Szerző: Eni
Amikor Mashhadban kezünkbe vettük az 5 napos türkmén tranzit vízumainkat, tudtuk, hogy nem lesz egy tűzoltó majális keresztül tekerni az ország legkeskenyebb szakaszát. Sokat olvastunk, tájékozódtunk arról, hogy milyen viszonyokra számítsunk ezen a híres-hírhedt 460 kilométeren, ettől függetlenül sok meglepetésben volt részünk.
Június 5-én a saraksh-i Vörös Keresztnél ébredtünk, gyors reggeli után szinte repültünk a néhány kilométerre lévő határátkelőig. Szerettük volna minél hamarabb elhagyni Iránt, ugyanis minden órával értékes időt veszítettünk. Tudtuk jól azt, hogy a belső-ázsiai országokban majd lesz ám papírtologatásos bürokrácia, de nem gondoltuk volna, hogy ez már itt Kelet-Iránban elkezdődik. Ugyan a határátkelő 7-kor nyitott, 9 óráig a kutya sem állt szóba velünk. A határőrök teázattak, ránk-ránk néztek, majd odébb battyogtak. Meleg volt, meg nem is volt nagy a munkakedv... Unatkoztak. Mi meg bosszankodtunk. (Persze csak szépen csendben, nem szerettük volna tetézni a dolgot…) A mai cél 80 km volt, a hírhedten cudar állapotban lévő úton Mary irányába.
Itt találkoztunk a szlovén Markoval, a 26 éves raszta-hajú, bringás sráccal, aki épp ramaty gyomor bántalmakkal tarkított 3 cifra napon volt túl. Jó volt beszélgetni, hamarabb eltelt az idő. Mindeközben ráutaló magatartást tanúsítva, egyre beljebb és beljebb toltuk a három megrakott bicajt a határátkelő, gondoltuk csak észre vesz valaki. Balázs nem volt rest, bekopogtatott egy kis bódéba, és megkérdezte, hogy át tudnának-e engedni bennünket? Hát…. ekkor kezdtek el lődörögni körülöttünk a határőrök.
Néhány perces csúszásokkal minimum hatan ellenőrizték az útleveleinket, majd végül valamelyik a tettek mezejére lépett és elsétált mindhármunk okmányaival. Mintegy másfél órás várakozás után jutott eszébe egy másik morcos alaknak ellenőrizni a táskáinkat. Ez bizonyára minden bringás utazó álma. Véletlenszerűen rámutogatott bicajonként két-két táskára: „Levenni! Kinyitni!” Mire odáig jutottunk, hogy a táskák lent voltak, a tartalmuk már nem nagyon érdekelte őt. Inkább az útleveleink pecsétjeivel foglalkozott. Gondolhatjátok, hogy mennyire feszültek voltunk már. Csak azt szerettük volna, ha megkapjuk a pecsétet, és tekerhessünk! Nagy nehezen, de minden összeállt. Iránból kiengedtek, gond nélkül. Szuper, akkor most irány a türkmén oldal.
A türkmenisztáni határátkelő nagyon rendezett volt, takaros kis virágos kerttel, jó állapotban lévő, légkondis (!) irodával. Valahogy olyan jó érzés fogott el minket és fellélegeztünk, itt biztosan nem lesz gond. Az orvosi vizsgálat után kaptunk egy cetlit az útlevelünkbe, ezzel kellett átballagni a következő helyszínre, ahol az elkövetkező másfél órát töltöttük.
Igyekeznék valamiféle logikai sorrend alapján leírni az itteni eseményeket, hogy esetleg majd másoknak hasznára legyen, de sajnos azt kell, hogy mondjam, itt aztán abszolút bemondásra történt az ellenőrzés. Miután egy kockás füzetbe bekörmölték a nevünket, és miután sikerült belokalizálni a határőröknek, hogy hol van Magyarország, továbbengedtek két méterrel. Engem egy pulthoz, a fiúkat egy kasszához irányítottak. Aztán nekem is a fiúkhoz kellett sétálnom, hogy én is fizessem be a 12 dollár „belépési díjat”. Valamiért a pénztáros fiúnak nem voltunk szimpatikusak, és nem akarta elvenni az útleveleinket. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy körülöttünk dongtak a dörzsölt kamionsofőrök, mindenki lökdösődött, hadonászott, elégedetlenkedett a „sorban” elfoglalt helyével. Mint Iránban, a „sor” itt is párhuzamos az ügyintézői ablakkal, vagyis a legnagyobb hangú, legerősebb kamionsofőr a következő kuncsaft. Mint egyetlen nő ácsorogtam a „sorban” (gondolhatjátok milyen esélyeim voltak), majd meguntam a dolgot, és visszaaraszoltam az „első asztalhoz”. Minden activity-s tudásomat bevetetten és elmutogattam, hogy szóba sem áll velünk a pénztáros. Nagyon szalad az idő, és mi pedig szívesen megindulnánk nagy erőkkel a bicajokkal.
Erre egy kicsit rendet tett a határőr, a sofőröket átállítatta egy másik sorba. Egyből be tudtuk fizetni a belépési díjat, megtörtént valamiféle számítógépes regisztráció is, közben még minimum négyen „ellenőrizték” az útleveleinket. (Persze, csak kíváncsiak voltak ránk.) Nem volt más hátra, mint ismét lerámolni a bicajokat. A táskákat is ellenőrizték. Ezen is túlestünk, szépen lassan.
Végre-végre, délelőtt 11 óra után, a legnagyobb forróság előtt 1 órával kigurultunk a türkmén átkelőhelyről. A bringások „szokásos” útvonalán, a síneken át jutottunk be az első kisvárosba, a türkmén Sarakhs-ba. Dél környékén járt az idő, éhesek voltunk, és tudtuk azt, hogy ilyen időben öngyilkosság elindulni. Egy kis légkondis „étteremben” húztuk meg magunkat, és megebédeltünk. Megkóstoltuk a szamszát, amitől határozottan jobb kedvem lett. Ez egy húsos, piteszerű étel, a benne lévő apróra vágott húst hagymával, sóval, borssal ízesítik, és egy különleges „szamsza-sütő” falán sütik készre. Iránban nem sok húst ettünk, ettől a remek koszttól új erőre kaptam! Átbeszéltük az ütemtervet, a netről hasznos infókat írtunk ki, úgymint, hol találhatóak az út közben kávézók, vízvételi helyek stb.
Három óra környékén útnak indultunk hárman, Markoval kiegészülve. Az út első része egész tűrhető minőségű volt, még mosolyogtunk is: „Hát, ezt nevezik rossz útnak?!”. Nagyon meleg volt, olyan 40-42°C környékén lehetett a hőmérséklet, és nagyon-nagyon száraz volt a levegő. A vizes palackjaink percek alatt felforrósodtak, ahogy elemeltük a szánkról az üveget, megint szomjasak voltuk. Lassan-lassan a szél is feltámadt. A Nap égetett, mindenhonnan folyt rólunk a víz. Megegyeztünk, hogy negyedóránként megállunk inni. Persze minden megállás után két perc elteltével lestem az órámat, és számoltam vissza. A forgalom nagyon gyér volt errefelé, körülbelül 5-8 percenként ment el mellettünk egy-egy teherautó, abból a jó orosz fajtából. Menet közben egyszer rendőrök ellenőriztek minket, útlevelet, vízumot néztek, majd unottan továbbengedtek. Ezek a fiatal, 20 év körüli fiúk naphosszat ülnek a prérin, munkájuk alig van…. Éppen ezért nem is tudtuk haragudni rájuk a kevésbé barátságos fellépésük miatt….
Csak tekerünk- tekertünk a semmibe…. Ekkor tört rám a felismerés: itt vagyok két sráccal, nekik nyilván jobb az állóképességük, hogy fogom én ilyen körülmények között bírni ezt a mai távot? Lassacskán az útviszonyok is megváltoztak, ekkor már rég az arcunkra „fagyott” (inkább égett) a mosoly, hatalmas buckák, fél úszómedencényi gödrök, kavics, murva, amit el lehet képzelni: elérkeztünk a „rossz út” kezdetéhez.
Ez egy híd a "rossz" úton. Markoval előre tekintünk: mennyire lehet a "jó" út?
Nagyon lassan haladtunk, az idő szárnyalt, a kilométerek nagyon-nagyon lassan fogytak. Miután mindhármunkban megfogalmazódott, hogy esélytelen ma eljutnunk az első kávézóig, leintettük az első arrafelé járó teherautót. Türkmenisztánban ez nem teljesen legális, de azt gondoltuk, hogy most kockáztatunk. A türkmén sofőr nagyon segítőkész és kedves volt. Felrámoltuk a bicajokat a platóra, mi pedig beültünk előre. A bicajon ülne sem tűnt német autópályának az út, de innen föntről, jól ráláttunk, hogy milyen állapotban van a sarakhs-i autóút.
Két órás igen intenzív zötykölődés után megérkeztünk egy kisbolthoz, itt kiszálltunk, feltankoltunk vízzel. A háziakat kérdeztük, hogy sátrazhatnánk-e itt a bolt körül, mire betessékeltek egy légkondis kisszobába. Még vacsorára is meghívtak bennünket. Kellemesen telt az este, de sokszor elkalandoztam, a gondolataim már a másnapon jártak.
Néhány órás alvás után, másnap hajnal ötkor indultunk útnak. Egész kellemes volt az idő, és egész jól haladtunk. Mintegy 15 kilométer után értük el a „jó állapotú utat”. Egy rövid pihenő és reggeli után innen indultunk tovább. Lassan-lassan kezdett megint felforrósodni a levegő. Délben megálltunk, hogy kivárjuk a legforróbb órák végét. Nem nagyon volt ugyan étvágyunk, de tudtuk, hogy kell ennünk valamit: „ha már lúd, legyen kövér” alapon babos bulgurt készítettünk. Ebéd után próbáltunk aludni az árnyékban, de ilyen hőségben lehetetlen volt. Csak feküdtünk, pihegtünk és a legyeket hessegettük magunkról.
Teljes anzúgban próbáltam naplót írni. A fiúk alsógatyára vetkőzve pihentek az árnyékban.
Délután négy órakor indultunk tovább, nagyon elszántak voltuk, tudtuk, hogy nem vagyunk távol Mary-tól. Kevesebb, mint 2 óra után el is értük a kisvárost. Türkmenisztánban meglehetősen nehezített pálya a tájékozódás, útbaigazító táblák nincsenek, a GPS hol működött, hol nem (leginkább nem működött.). Az eredeti terv az volt, hogy feltöltjük a tartalékainkat, ételt és vizet veszünk magunkhoz, majd kitekerünk a városból, és valahol letáborozunk.
Épp a zöldség piacon vásároltunk, amikor belénk botlott a türkmén Anja és egy üzbég barátnője. Mindketten nagyon kedves, csicsergős tini lányok. Szó szót követett, majd Anja meghívott mindhármunkat a házukba. Szeretne vendégül látni bennünket vacsorára, és szállást is kínált. A szülők csak késő este érnek haza, de telefonon megbeszélték, hogy maradhatunk éjszakázni, szeretettel látnak bennünket. Nagyon megörültünk, micsoda szerencse! A zuhany után épp nekiláttunk volna a vacsora készítésének, amikor a szomszédban élő nagymama betoppant. Nem fogom cirádázni, olyan ribilliót csapott a nagyi, hogy jobbnak láttuk, ha összerámolunk és eloldalgunk. Este 10 óra körül járt ekkor az idő, a város közepén voltunk, se vacsi, se szállás… Körülbelül 1 órába telt, míg kikeveredtünk a városból, ugyanis mindenki rossz irányba irányított minket. Végül egy autós megszánt, és vészvillogóval mutatta az utat a városon kívülre. Itt egy gyümölcsösben vertük fel a sátrat, majd gyorsan megvacsoráztuk. A falat a torkomon akadt, amikor hirtelen a fák közül előlépett egy fiatal srác, bottal a kezében. Nagyon morcos volt, de Balázsnak sikerült „megbeszélnie” vele, hogy hagy maradjunk éjszakára.
Hajnalban a sátrainkat birkák vették körül, a fák között pedig a tegnapi fiú ácsorgott. Valószínű egész éjszaka itt lehetett… Gyorsan megmostuk a fogunkat és összecsomagoltunk. A fáradtságtól teljes zombi-üzemmódban repültünk ki a városból. A mai nap sem volt különb, ismét rekkenő hőség, a vízzel nagyon ügyesen kellett logisztikáznunk. Lassan már természetessé vált a folyamatos szembeszél, de emiatt jóval lassabban is haladtunk. A déli pihenőt egy kis gazdaságnál töltöttük az árnyékban, ahol hatalmas fák voltak, és friss kúti víz! Mi másra is vágyhattunk volna még?
Négykor megint nekiveselkedtünk az útnak, innentől kezdve a sivatagé volt a főszerep. A negyedóránkénti szüneteket szigorúan tartottuk, sokat ittunk, a forró víz annyira nem volt hűsítő, sőt! A műanyag palackokba a tea filtert tettünk. Így lehet forralás nélkül menta teát készíteni.
Valószínű, hogy Apukám hatására nagyon érdekel a természet, az élővilág. Ezeket a „hidratációs szüneteket” használtam ki arra, hogy szétnézzek az út szélén. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi állat él a sivatagban! Láttunk fél-szarvasbogárnyi ganajtúró bogarat, egy teknőst, (amit meg is fogtam, mert szegénykém az útra keveredett), óriási, fehér-pöttyös cincér féle ízeltlábút, egy hatalmas gyíkot, egy alien-szerű pókot (hatalmas volt, és még most is feláll a hátamon a szőr, ha rá gondolok!), és egy nyugodtan falatozó tevét.
Ennek a tevének nem volt túlzottan melege. Nagy nyugalomban rágcsált valamit az út szélén.
Próbáltuk követni a neten talált ütemtervet, de szinte lehetetlennek tűnt. Egyre inkább feltámadt a szél, estére egy kamionparkolóba kellett volna érnünk, ehelyett csak egy benzinkutat és egy bezárt büfét találtunk. Nem kínoztuk tovább magunkat, a benzinkúton éjszakáztunk. Alig lehetett aludni a hőségtől, saját levünkben forgolódtunk egész éjszaka.
A negyedik napunk Türkmenisztánban… Szürkés sárgás fényekre ébredtünk hajnalban. Hatalmas szél fújt, a napot nem lehetett látni. Teljesen leharcolva, koszosan, büdösen indultunk neki a napnak. A reggeli szél még erősebbé vált. A fiúk állták a sarat meg az utat, engem többször lefújt a szél a betonról, aztán volt, hogy a rekettyésben kötöttem ki. Összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk, illik, nem illik, mi bizony ismét illegális eszközökhöz folyamodunk, és stoppolni fogunk. A gyér forgalom mellett az sem volt mindegy, hogy milyen autót intettünk le. Három megrakott bicaj, ki tudja ezt elvinni? Folyamatosan tekertünk, és lestük a tükrünket, hátha jön valaki…. Másfél órás tekerés után megérkezett a segítség. Egy nagy teherautó állt félre, benne egy idősebb sofőr, egy fiatal srác és egy kisfiú. Nem kellett sokat magyarázkodnunk, mosolyogva segítettek felpakolni a bicajokat a platóra. El sem hittük, amikor felajánlották, hogy egészen Türkmenabatig el tudnak vinni. Onnan már nincs messze a határ. Életemben nem utaztam nyitott platón olyan boldogan, mint akkor. Felváltva aludtunk a fiúkkal, innentől kezdve megnyugodhattunk: átjutunk Türkmenisztánon!
Romantikus platózás Türkmenabat felé.
Miután Türkmenabat határában lerámoltunk a bicikliket, nekiindultunk a kb. 40 kilométeres útnak a határ felé. Megkönnyebbült lélekkel tekertem le a maradék kilométereket.
Gondolkodtam azon, hogy mit tettünk volna, ha nem lett volna segítségünk… Hogyan tudtuk volna teljesíteni a távot ilyen körülmények között. Persze, butaság filózni ilyen dolgokon, de azért csak-csak eljátszik az ember ilyen gondolatokkal.
A folyamatos fizikai kihívások mellett, bennem folyamatos pszichés nyomás is volt. Egyedüli lányként a kis csapatban sokszor úgy éreztem, hogy nincs más megoldás, mint erőmön felül teljesíteni.
Mindent egybevéve azt gondolom, hogy mindenféle értelemben gazdagabbak lettünk. Fantasztikus élmény volt ez a körülbelül 81 óra Türkmenisztánban. Kicsit küszködtünk a bürokráciával, küzdöttünk a természeti erőkkel, a fáradtsággal, próbára tettük az erőnket eddig számunkra ismeretlen körülmények között.
A farab-i határátkelőnél mosolyogva álltuk elé mindenféle kérdésnek, útlevél- és orvosi ellenőrzésnek. Itt már nem annyira voltunk érdekesek a határőröknek, hiszen elhagytuk az országot. Az üzbég oldalon egy kedves, segítőkész határőr hölgy volt segítségünkre, így viszonylag gyorsan túlestünk a hivatalos bejelentéseken, ellenőrzéseken.
Nagy levegőt vettünk, és kigurultunk a határátkelőről.
Megérkeztünk Üzbegisztánba!
