Szerző: Eni
Üzbegisztánról tudtuk, hogy híres és gyönyörű történelmi városai vannak, olvastunk a medreszéiről, hogy egy zsák pénzzel fogunk majd jönni-menni, és hogy mindenképp ki kell próbálnunk a plovot. Amiben nem voltunk biztosak, és amiről minden egyes fórumon különböző infót találtunk, az a vendégéjszakák regisztrációja. Sokan számolnak be arról, hogy minden éjszaka fizetett szálláshelyen kell aludni, hogy a hotelek bejelentsenek a hatóságoknál, sokan írnak a csupán 72 óránkénti kötelező regisztrációról. Mi magunk is kíváncsiak voltunk, hogy hogyan fogunk improvizálni. Tudtuk azt, hogy a napi költségvetésünk nem engedi meg, hogy minden este szálláson aludjunk… Lesz, ami lesz!- gondoltuk.
A szinte lidérces álomnak tűnő 81 Türkmenisztánban töltött óra után, fellélegezve léptünk be Üzbegisztánba. A határ még éppen nyitva volt, ezért szerencsénkre nagyon gyorsan átvizsgáltak a határőrök. Itt is ki kellett tölteni egy ú.n. „Declaration” formanyomtatványt, leírni, hogy milyen technikai kütyüket viszünk, és hogy mennyi készpénz van nálunk. Gyorsan átfutották a gyógyszeres csomagunkat, és miután elmutogattuk, hogy a Bolus Adstringens és az Algoflex-M mire való, gond nélkül átgurultunk a határon. Az üzbég oldalon várakozó kamionok közül feltűntek a fekete piaci rátával dolgozó pénzváltók és rögtön lecsaptak ránk. Némi fejszámolás után megszületett az alku, egy zsák pénzt kaptunk a 100 dollárunkért. Üzbegisztánban a jelenleg forgalomban lévő legnagyobb címlet az 1000 szomos. Ezért a pénzért egy olcsóbb helyen szép, kör alakú kenyeret, vagy két jégkrémet lehet venni. Szóval, a nagy szatyor pénzünkkel 8-10 napig tudtunk ellébecolni.
Nyúzottak voltunk, éhesek, így szállás regisztráció ide vagy oda, mi bátrak voltunk és bizony rögtön az első este sátraztunk az út szélén. A telken méhészkedett egy idősebb bácsi, nagyon boldogan invitált be minket a pléh házikójába. Megkóstoltuk a plovot, ezt a zsíros, húsos, répás rizst. Nekünk annyira nem ízlett, nehéz étel volt.
Másnap kényelmes tempóval elértük Bukharát. Lemerült telefonok és térkép nélkül kicsit szerencsétlenkedtünk, de végül néhány helyi srác segített olcsó szállást keríteni. Egy mini Critical Mass-t formálva gurultunk be a központi Malekjon B&B elé. Nem egy luxus apartman, viszont háromágyas, légkondis, külön fürdős szobát kaptunk napi 25 dollárért. Természetesen regisztrációval egyetemben. Három nap minden értelembe véve legális pihi!
A város szépen rendezett és gondozott, a történelmi épületek mind-mind nagyon szépen karban vannak tartva. Jó érzés volt sétálgatni az utcákon, a bazárokban.
Szerettünk volna bejutni egy még ma is működő medreszébe, de sajnos, csak az előtérig jutottunk. Ezekben az „iskolákban” a diákok értelmezik, tanulmányozzák a Koránt, ezen kívül pedig jogot, matematikát, fizikát, filozófiát irodalmat tanulnak.
Június még nem „turista-szezon” Üzbegisztánban, ugyanis ilyenkor szinte elviselhetetlen a forróság. Mi is visszahúzódtunk a légkondis szobánkba vagy a fedett teraszra a hőség ideje alatt. Ami az árakat illeti, ha az ember nem minden este étterem ebédel vagy vacsorázik, viszonylag jól ki lehet jönni. Miután lebeszéltük a recepciós fiúval a dolgot, mi rendszeresen főztünk a kiskonyhában.
Bukharában váltunk el Markótól, aki ekkor már „szövetkezett” Miquellel. A fiúk együtt indultak Dushanbe felé, mi pedig megcéloztuk Szamarkandot.
Raszta Marcoval és bongyor Miquelellel a szállásunk teraszán pózoltunk
A Szamarkand felé vezető úton két éjszakát töltöttünk el, az elsőt egy tehenészetben, a másodikat egy üzemen kívüli étteremben.
Nagy a nyomás: a reggeli kásánkhoz kell a tej!
All inclusive
Általában azt tapasztaltuk, hogy az emberek sokkal zárkózottabbak, mint eddig megszoktuk. Ha odamentünk kérdezni, előzékenyek voltak és segítettek a legtöbb esetben. Útközben azonban éreztük a távolságtartást. Hogy mi lehet ennek az oka? Sokat beszélgettünk erről magunk között. Talán az ország történelme is nagyban alakította az emberek habitusát? Elképzelhető. Szamarkandig hosszú volt az út, és ugyan lassan-lassan kezdünk hozzászokni a forrósághoz, de sokszor az embertelen meleg miatt meg kellett állnunk 2-3 órára. A szieszták alatt ebédet főztünk, és játszottunk a házi készítésű osh-táblánkon.
Ez itt a kemping osh-táblánk. Egyszer majd szeretnénk egy igazit.
Az út szélén a falvakban és a falvakon kívül is rengeteg árus volt, kis bódékban, vagy egyszerű sátorlap alatt italokat és rágcsálnivalót árultak. Többször megálltunk mi is feltöltekezni. Sajnos volt olyan, amikor tudtuk, hogy az árus „turista áron”, vagyis kétszer annyiért akarja adni a vizet vagy a száraz sütit. (Mármint „napszárította” sütit…) Ez azért kiábrándító, mert kb. 200 forintnyi szommal akart átvágni; ebből nem gazdagszik meg, mi pedig nagyon rossz szájízzel távozunk. Sokszor szívszorító volt látni, hogy az árusok nagy része itt él az út szélén. Láttuk néhányuk ágyát, amiket a bódék mellett vagy mögött helyeztek el. Nem érdemes hazamenni, forgalom mindig van, sok a kamion, sokan állnak meg egy-egy üdítőért vagy egy kis vízért…
Szamarkand városa gyönyörű szép. Itt már érezni, hogy a város igen-igen épít a turizmusra, egyetlen épület sem volt, ahová ne kellett volna belépőt fizetni. A történelmi épületek egy része felújítás alatt volt, egy másik része pedig korántsem volt rendezett állapotban. Egy-két helyen láttunk mekk-mester megoldásokat, mint például a gyönyörű medresze oldalához eszkábált őrbódé… Egy kicsit az volt az érzésünk, hogy a turistákat futószalagon kezelik itt. A varázslatos Bibi-Khanym mecsetet este néztük meg. Mondanom sem kell, hogy este az őrök saját zsebre gyűjtik a pénzt. Mi is kaptunk néhány száz forintnyi engedményt, cserébe nem adtak jegyet, viszont a biciklijeinket bevihettük az udvarra.
A Bii-Khanym mecset bejárata
A város igényes sétáló utcáján mindenféle szuvenírt vásárolhat az ember a teáskészlettől az üzbég ruhákig és könyvekig. Biztosan rengeteg turista hömpölyög itt a főszezonban. Bukhara és Szamarkand városát semmiképp sem szabad kihagyni, ha Üzbegisztánban jár az ember. Az építészet egyszerűen magával ragadó. A régi Selyem-útról letérve a Fergána-völgy felé indultunk. Vártuk a „zöldet”, a természetet, a hegyeket. Szerettünk volna már egy kicsit megint a vadonban lenni, egy kicsit megint nomádkodni.
Ekkor még nem is sejtettük, hogy majd a lélegzetünk is eláll az úton Kokand felé…
