, mint két órát barangoltunk a Kek Lok Si-ban, gyönyörködtünk a kilátásban, a templomban, és még az egyik pagoda tetejére is fellépcsőztünk.

A Kek Lok Si templom

Valahogy úgy éreztük, hogy Penangon még jó hosszú időt el tudnánk tölteni. Rengeteg a látnivaló ezen a kultúr-mix szigeten! Az idő azonban ketyegett, és tovább kellett állnunk.
Február 21-én a reggeli forgalommal a sziget déli csücskéből felkerekeztünk George Townba, ahonnan áthajóztunk Butterworth városába.

Viszlát, Penang!

A kompról sokáig bámultuk a Penangot, és azon tűnődtünk, vajon mennyi titka lehet még ennek a kis szigetnek?