Szerző: Eni

És tényleg… Este 8 óra körül értünk át a Shamaldi-Say közelében lévő határátkelőn. Azonnal szálláskeresésbe kezdtünk, ugyanis igencsak sötétedett már. Este sokkal nehezebb sátorhelyet találni, az emberek sem szívesen engednek ilyenkor az udvarukra, érthető módon. Nem voltunk túl szerencsések, és miután két potenciálisnak tűnő szálláshellyel is lukra futottunk, betértünk egy útszéli kisvendéglőbe. Éppen a tetőfokán volt itt a hangulat, a már ismert „kereveteken” lévő asztalok körül fiatalok és idősek is ücsörögtek, beszélgettek, nevetgéltek, ettek-ittak, mások az udvaron táncoltak a kirgiz mulatósra. Nem volt vesztenivalónk, megkérdeztük, hogy alhatnánk-e az udvaron. A pincérek nagyon kedvesek voltak, és megengedték, hogy felverjük a sátrunkat. Később saslikkal és helyi sörrel ünnepeltük az első kirgiz esténket.

Másnap nekivágtuk a hegyeknek. Nehezebb és könnyebb napok váltakoztak, fel és le, fel és le, ez volt a program innentől kezdve egészen Biskekig. Gyönyörű helyeken tekertünk, az élményt nem a felfelé menet, hanem a sofőrök árnyékolták be. Őrült módjára vezetnek errefelé, elszomorító volt tapasztalni, mennyire semmibe vettek bennünket. Egyet megfogadtunk: amint lehet, letérünk a forgalmas utakról. Addig is kitaláltuk, hogy a zászlóinkat oldalról rögzítjük a táskákhoz, ezzel próbáltuk meg távol tartani magunktól a rendkívül érdekes humorral megáldott kirgiz autóvezetőket. Az esetek nagy részében zsíros paraszthajszálnyival nagyobb ívben kerültek, de voltak olyanok is, akik a kocsiból kihajolva próbálták megfogni/elkapni/megérinteni (?) a zászlóinkat.

Olmaliqi emlékeinket idéző munkásszállót sikerült keríteni egyik este. A mai napig nem fejtettük meg a nagy éjszakai rejtélyt. Hajnal kettőkor a szobatársunk az összes villanyt felkapcsolta, kirámolta a ház elé a kerekasztalt, néhány széket és egy kübli teát. Aztán elment. Mi felébredtünk, és azt gondoltuk, hogy – Ramadán lévén,- biztosan most esznek majd. De nem ez történt. Tulajdonképpen nem történt semmi. Mi csak vártunk és vártunk, próbáltunk visszaaludni. Egyre inkább nyomasztott a hely, és alig vártam már, hogy reggel legyen. Kosz és mocsok volt mindenhol, a falakról pergett a penészes vakolat, a szoba tele volt bogarakkal és szúnyogokkal… Egy órás forgolódás után meguntunk a „semmit”, és lekapcsoltuk a villanyokat. Valamivel később a szobatársunk is megkerült, és mintha mi sem történt volna, visszadőlt aludni. Hajnal hatkor bukta szemekkel kecmeregtünk le a „kerevetről”. Nem sokat szöszmötöltünk reggel, igen lendületesen összekészültünk és nyeregbe pattantunk.

Fárasztó napot tudtunk magunk mögött, mikor megérkeztünk a Toktogul-tó partjára. Szerettünk volna biztonságos helyen sátrazni, ezért irányba vettünk egy parti, néhány sátorból álló tábort, megkérdezni, hogy merre érdemes tanyázni? A köszönés után, hamar összebarátkoztunk az orosz családdal. Szinte perceken belül hellyel, saslikkal és vodkával kínáltak bennünket. Nagyon kedves népek voltak, ezért elhatároztuk, hogy mellettünk fogunk sátrazni az elkövetkezendő napokban. Jól esett egy kicsit megpihenni, emberek között lenni, beszélgetni.
Érdekes dolgot tudtunk meg: az 1960-1970-es években sok orosz állampolgárt vezényeltek az egykori Szovjet Unió tagállamaiba dolgozni. Ezek az emberek itt telepedtek le, általában orosszal házasodtak. Sok orosz gyerek született Kirgizisztánban, akik orosz iskolában tanultak és nagyon keveset érintkeztek kirgizekkel. Ez a generáció most tapossa a 40-50-es éveit, és már nekik is vannak gyerekeik. A képlet ugyanez: orosz-orosz házasság, orosz anyanyelvű gyerek, orosz iskola… Kirgizül beszélni nagyon nem sikkes, a fővárosban még a kirgiz anyanyelvűek is inkább oroszul beszélnek. Még egymás között is. Ezt nagyon furcsálltuk...

A toktoguli kétnapos pihenő után feltöltekezve kezdtünk pedálozni. Lassan elértük a hegyek birodalmát, egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk. A hegyi szerpentinút menti kávézókat és mini boltokat lassan jurták váltották fel. Az állattartással foglalkozó családok nagy része tavasztól őszig a hegyekbe költözik, itt jurtát állítanak és ideszállíttatják az állataikat. A lovak és a szarvasmarhák naphosszat a szabadban legelnek, az emberek pedig különböző tejtermékeket készítenek a kanca- és tehéntejből, és ezeket árusítják az útszélén. A jurták melletti kisebb sátrakban már modern eszközökkel dolgoznak, a tejet és a tejszínt egy keverőgép segítségével választják el. A sátrakban készítik a kumiszt, túrót és a kurutot is.

Kurut. Ezeket az apró, meglehetősen intenzív ízű, sós, szárított túrógombócokat előszeretettel csemegézik a kirgizek.
Nekünk is ízlett a kóstoló, vettünk is egy fél kilóval!

A családok a jurtában étkeznek és alszanak. Világításuk nincsen, van viszont menő terepjárójuk, aki a jurta mellett parkol általában. Érdekes volt látni ezt a kontrasztot. 

Hosszan kanyarogtunk felfelé, végül a negyedik napon elértük az Ala Bel-hágót, eddigi utunk legmagasabb pontját.

A térkép 3184 métert ír a tetejére, viszont a táblára 3175 m-t került.
A fotó után csúcs-csokival ünnepeltünk! 

A jól megérdemelt gurulás után vadkempingeztünk a Suusamyr-folyó partján. Meglehetősen nagy jövés-menés volt itt, emberek jöttek, lefürödtek, megborotválkoztak, kocsit mostak… Aztán sötétedésre egyedül maradtunk. Fejben már készültünk a másnapra, a sátorban tanulmányoztuk a térképet, megterveztük, hogy körülbelül hány nap múlva érjük el Biskeket.

A világbajnoknak nem nevezhető csokis pudingos kása reggeli után izgatottan vágtunk neki a Too Ashuu-hágónak. Igazság szerint nem igazi hágó ez, mert a hegy tetején épült egy alagút, így „csak” az alagútig kell felkapaszkodni. A 12%-os szerpentin-emelkedőn közel 4 órán keresztül kapaszkodtunk fel. Mindketten jó passzban voltunk lelkileg (is), könnyebb akadálynak tűnt ez a nap, mint az Ala Bel-hágó esetében.

Már nincs messze az alagút!

A hegy tetején várt a „nagyon jónak” beharangozott alagút, aminek szájából ömlött a fekete szmog. Az útépítő munkások javaslatára nem merészkedtünk be biciklivel. Fél órányi toporgás után kellően átfagytunk, viszont sikerült leinteni egy teherautót. A tv-paprika rakomány tetejére felrámoltunk a bicikliket és a táskákat, és beültünk a sofőrök mellé. Így szeltük át a közel 3 kilométeres „tunelt”… ekkor döbbentünk le: az alagútban alig lehetett látni a gomolygó szmogtól, a lámpák is elég gyéren világítottak, és az úton bokáig érő kátyúk tátongtak. Talán 500 métert tudtunk volna megtenni ájulás nélkül… vagy még annyit sem. A másik oldalra kiérve tejköd fogadott. Bizony-bizony a hegy ezen oldalán olyan hideg volt, hogy fel kellett vennünk a vastag ruháinkat. Bebugyoláltuk még az arcunkat is, és elindultunk lefelé. Elég félelmetes volt, mert alig láttunk valamit, de lassan kiértünk a felhő alá, és ereszkedni kezdtünk. Kanyarogtuk az Abla-, a Turuk-, és a Kara-balta- folyók között.
Sikerült kiérni a szűk völgyből, mikor ránk sötétedett.

A Sosnovka felé vezető úton, a folyó partján, egy jurta mellett telepedtünk le. Fáradtan, de nagyon boldogan bújtunk a hálózsákjainkba. Büszkék voltunk magunkra: Két nap, két hágó! Hát, megcsináltuk!

Képek