Szerző: Balázs
Kazahsztán nem szerepelt a tervezett országok listáján, de végül úgy alakult, hogy mégis eljutottunk Kirgizisztán északi szomszédjába. A határ megközelítése felért egy terepversennyel, a határ előtti 35, majd azt követő 15 km-es szakasz, burkolatlan, rázós másfél sávos út volt. A táj lenyűgözött minket, ritkán lakott, fenyvesekkel és zöld dombokkal, persze szanaszét legelő lovakkal és jurtákkal. Összefutottunk egy német és egy ausztrál bringás sráccal, akikkel infót cseréltünk. Megtudtuk mi vár ránk, majd mi is átadtuk, amit tudtunk, többek között egy kirgiz sim-kártyát és egy Közép-Ázsia térképet. Mi pedig, már egy hete tudjuk, hogy iszonyat értékes ajándékot kaptunk tőlük, egy angol-mandarin szótárt.
A határátlépés egyszerűen és gyorsan zajlott a zsebkendőnyi határállomáson. Karkara-tól aztán újra betonozott úton tekerhettünk Kegen irányába. Közben elért a baj, a láncban szétnyílt egy szem, ki kellett venni belőle, így viszont nem volt elég hosszú. Eninek lett egy tartalék lánca, neki pont jó.
A kis városba beérve érdeklődtünk az első autóalkatrészeket árusító boltban. El is irányítottak minket a piacra, hogy ott biztosan kapunk láncot. Piacolás előtt egy kazah srác is megtalált, aki már nem volt annyira szomjas, viszont két hideg sör volt a kezében, amit rögtön fel is szisszentett és az egyiket a kezembe nyomva mondott egy isten hozottat. A gyors sörözést lánckeresés követte. Amit találtunk nem volt kecsegtető, de a semminél pont eggyel több. Kínai gyártmány, és szemmel láthatóan ez nem a „na jó, de Kínában minőséget is gyártanak” kivételek közé tartozó. Ott helyben a piacon, szemben a néni boltjával el is kezdtem szerelni, egy órányi ingyen mozit biztosítva ezzel a környék lakóinak. Este a városka folyópartján aludtunk, fürödtünk, mostunk, másnap tovább indultunk.
Jó 8 kilométerre hagytuk el a várost, amikor ismét elszakadt a lánc. Ilyet szar láncot én még életemben nem láttam. Nem akarok önteltnek tűnni, de ha erősebben nekifeszültem volna, lehet kézzel is eltépem. Mint Reviczky a Csinibabában. Visszastoppoltam a városba, Enit a pusztában hagytam a bringákkal. Hipp-hopp, megjártam, feltettem az új láncot, megebédeltünk és tovább indultunk. A Sharyn-kanyonba szerettünk volna eljutni aznap. Egy szuper, 8km-es lejtőzésben is részünk volt, egy szűk, sziklás kanyonban, nagyon élveztük. És fogadott minket a kazah puszta. Síkság ameddig a szem ellát, és szembeszél. Mindig ez a szembeszél.
A kanyonba este 6 körül érkeztünk meg. Tényleg csodaszép volt a naplementében vöröslő sziklavonulat, kettéválasztva a zúgó kék folyóval. Kis keresgélés után meg is találtuk a levezető kocsiutat. A folyóparton, a víztől nem messze vertük fel a sátrunkat. Nem bővelkedett a part alkalmas sátorhelyekben, de végül találtunk egy kavicsos részt. Csak ne legyen nagy szél, gondoltuk, mert a cövekek nem sokat tartottak. A folyó vize nagyon kellemes és tiszta volt, és mivel senki nem volt a környéken, meztelenre vetkőzve fürödtünk le. Ahogy leereszkedett a sötét, ezernyi csillag jött fel az égre. Sok más mellett, ezt szeretjük a sátrazásban, hogy messze a városoktól, gyönyörű a csillagos égbolt. Na de térjünk vissza a kanyonba, ahol időközben egyre inkább feltámadt a szél. Nyugovóra tértünk, de olyan erősen döngette a sátrat a szél, hogy nem tudtunk elaludni. Kimentem meghúzni a sátor feszítő madzagjait, épp az utolsónál tartottam, amikor zutty, feltépte a sátor végét a szél. A laza, salakos talajban esélyem sem volt megfeszíteni a sátrat. Egy szál gatyában és pólóban szorítottam le a sátor végét, miközben Eni bentről igyekezett a segítségemre. Olyan erős szél volt, hogy attól féltünk felkapja az egész cullangot, és bevágja a folyóba. Én kint kézzel tartottam a sátrat, Eni a félig összedőlt sátor alatt, gőzerővel pakolta a cuccainkat. Elég félelmetes helyzet volt, de nem estünk pánikba, tudtuk más helyet kell keresni, ahol jobb a talaj. Semmit nem vitt el a szél, mi is ép bőrrel megúsztuk. A sátrat is fel tudtuk újra állítani, jobb talajon, mint azt megelőzően. Fél egykor, kifáradva, kissé kiszáradva, de elaludtunk végre.
Mivel a következő nap szakadó esőre ébredtünk, nem indultunk tovább, a napot a sátorban olvasással, naplóírással, hangos könyv hallgatással töltöttünk. Harmadnap aztán kisütött a nap is végre. A lánc nem bírta sokkal tovább, újra és újra elszakadt. Már az összes patentszemet elhasználtam, amink csak volt hozzá. Olyan óvatosan tekertem, amennyire csak lehetett és a dombokon fölfelé inkább toltam. Elég fárasztó napunk volt.
Shonzy városa a hely, ahová, ha turista lennél, soha nem mennél. Viszont ha kell egy használható bicikli lánc, akkor érdemes szerencsét próbálni, ebben a metropolisznak éppen nem nevezhető kis városban. Jaj, hogy imádtam, mikor betérve a kerékpárboltba, ahol amúgy minden mást is lehetett kapni, a horgászfelszereléstől kezdve a barkács cuccokig, megláttam a szürke dobozon a kék feliratot: Shimano. Hát örömkönnyek szöktek a szemembe. Mivel nem volt elég kazah tengénk, meggyőztem a boltos srácot, hogy dollárban fizetnék, és ezután rögtön arról is, hogy az átnyújtott 10 dolláros bankjegy nem hamis. Nagyon jó fej volt. Kaptunk, vizet, helyet szerelni, wifit, kerékpár megőrzést, amíg elugrottunk ebédet venni. Felkerült a csitti-fitti csillogó 8 sebességes lánc, a kínai ment a kukába, soha többet! Meg is fogadtam, hogy Ürümcsiben veszünk nekem is egy tartalék láncot, bár kalandos tud lenni egy láncszakadás az Isten háta mögött (ezt a vállamon ülő kisördög íratta velem). Mintha a lesántult paripám nyerte volna vissza erejét, csak úgy suhantunk a déli napsütésben.
A határig találkoztunk egy kínai sráccal Markoval, akivel egy helyen éjszakáztunk, egy épp nem működő vendéglő-fogadóban (az őrnek kellett némi baksist adni). Kölcsönösen jegyzeteltük a hasznos infókat, mi Kínáról, ő pedig az ellenkező irányról. A határig tartó szakasz nagyban emlékeztetett minket Üzbegisztánra. Ahogy közeledtünk Kínához, mindketten egyre izgatottabbak lettünk. Úgy vártuk a határátlépést, mint gyerekek a karácsonyt. A határátkelés könnyen és viszonylag gyorsan ment. A kazahok semmit nem néztek át, a csomagvizsgáló fickó is csak legyintett, hogy menjünk, és az utolsó ember, aki becsukta utánunk a kaput, mosolyogva kívánt szerencsés utat nekünk. Akkor irány Kína!
Képeket sajnos nem tudtuk feltenni, nem engedte a gonosz kínai intrnet. Igyekszünk megoldást találni a problémára.
