Szerző: Balázs

Már megírtuk korábban, hogy sajnos Tibet meglátogatásáról le kell mondanunk. Jelenleg csak utazási irodán keresztül megváltott engedéllyel lehet belépni Tibetbe, aminek borsos ára van és elér erősen szűrik, hogy mit lehet megtekinteni és mit nem. Annyi bizonyos, hogy nem lenne lehetőségünk egy tibeti nomád család sátrában szürcsölni a jakvajas teát köben egymás szemébe mosolyogva. Ajánlottak nekünk egy oldalt (thelandofsnowes.com), ahol rengeteg információt találtunk , hol lelhető még fel a tibeti kultúra, más kínai tartományokban. 

Ami azt illeti ennek a cikknek azt a címet szerettem volna adni, hogy Két hét Tibetben (ami igazából 3 hét, de a kettő jobban hajaz a hétre, remélem értitek). Bár hivatalsoan nem léptünk be Tibetbe, de minden pont olyan volt, ha nem még olyanabb. Hogy értem ezt? Kifejtem. A Tibeti-plató nem ér véget Tibet közigazgatási határával, hanem átlóg Csinghaj és Szecsuán tartományokba is. A domborzat, növényzet, állatvilág megeggyező. Az állattartó nomád családok itt még nagyobb számban fellelhetők, mint Tibetben, a lakosság túlnyomó része a tibeti etnikumhoz tartozik. Tibeti nyelvet beszélnek, tibeti viseletben járnak, tibeti nyelven is ki van írva minden. 

De kezdjük csak az elejéről. Csinghaj tartomány egy elég zord, sivatagos résszel fogadott minket. Nagyon ritkán lakott volt a terület amit átszeltünk, és nehéz volt ivóvízzel kellően ellátni magunkat. Éppen ezért stoppos részeket is beiktattunk. Megismerkedtünk egy fiatal tibeti-mongol házaspárral, és egy estét töltöttünk az otthonukban. A férj, Cenga Peren tibeti folklór énekes, felesége Mazsena pedig első gyermeküket hordozza a pocakjában. Rég várt arcokat (szó szoros értelemben) láthattunk, mongolt és tibetit.

Mazsenával és Penga Cerennel nappalijukban, a mongol zászló alatt

Leértünk Golmud-ba, ahol 3 éjszakát töltöttünk el, egy kicsit újra kiélveztük a civilizáció vívmányait, úgy, mint meleg víz egy zuhanyrózsából és internet, valamint (keverőtárcsás)mosógép. A gázfőzőnknek is elszált két tömítése, amire nem voltunk felkészülve, ezért megoldást kellett taláni erre a problémára is. Egy, azaz 1 db benzinfőzőt találtunk az egész városban (az összes túraboltot végigjárva) és az sem működödtt megfelelően így nem vettük meg. Helyette vettünk egy gázfőző fejet és 4 palackot, remélve, hogy ez majd kitart, amíg egy nagyvárosba érünk és pótoljuk a a hiányzó alkatrészeket. Étellel is fel kellett tankolnunk, mert a kis településeken leginkább instant ételeket árulnak, attól meg már herótunk van. Vettünk hát rizst, zabpelyhet, mazsolát, aszalt banánszirmot, mézet, tejport, instant kávét (igazi kávét Kirgizisztán óta nem találunk sehol, majd Csengduban reméljük kapunk). Mindig van a táskánk alján vészhelyzetre pár vifon tészta, és vákumozott csirkecomb. Aki nem járt még Kínában, annak talán érdekes lehet, hogy itt az állatok majd minden porcikáját megfőzve levákumozzák, így egyesével kapható csirkecomb és láb, kacsanyak, disznóköröm és nyelv, halak és mindenféle tengeri herkentyűk. Amúgy is szeretik egyesével csomagolni a termékeket. Virslit, a már említett állati részeket, főtt tojást, kekszet, stb.

Csinghaj észak-nyugati részén erőteljes az olajkitermelés

Golmud-ból a Lhasa Highway-en indultunk el, szeptember 15.-én. A neve ellenére nem kell sokat várni az úttol, sima kétsávos út, ami amúgy tényleg Lhászába vezet, csak előtte még átmegy néhány jelentéktelen településsen. Elkezdtünk felfelé emelkedni, az úttal együtt. Egy rendőrségi checkpoint-nál kicsit hosszasabban kellett időznünk, de sikerült meggyőzni őket, hogy a látszat csal, nem Tibetbe tartunk és nem, nem akarunk belógni az engedélyköteles tartományba (hallottunk olyan bringásról akit visszafordítottak ezen a ponton, Lhászától 1000km-re!).

Ameddig a szem ellát, csak homok és kő, víz meg sehol. Észak-nyugat Csinghaj

Tudtuk, hogy az utunk több négyezer méter fölötti hágón is átvisz majd Yushu városáig, ami 730km-re volt még előttünk. Utunk hosszasan haladt a Mount Kunlun Geopark területén. Megnéztünk egy Taoista templomot, egy szent forrást, egy hármas gleccsert, egy 8.1-es földrengés emlékművét. Sikerült úgy belőnünk a napokat, hogy minden éjszaka 600m-rel aludtunk magasabban az előző napinál, mielőtt elértük a hágót. 3100m, 3700 m, 4300 m, majd a 4763 m-es Kunlun-hágót megmászva 4600 m-en.

Taoista templom, Mount Kunlun Geopark

Az idő egész szép volt, bár minden nap kaptunk vagy egy kis esőt, vagy havat. Ami viszont eléggé meglepett minket, a nagy számú és erőteljes katonai jelenelét végig a főút mellett. Harckocsik, radar állomások, teherautók és katonai dzsippek minden mennyiségben. Katonáknak felhúzott sátortáborok, melyek több száz, de lehet több ezer fő befogadására alkalmasak. A Lhászába tartó vasútvonal végig az úttal párhuzamosan fut. Naponta többször láttunk szerelvényt menni mindkét irányba, azonban személyvagonok helyett, katonai járműveket szállított legtöbbször a vonat. Az őrségben álló katonák amúgy vidáman cigarettáztak és mosolyogva integettek nekünk. Úgy tűnik ez a Tibet téma, még mindig nagyon aktív. 

A Mount Kunlun Geopark gleccserei, alattuk katonai konvoj halad állomáshelye felé

Ahogy egyre magasabbra értünk a légszomj egyre inkább előjött. Néha ránktört és zihálva kapkodtunk levegő után, meg-megállva tekerés közben. Minta a kerékpárok egyre súlyosabbá váltak volna. Az is előfordult mindkettőnkkel, hogy éjszaka zihálva ébredtünk fel, majd miután a tüdőnk megelégedett a hirtelen bevitt levegővel, lecsillapodott a légzésünk. A hágóra felérni élmény volt, egyrészt mert már eléggé ki voltunk fáradva, hideg is lett és eleredt a hó, és persze büszkeség és öröm is volt bennünk, mert előtte még sosem jártunk ilyen magasan, nemhogy kerékpárral. 4763 m az új kerékpáros rekordunk. Egyre erősödött a fejfájásunk és közeledett a sötét is, így hát néháy fotó elkészítése után újra nyeregbe pattantunk. 

4768 m

A kiszemelt végállomás aznapra Bodunquan városka volt, reméltük egy meleg szobával és egy jó zuhannyal koronázhatjuk meg a néhány napos kemény menetet. Bodunquan előtt elkapott minket egy hóvihar, de olyan erős oldalszéllel, hogy alig láttunk valamit magunk előtt. Amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt és egy utolsó kanyar után elő is tűnt Bodunquan a maga valóságában. A látvány leírhatatlan, de azért csak megpróbálom. Ha láttatok már western filmet, amikor egy poros, koszos kisvárosba (3 ház) ér a főhős, kihalt minden és a szél átgörget egy ördögszekeret a kamera előtt. Na, majdnem minden stimmelt, ördögszekér nem volt. Az út bal oldalán egy gumiszerviz és arrébb egy benzinkút. A jobb oldalon "étterem", vegyesbolt féleség, még egy "étterem", és egy amolyan motelvegyesboltkamionstopp, egyben. Kamionstoppnak hívjuk az olyan helyet ahol, a kamionok víztartályait feltölthetik a sofőrök. A vizet a féktárcsákra engedik egy csőből, hogy ne hevüljenek túl a meredek lejtőkön, ezért úgy néz ki némely kamion, mintha füstölgő, égő gumikkal jönne lefelé. Az igazat megvallva nem erre számítottunk, hogy is mondjam, egy kicsit nagyobb életre, de legfőképp egy normális szállásra. De aznap estére csak ez jutott. A tibeti házinéni megmutatta a lehetőségeket, végül egy 6 ágyas szoba mellett döntöttünk, amiben hála Isten csak minket szállásolt el. A szobában vaságyak, marha kemény deszkával, amin egy palacsinta vastagságú szivacs volt. Vaskályha (amibe befűtöttek nekünk), és ezzel be is fejezem a felsorolást. Azért eléggé megedződtünk már az út alatt, bár előtte se voltunk azok a kényes fajták, de akkor, abban a lelki és fizikai állapotban picit áldoztunk volna a kényelem oltárán. Nem volt konnektor sehol és a meg kellett kérni a hölgyet, hogy kapcsolja fel a villanyt a szobában, mert ez sem önműködő volt. A wc-t a kényes gyomrú olvasókra való tekintettel nem részletezem, legyen elég annyi, hogy másnap reggel inkább kigyalogoltam a házak mögötti mezőre. Víz a nagy hordóban volt a járda mellett, ivásra nem javasolták. Az udvaron mindenhol szemét és rendetlenség. Itt kezdődött az, amit úgy hívunk Enivel, az alámerülésünk. 

Másnap nem ejtettünk könnyeket Bodunquanért, inkább ráfordultunk az S308-as útra, amiről semmi információk nem volt és nem tudtuk mit várjunk tőle. Csak annyit tudtunk, hogy a Tibeti-platón megy keresztül, ritkán lakott és vadállatok bőven lakják. Ez utóbbiról hamarosan meg is győződhettünk, mert láttunk szarvast, vadszamarat, darvakat, pockokat. Ezen felűl szabadon kószáló, legelésző jakok mindenfelé. Ez volt a harmadik napunk, amit folyamatosan 4000 m fölött töltöttünk és kijött rajtunk egy erősebb fejfájás, amit fájdalomcsillapítóval orvosoltunk. Váltakozva éreztük rosszul magunkat, nekem a bodunquani éjszaka telt nagyon rosszul, de jobban lettem másnapra, Enin másnap jött ki a magashegyi betegség. A Tibeti-platót talán sokan úgy képzelik, és bevaljuk mi is így voltunk vele, hogy egy nagy egyenes tepsi. Az igazság ehhez képest az, hogy egy dimbes-dombos táj 4000 m-en. Fa egy darab se, helyette nagyon gyér fű és sárgás-barna moha borítja a talajt, ezt legeleik az állatok. Kis tavak és patakok viszont gyakran színesítették a tájat. A dimbes-dombosságból következően az út is, mint a hullámvasút, futott fel-alá. Nagyon fárasztó volt 4500 m-en, szembeszélben feltekerni ezeken a dombokon. Rendszeresen légszomj roham tört ránk, és csak nagyon lassan, sokszor megállva tudtunk feltekerni az emelkedőkön. Mintha valaki kiszívta volna az erőt belőlünk és a levegőt a tüdőnkből. Napközben álltalában szép idő volt, de délután mindig jöttek a fekete felhők, amik sokkal gyorsabbak voltak nálunk és olyan jégesőt és hóvihart produkáltak, hogy meg kellett állnunk, mert nem bírtuk a bringákat az úton tartani, egyszerűen lesodort minket. Ilyenkor, csak kuporogtunk az út szélén a poncsókba rejtőzve és fogvacogva vártuk, hogy vége legyen a viharnak. Nem ez volt életünk élménye, na. Minden este sátroban aludtunk, és egyre hidegebbé váltak az éjszakák, rendszeresen nulla fok alá ereszkedett a levegő, a víz megfagyott a kint hagyott lavórban. 

Álmaimban Amerika...

Az első tibeti faluba is ezen a szakaszon értünk el. Ha megengeditek írnék egy kicsit a tibetiekről.
Arcra a tibetiek számunkra leginkább az észak-amerikai indiánokra hasonlítanak, legalább is ami a férfiakat illeti. Vöröses-barna a bőrük és fekete a hajuk, szemük. A férfiak átlagban 170cm körül vannak a nők még kisebbek. Nagyon sokan hordanak tibeti viseletet, mely a következő képpen néz ki. A férfiak térdig érő kabátban járnak, melynek földig érő ujja van (nem értjük miért). A kabát egyik ujjából sokszor kibújnak és azt a derekukra kötik egy széles, veretes vagy sima övvel. Kalapot hordanak, vagy a hagyományos tibeti fejfedőt (ez a darab unisex és úgy néz ki, mint amit Tom (Tom & Jerry) köt a fejére, mikor a babakocsiba rejtőzik, csak sokkal színesebb) viselik. A nők hosszú, földig érő ruhát viselnek, általában az egyik ujjból ők is kibújnak, melyet vagy a derekukra kötnek, vagy hagyják lógni. A hajukat befonva hordják (az időssek is) melybe sokan szalagos díszt kötnek, ez taréjként végigfut a fejük tetején és különböző nagy méretű gyönygyökből, ékszerekből áll. Nagyon szeretik a gyűrűt, nyakláncot, fülbevalót, melyek köve általában narancssárga. A pici gyerekeken olyan nadrág van, aminek fel van hasítva az ülepe, így ha dolog van, egyszerűen csak le kell gugolniuk. Úgy tűnik szeretik a színes, lógós, csicsás díszes dolgokat. A motorjukat és az autót/kamiont is úgy feldíszítik, mint a karácsonyfát.

Tibeti népviselet

Hogy fogadtak minket? Milyennek láttuk ezt a kissé misztikus, kissé otthon talán ismeretlen, túlidealizált népcsoportot?
Továbbá arról, hogy mi is az a campa és mi milyennek találtuk, és milyen volt a nomádokkal való találkozásunk, nemsokára, a következő részben olvashattok.