Szerző: Eni

Amikor Kazahsztánból átkeltünk a határon, szabályszerűen arcon ütött Kína. Visszanézve semmi mást, csak a rozoga állapotban lévő hepehupás utat és a kazah pusztát láttuk. Messze nyoma sem volt sem városnak, sem falunak. Kikerekedett szemmel és tátott szájjal bámultunk előre. A határátkelő után ugyanis ott várt bennünket Kína, ahol tíz-húszemeletes házak épülnek, tükörsima, több sávos a főút, és mindenhol kifőzdék, éttermek, boltok vannak, és emberek zsizsegnek amerre a szem ellát. Sokan észrevettek, és óriási érintőképernyős telefonjukkal fotóztak bennünket. A közel három hónapnyi „Isztán”-látogatás után hatalmas váltás volt ez.

Az első néhány nap nagyon izgatottak voltunk, hihetetlennek tűnt, hogy idáig eljutottunk. Úton-útfélen segítőkész és kíváncsi helyiekkel találkoztunk, akiknek nagy része kedvesen, mosolyogva közeledett felénk. Csendben méregettek minket, kémlelték az arcunkat, nézegették a bicikliket, sokan kuncorásztak rajtunk. Többször egy-egy ártatlan útszéli zöldségvásárlásból is óriási ribillió kerekedett. Ha útbaigazítást kértünk, azonnal 10-15 ember gyűlt körénk. Mikor a térképünk is előkerült, újabb szakértők érkeztek, akik még harsányabban és még precízebben próbáltak magyarázni. Persze, egy szót sem értettünk… Ilyen esetekben került elő a mandarin zsebszótárunk. Igaz, ami igaz, az ujgur területen ennek még nem vettük akkora hasznát. Nagy meglepetésünkre kiderült, hogy az ujgur nyelv hasonlít a törökhöz, sok szó ismerősen csengett Üzbegisztánból és Kirgizisztánból is. ( Persze amikor felmerült a gyanú, rögtön utánanéztünk: és tényleg! Az ujgur nyelv az altaji nyelcsalád török ágába tartozik.) Megörültünk, mert a „Salem, aleykom!” és a „Rahmet!”-en túl tudunk számolni, és néhány további hasznos szóra is emlékeztünk. Úgy látszott, hogy ennyi nyelvtudással egész jól ellavírozunk majd.

Az ujgur kisebbség mellett sok kazah, üzbég és persze kínai ember is él itt. A helyi ételek ennek megfelelően meglehetősen változatosak. Sokan naant (lepényszerű kenyeret) reggeliznek sós, tejes teával, mások nyers tojásos forró vizes italt isznak. (Bevallom, utóbbival nem tudtam megküzdeni.) Volt szerencsénk egyik nap egy ujgur kifőzdében reggelizni, ahol marhahúslevest, zöldfűszeres palacsintát, hússal töltött főtt gombócot ettünk a teánk mellé. Ez azért a fura ízű teába tunkolt naan-darabkáknál valamivel vastagabb volt. Ebédre és vacsorára általában birkából készült ételeket fogyasztanak zöldséggel, vagy tésztával. Sok helyen láttunk utcai szamsza és saslik árusokat is, ( főleg az üzbégek által lakott területeken), ezek mellett több kifőzdében árulnak kínai tésztát is.

A khorgasi határátkelőtől egészen Yili városáig mintha egy hatalmas gazdaságon tekertünk volna át. Az út mindkét oldalán kukoricát és gabonaféléket termesztenek. Ezeket a területeket gondosan körbe kerítették, ami meglehetősen megnehezítette az esti szálláshely-keresést. Olvastuk más blogokon, és hallottuk bringásokól is, hogy Hszincsiang tartományban meglehetősen intenzív a rendőri jelenlét, ezért semmiképp sem szerettünk volna szem előtt sátrazni. Persze, a városok közelében inkább választottuk (volna) a fizetett szálláshelyeket, de ilyenkor rendre galibába keveredtünk. Kínában ugyanis a szállodákat és vendégházakat két kategóriába sorolják. Vannak olyan helyek, ahol csak és kizárólag kínai állampolgárok szállhatnak meg, és vannak a „külföldiek fogadására alkalmas” licensszel rendelkező helyek. Ezek a csilli-villi hotelek persze nem a mi pénztárcánkhoz mért árakkal operálnak. Alkudozni próbáltunk, nem túl sok sikerrel. Ekkor valahogy mindig érkezett valaki, aki segített megoldani a gondunkat. Így aludtunk egy gazdaság teraszán a szúnyogháló alatt egy kereveten, egy étterem nem használt szobácskájában, egy ujgur-üzbég család lakásában is.
Minden vendéglátónk etetett-itatott bennünket, néha zavarba ejtően nagylelkűen. Sokszor elgondolkodunk azon, hogy vajon otthon hány étterem tulajdonos etetne meg két fáradt, piszkos külföldi bringást ma Magyarországon?

Yili városából Nalatin keresztül Korlába vezetett az utunk. Útközben kétszer is „sátorfogságba” kerültünk a nagy esők miatt, és kényszerpihenőt tartottunk. Átkeltünk egy 3270 méteres hágón, volt, hogy jakok morgására ébredtünk, többször pásztorkutya-falka mellett toltuk a bicikliket, takarófólia alatt ebédeltünk, esténként pedig dideregve bújtunk a hálózsákjainkba. 

Gyönyörű fenyőerdők, hegyi patakok és havas csúcsok kísértek. 

Eredetileg a G218-as útról Északra fordulunk volna, hogy eltekerjünk Ürümcsibe, de az élet és néhány baráti figyelmeztetés felülírta a terveinket. A G216-os út, ami az ujgur fővárosba vezet a helyi rendőrök szerint állítólag több szakon nehezen járható, azon a területen nagyon kevés ember él, és sok farkas kószál a hegyek között. Megvitattuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy Délnek indulunk tovább.
Egy ici-pici hegyi városkában sikerült két esőponcsót szereznünk, és megpihentünk egy kis vendégházban, majd picit feltöltekezve gurultunk Korla irányába.

Nagyon finom a kínai konyha. Ebben a kis családi kifőzdében két alkalommal is ebédeltünk.

Ahogyan a hátunk mögött hagytuk a Tien San ezen vonulatát, éreztük, hogy melegszik az idő. A táskákba kerületek a vastag kesztyűk, a térdmelegítőm és az aláöltözetek. A napsütéstől megbódulva kerekeztünk, amikor egy hatalmas, fekete, lesötétített ablakos terepjáró lassított le mellettünk. Oda se mertem nézni az elején. Négy fickó nézegetett bennünket, mosolyogtak, majd kiadtak egy szatyor naan-t, és lehúzódtak előttünk. A férfiak sorra szálltak ki az autóból, végignéztek minket, mosolyogtak, és valamiféle nemzetközi activity kezdődött. Kiderült, a sofőr Korlában lakik, és szívesen vendégül lát minket. Nekünk sem kellett több, örömmel elfogadtuk a meghívást, és megbeszéltük, hogy mihelyt a városba érünk, bejelentkezünk. 

A képen balról a második férfi Arken

Sosem gondoltuk volna, hogy ezután mi is fog történni… 50 km tekerés és azt követően szűk fél óra várakozás után megérkezett értünk Arken, (ő volt a menő terepjáró sofőrje) Korla belvárosába. Hihetetlen 2 nap következett, ugyanis Arkennek nemcsak, hogy menő terepjárója, de valószínű igen jól menő üzlete is lehet. Az elkövetkező napokat egy belvárosi hotelban törlöttük, nagylelkű vendéglátónk reggelizni, vacsorázni vitt bennünket, napközben pedig gondoskodott szórakoztatásunkról. Megmutatta a várost, fel-alá furikázott bennünket, még egy bicikli boltba is elvitt, ahol természetesen nem hagyta kifizetni a pótbelsőket.
Valószínű, hogy igen szoros az időbeosztása, mégis beleszuszakolt bennünket a táncrendjébe. Egy alkalommal csöppentünk csak bele egy, amolyan fura üzleti tárgyalásba. A sosem tapasztalt nagylelkűségéért nem győztünk köszönetet mondani Arkennek és a családjának.

Korlát magunk mögött hagyva elindultunk, fejben készültünk már Csingháj tartományra, ami tudtuk, hogy merőben más lesz, mint Hszincsiang. A három hónapos vízum miatt -bár kimondva elegendő időnek tűnhet,- úgy döntöttünk, hogy egy-két szakaszt átstoppolunk, ezzel is időt nyerve. Szeretnénk minél többet látni Kínából és hatalmas ez az ország! Ezek a szakaszok pedig sivatagos, nagyon barátságtalan és iszonyú szeles területek, meglehetősen nagy napi hőingással. A Takla Makán sivatagra tényleg nagyon fel kell készülni. Vizet alig lehet találni, emberek 100-130 km-enként laknak, sehol egy fa, egy zöld rét, csak homok és szikla és homok és szikla… Új rekordot állítottunk fel, nem dicsekvésként, de itt bizony hét napig csak cicamosdás volt.

Nincs más hátra: stoppolunk!

Egyszer egy menetrendszerinti buszjárat sofőrjével sikerült vállalható viteldíjban megállapodni egy buszpihenőben, másodszor pedig egy daruszállító kamiont csíptünk el.
Lassan-lassan közeledtünk a tartományi határhoz, de messze volt még a sivatagos szakasz vége.

Nagyon nem volt egyszerű az erős szélben megfelelő sátorhelyet találni a sivatagban.