Szerző: Eni
Szamarkandot magunk mögött hagytuk, és lassan közeledtünk a Fergána-völgy felé. Olvastuk, hogy ott majd külön kell magunkat regisztráltatni, és, hogy számíthatunk katonai ellenőrzésekre. Tudtuk, hogy az üzbég- kirgiz-tádzsik hármas határ miatt érzékeny területre lépünk majd, mégsem tudta kedvünket szegni semmi.
Útközben a jól bevált módon gazdaságokban, és családok udvarán szálltunk meg. Itt belepillanthattunk a vidéki életformába. A város és a falvak, tanyák között hatalmas különbségek vannak. Míg a városban a folyóvíz és a villany megléte alapvető és a szennyvíz-elvezetés is megoldott, addig vidéken mindez luxusnak számít. Itt kútból húznak vizet, kültéri-pottyantós WC-t eszkábálnak a ház mellé, a háromrétegű pihe-puha, kamilla illatú toalett papír helyett pedig leselejtezett füzetlap dukál az embernek.
Egyszer csak megérkeztünk Avangardba.
Mi magunk is furcsálltuk a dolgot, de valóban ez állt a táblán.
Napszámosok pihenőhelyén aludtunk aznap éjszaka, előtte megismertük a brigád vezetőjét, aki szinte királyi fogadtatásban részesített. Vacsorát főztek nekünk, dinnyével kínáltak, és a jobb fajta orosz vodka is előkerült. Mi szépen, csendben elálmosodtunk és bele-bele bóbiskoltunk a Főnök úr sztorijaiba, aki kipirult arccal és egyre nagyobb lendülettel töltötte újra a saját és a pajtások poharát. Mikor már a második üveg vodka is elfogyott, mindenféle kommunikációs akadályt átlépve ölelte keblére Balázst a Főnök úr, majd beült a kocsiba és elhajtott a többiekkel.
A „szovjet-időket” a mi generációnk már csak a szülők vagy a nagyszülők elmondása alapján ismeri. Hogy hogyan nézhetett ki egy város abban az időben, azt már csak a korabeli felvételeken láthatjuk… Gondoltam mindezt addig, amíg el nem értük a festői Olmaliqot.
Olmaliq határában ez a kép fogadott...
A regisztráció miatt nem volt túl sok választásunk, keresnünk kellett egy hotelt, ugyanis az elmúlt néhány éjszakát sátorban, vagy a szabad ég alatt töltöttük.
Elkövettük azt a hibát, hogy rögtön az első hotel(szerű) épületbe bejelentkeztünk. Az épület gazdátlannak tűnt, pedig működő szálloda volt. Két járókelőt is megkérdeztünk, hogy jó helyen járunk-e, ez egy hotel? Valamikor a hatvanas- vagy hetvenes években ez biztosan remek munkásszálló lehetett. A hotel ajtaja időzónákat átívelő csillagkapu volt. A testes orosz recepciós hölgy közönyösen fogadott, elmondta, hogy mennyiért adja a szobát az első etázson, és gyorsan hozzátette, hogy itt fix árak vannak, nem lehet alkudozni. Közölte, hogy reggeli nincs az árban és délben kell elhagynunk a szobát. A kerékpárokat ne hagyjuk elől, inkább vigyük be a szobába. Ennek nagyon megörültünk, a bringák biztonságban lesznek! Örömünkben naivan rákérdeztünk a wi-fi elérhetőségre, mire a hölgy visszakérdezett, hogy az micsoda? Megértettük, nem lesz itt internetezés. Ekkor már túl fáradtak voltuk ahhoz, hogy más helyet keressünk, csak le szerettünk volna tusolni és bezuhanni az ágyba. Kisvártatva megérkezett egy másik kollegina, aki megmutatta, hogy merre van a 107-es… A folyosón lidérces félhomályban sétáltunk a hölgy után a recsegő-ropogó padlón. A szobaajtók vallató helyiség bejáratához hasonlítottak leginkább. Elkerekedett szemekkel toltuk a bicajokat, aztán egyszer csak megálltunk, kézbe kaptuk a kulcsot. Megérkeztünk a szobánk elé. Belépve szavakat nem találtunk. A szúette padlón, ami hajdanán valószínű parketta lehetett, két-három ujjnyi hézagok díszelegtek. A fürdőszobában nem volt egy négyzetcentiméternyi felület, ami nem sínylette volna meg az elmúlt 30-40 évet. A vastag rozsda réteg felett friss kosz penészesedett. A WC-kagyló szivárványszínekben csöpögött és bűzölgött. A sokat látott ágyainkra megviselt, ettől-attól pecsétes ágyneműt készítettek. Nem voltunk biztosak abban, hogy a falakról lelopták-e a képeket, vagy a hotel vezetése a minimál koncepcióra épít-e. Mindenesetre a szobát a hatalmas vérpacákon és az odaszáradt szúnyogokon kívül semmi más nem díszítette. Talán jobb is volt ez így. Szerettük volna a doh-szagot kiszellőztetni, és az ablakokat kinyitni. Miután átverekedtük magunkat az ablakkerethez ragasztott pokrócokon, ami sötétítőként szolgált, láttuk, hogy az ablakok be vannak szögelve. A kezdeti sokkból felocsúdva, próbáltuk kihozni a maximumot a helyből: lefürödtünk és megpróbáltunk elaludni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy nem kellett vendég elégedettségi ívet kitöltenünk másnap reggel. Viszont az útlevelünk mellé, precíz, kézzel kitöltött regisztrációs cetlit kaptunk.
Ezt a szobrot nem mostanában avatták...
A csillagkapun kilépve, felültünk a bringákra, és az olmaliqi instant szállás élményeinken morfondírozva magunk mögött hagytuk a várost, és elindultunk Fergána-völgy felé.
Igen combos napokon voltunk túl, amikor a Kamchik-hágó közelébe értünk. Lestrapálva álltunk a 2267 m-es hágó előtt, és nem voltunk restek leinteni egy teherautót. Az utolsó 4 km-t ugyanis a teherautó ponyváját rögzítő hevederekbe kapaszkodva küzdöttük le. Eseménydús nap volt, póló-szakadós eséssel, a kimerültségtől sírásra fakadással és katonai ellenőrzéssel úton-útfélen. A Fergána-völgy fizikai helyzeténél fogva stratégiailag fontos területnek számít, ezét intenzív itt ennyire a katonai jelenlét. Többször ellenőriztek minket is maszkos, fegyveres katonák. Míg az útleveleinket bogarászták, ki kellett nyitnunk a táskáinkat és megmutatni a fényképeinket. Nem volt feszültségmentes menet, és végül átjutottunk a hágón. Gyönyörű, zöld hegyek, lélegzetelállító panoráma és 12%-os lejtő várt.
A jól megérdemelt, másfél napos gurulás után, Kokandban délután kettőkor elegánsan bejelentkeztünk egy panzióba. Balázsnak sikerült felére lealkudnia a szobaárat, miután felmértük a terepet. Légkondis szobát, szuper tiszta fürdőszobát kaptunk reggelivel. Micsoda luxus! Reggel viszont vakartam a fejemet… szó szerint. Éjszaka agyonkínoztak az ágypoloskák. A fejem tetejétől a lábujjamig terjedt a vérszívási zóna, pánikra semmi okom nem volt: az első gyógyszertárban kaptam egy tubust a helyi Antivakarinból.
Kokand után felgyorsultak az események, nagy lendülettel igyekeztünk Uchkurgonba, és kezdtünk ráhangolódni a határátlépésre. Nyomasztott bennünket a szállásregisztrációval kapcsolatos kötelezettség körüli bizonytalanság. Kötelező-e minden nap „lejelentetni” magunkat, vagy mindez csupán városi legenda? Ezt bizony csak a határon tudtuk meg…
Az uchkurgoni határőr papucsban, kicsit slamposan slattyogott ki az őrbódéból kaput nyitni. Mosolyogva „invitált beljebb” minket. A kollégák is lassan előkerültek, gyors öv- és sapka igazítás után, jókedvűen ültek az asztalaikhoz. Az volt az érzésünk, hogy mi voltunk hosszú idő után az első határátlépők aznap. Este fél hét volt ekkor. A határőrök közül ketten beszéltek angolul, sokszor zavarba ejtően kedvesek voltak. Minden ellenőriztek, viszont a szállás regisztrációról szó sem esett. Finoman rákérdeztek, hogy hotelban aludtunk-e Andijon-ban, mire természetesen igennel válaszoltunk. Semmi egyebet nem firtattak.
Ezzel a látvánnyal búcsúzott tőlünk Üzbegisztán
A kis túlzással kedélyes csevegésbe forduló üzbég határőrséget magunk mögött hagyva, izgatottan gurultunk a kirgiz őrbódé felé.
