Szerző: Balázs
Még most, a bejegyzés elején szeretnék elnézést kérni a sok képért, de nem bírtam magammal.
Már Törökországban is tapasztaltuk, hogy a távolsági buszok eltérnek az Európában megszokottaktól. Az ülések nagyobbak, több hely jut a lábaknak is és képernyő van minden háttámlába szerelve, pont, mint a repülőgépeken. Ha a török buszok plusz egy csillagot kapnak, akkor az irániak legalább még kettővel többet. Összesen 28 ülés volt a buszon, amivel utaztunk, noha egy ilyen buszba otthon legalább 40 ülést építenek, vagy többet. Jobb oldalt volt a dupla üléssor, és baloldalra pedig csupán egy ülés került. Ülés? Fotel. Olyan magunk alól kinyíló lábtartóval, mint ami az amerikai nappalik elengedhetetlen kelléke. Szó, mi szó, megadják a módját ezek a perzsák. A sebességkorlátozás alapból mértékkel komolyan vett dolog, nincs ez másként a buszoknál sem. A 620km-es utat, cirka 8 óra alatt teljesítettük, és ebben volt egy hosszabb pisi szünet is. Ezen az úton sajnos nem volt ingyen a kerékpár szállítás, de nem panaszkodhatunk, hiszen ketten, a két megrakott kerékpárral 11000 forintért tettük meg az említett távolságot.
Perzsa luxus
Ahogy közeledtünk Teherán felé, egyre nőtt az izgatottságunk is, hogy újra láthatjuk a barátainkat. Az egymásra borulással kicsit várni kellett, mert majd egy óránkba telt, mire megtaláltuk egymást. Mielőtt ítélkeznének a kedves olvasók, el kell, hogy mondjuk, hogy a teheráni buszpályaudvar egy kicsit nagyobb, mint a Népliget. Valamint itt nem számozott helyre érkeznek a buszok, hanem ahol épp hely van, ott megállnak, míg az utasok kipakolnak. Habib, a házaspár fiú tagja, autóval jött értünk, hogy ne kelljen végigbumlizni sötétben a városon, az őrült forgalomban. Neki sem volt egyszerű parkolóhelyet találnia és mi a telefonban nehezen tudtuk meghatározni, hogy mi előtt is állunk, mert ugye minden perzsául van kiírva, színes feliratból meg nem egy volt. Már-már burlekszbe illő jelenet volt, ahogy telefonnal a fülemen rohangálok a póló és sapka árusok, valamint a bringákra vigyázó Eni között, hogy Hábibra találjak. Végül csak egymásra találtunk, az egymásra borulás sem maradt el, sőt még jobban felértékelődött, hogy azt hittük végleg ott ragadunk a buszállomás rengetegében. Hamar hazaértünk, és elkezdtük immár sokadszorra felhordani az összes cuccunkat. Marha uncsi már, de egész nap parkoló bírságot osztogatni talán még inkább (egyúttal elnézést is kérünk a parkoló őröktől és azt üzenjük nekik, törjenek ki!). Mina (Habib felesége) sikítva ugrott Eni nyakába, ő fekvőgipszes lábbal nem tudott kijönni az állomásra.
Zuhany, vacsi, és örömködés tette ki az este további részét, egyikőnk sem akarta elhinni, hogy tényleg itt vagyunk Teheránban és láthatjuk újra a barátainkat. Másnap sokáig aludtunk, Eni már kezdett lassan jobban lenni a torokfájós, szédelgős betegségéből. Mi arra gyanakodtunk, hogy kimerült, legyengült a szervezete és összeszedett valami viszonylag enyhébb torokgyulladást, amit Tebrizben igyekezett kipihenni. A csütörtök beszélgetéssel, pihenéssel telt, Habib dolgozni ment, hogy be tudja fejezni munkáját (asztalosműhelye és bemutatóterme van öccsével), és két napra elszabadulhasson. Este azzal a meglepetéssel álltak elő, hogy elvisznek minket a sivatagba, néhány barátjuk társaságában. Hát ez fantasztikus ötlet! Este összepakoltunk mindent, amire szükségünk volt a túrához (sátor, hálózsák, matrac, tányér, fejlámpa, bögre, kés, váltásruha), és nyugovóra tértünk, mert korai kelés volt parancsba adva.
Hajnali fél hatkor lepakoltunk a kocsiba és irány dél, a Maranjab sivatag, Iszfahán felé. Útközben találkoztunk a másik két autóban ülő barátokkal és lassan magunk mögött hagytuk Teheránt. Lehetőségünk nyílt „megcsodálni” Khomeni Ajatollah (a forradalom utáni országimázs teremtés fővezére) síremlékét, aki bizonyára nem volt megalomán és követői sem gondolták úgy, hogy netán sok lesz az a másfél hektárnyi, mintegy kétmillió dollárt kóstáló mecset, a megboldogult vezető emlékére. Reggelihez való helyet kerestünk a sivatagban. Oké, ez még nem „a” sivatag, de majdnem, szinte teljesen kopár minden, ahogy haladunk dél felé. Elég erős forgalom volt, hiszen a két napos ünnepet igyekezett minden család kihasználni. Az autópálya mellett, az útszélén, és kicsit arról letérve is, pokrócon ülő családok voltak mindenhol. A mi barátaink egy kicsit távol esőbb helyet szemeltek ki, és vagy jó 150-200 méterre behajtottunk a kopár buckák közé. Sajnos mi otthon felejtettük a piknikes kosarat a nagy kapkodásban, de a többiek megszántak minket és nem maradtunk éhesek.
Reggelizők csapata
Reggeli után folytattuk utunkat, beszélgettünk és a tájban gyönyörködtünk, ami kopársága ellenére elképesztő formákkal és színekkel kápráztatott el minket. Az első város ahol megálltunk Nushabad volt. Nushabad arról híres, hogy tizenöt évvel ezelőtt kertásás közben az egyik helyi alatt beszakadt a kertje és miután leporolta nadrágját, elállt a lélegzete. Volt ugyan egy öreg a városban, aki azt mondogatta, hogy földalatti város terül el Nushabad alatt, de mindenki bolondnak gondolta. Milyen megkönnyebbülés lehetett az öregnek ez a nap! Jöttek is a tudósok, és hamar megállapították, hogy az öreg nem bolond. És, hogy egy hozzávetőlegesen 1500 éves alagútrendszer van a város alatt, 3 szinten. Az alagutakat kézzel vájták ki az agyagos földben, hogy a városra törő veszedelem elől a föld alá menekülhessenek. Kutatás kutatást követett és úgy tűnik sikerült feltárni a rejtélyt. Miután sem hegy, sem semmi egyéb menedék nem állt az emberek rendelkezésére, rájöttek, hogy csak egy felé menekülhetnek, mégpedig lefelé. Szerencsétleneknek volt is mi elől menekülni. A teljesség igénye nélkül, jöttek az arabok, afgán törzsek, mongolok, törökök, és még ki tudja ki nem. (És mi gondoljuk azt, hogy szerencsétlen nemzet vagyunk…) Az alagutakhoz külön szellőző aknákat vájtak a levegőnek, hogy akár 10 napig is lent tudjanak maradni. Állítólag ennyit bírtak lent, majd újra fel kellett jönniük, élelemért, vízért és nyílván kicsit látni a fényt.
Nem túl széles, igaz? Biztos mindenkinek formában kellett maradni.
Gondoljátok el, milyen lehet 10 napig szinte teljes sötétségben lenni? Külön helységek és vermek voltak az élelemnek és a mellékhelyiségnek. Az átlagmagasság valószínűleg 160cm körül lehetett, mert Eni pont befért, nekem azonban sok helyütt le kellett hajtanom a fejem és görnyedve menni. Lehet, hogy külön rész volt a nőknek és gyerekeknek és külön a férfiaknak, hogy ezzel is védjék őket? Nem tudjuk, de az biztos, hogy mindenkinek a tűzhelye alatt volt egy titkos lejárata a folyosókhoz. Az alagutak úgy voltak kialakítva, hogy aki nem ismeri bennük a járást, teljesen elvesszen, és könnyen ártalmatlanná tehető legyen. Jelszót kértek a belépőktől, amit senki, de senki nem ismerhetett, aki nem a városba való volt. Most megtudhatjátok ti is, de légyszi ne mondjátok el senkinek: „Oi” volt a jelszó. Nem jelent semmit, és mégis magát az életet bujtatták, ebbe a két hangba. Azt mondják, ez a világ legnagyobb alagútvárosa. Érdekes, hogy volt ahol elkenhető volt az alagút agyagfala és volt ahol kemény és száraz. Azt is megtudtuk, hogy ismerték, és használták Pascal törvényét, 1200 évvel azelőtt, hogy az említett úriember megalkotta volna azt. A levegőaknák és vízaknák kialakításánál használták, ha jól értettük. Már többször említettük, hogy a víz így a víz úgy. De honnan volt vizük? Az biztos, hogy mi megnéztünk egy 500 éves ciszternát, amit a város közepére építettek, és csöveken vezették el idáig a vizet a hegyekből. Képzeljetek el egy kb. 10-12m átmérőjű és ugyan ilyen magas hengert a föld alatt. Hogy ne poshadjon meg a több tízezer liter víz, szélkéményeket építettek, amin beáramlott a levegő és frissen tartotta a vizet. Van egy lépcső, ami az utcaszintről megy le a föld alá (mi is ezen mentünk le) és itt a lépcsőkön merték a vizet, a vízállástól függően. Nagyon érdekes volt. Amúgy meg az egész kisváros olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben. Most is használják a sárból/agyagból és szalma keverékéből épített épületeket (a szalma azért kellett, hogy eső után ne repedjenek meg a falak). Már nagyon éhes volt mindenki, ezért harapnivaló után néztünk. Egy helyi, kis étteremben kebabot ebédeltünk, amihez 7up-ot ittunk. Azon vigyorogtunk Enivel, hogy gyerekkorunk óta nem ittunk ilyen üdítőt.
Szélkémények. Ezek segítették frissen tartani a vizet. A púp, a víztározó teteje.
Ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
És eljött a pillanat, amit már annyira vártunk előző nap óta. Megyünk a sivatagba!!! Ez úgy nézett ki, hogy mentünk a város egyik kicsi utcáján, egyszer csak elfogytak a házak és egy kis bódé állt az út mellett. A sivatag határa. Minden autóra kellett fizetni amolyan nemzeti park belépő félét és már mehettünk is tovább. Elég erős szél volt egész nap és most láttuk igazán mit tud ez művelni a sivatagban. Rendőrautót pillantottunk meg az út szélén villogni, és egy autó roncsait felrakva egy trailer-re, és szétszóródva a homokban. A rendőrök mondták, hogy pár órával azelőtt két autó ütközött össze a homokviharban. Nem látták egymást, hárman meghaltak. Valószínű azonban, hogy nem negyvennel közlekedtek, mert ez nem jellemző errefelé. Egyre fogytak a növények és a köves talajt mindinkább homok váltotta fel. Néhány elakadt autót segítettünk is kitolni a homok fogságából. Azért kell tudni vezetni errefelé, legalább is ha az ember bemerészkedik a dűnék közé. Habib eléggé elfáradt az egész napos vezetésben és rekkenő hőségben, ezért megkérdezte át tudom-e venni a volánt? Naná! Nem mindennap vezethetek a sivatagban. Így 20-25km-en én vezettem, míg Habib és Eni szunyókáltak a kocsiban. Negyvenöt kilométert jöhettünk befelé, amikor elértük a Shah Abbasi karavánszerájt és megálltunk megnézni vannak-e szabad helyek éjszakára. A szeráj természetes ma már csak, mint turista látványosság működik, a hajdani szobákban most is lehet aludni, csak úgy, mint a szegényebbeknek fenntartott fülkékben a körfolyosókon. Bár nem aludhat az ember minden nap egy karavánszerájban, minket Enivel mégis sokkal inkább vonzott a sivatagban való sátrazás lehetősége. A csapat hamar belátta, hogy a gyereksírástól és hangoskodástól valószínűleg nem lenne túl nyugodt éjszakánk, ezt alátámasztani látszott, hogy családok vonultak a parkolóból vizes demizsonokkal, étellel és plédekkel a hónuk alatt.
Így hát maradt a szabad ég alatt alvás, legnagyobb örömünkre, és ehhez még beljebb kellett menni a sivatagba. Útközben belebotlottunk egy vadteve csordába, ami az út két oldalán legelészte a csenevész növényzetet. Persze megálltunk, mindenki kipattant a kocsiból és a tevék becserkészésére indult. Elég békés egy állatok, különösebben nem zavartatták magukat, ha nem kívánt közelségbe mentünk egyszerűen arrébb cammogtak. Voltak kisebbek, nagyobbak, feketék, fehérek, barnák. Még vizet is húztunk nekik egy kútból egy nejlonszatyor segítségével, csak úgy szürcsölték befelé a hideg vizet. Egyik-másik még megsimogatni is engedte magát. És még egy érdekes állatot is megfigyelhettünk élőben, "munka" közben. Egy ganajtúró bogár igyekezett fürgén eltakarítani a tevék által otthagyott értékes tápanyagot. Hatalmas erő lakozik, ebben a kis bogárban, mintha én próbálnék a kezemen állva, a lábaimmal arrébb görgetni egy kispolszkit.
Teve kölkek
Ha teve lennék, tuti ilyen FB profilképem lenne
Megtaláltuk az éjszakázó helyünket, igazi, hamisítatlan pergős homokon lépdeltünk, olyanon, ami kevés helyen van, talán csak Egyiptomban és Szaúd-Arábiában. Hatalmas dűnék vöröslöttek a lemenő nap fényében, pár száz méterre mögöttünk. Hamar nekiláttunk sátrat állítani, ami nem volt egyszerű feladat, mert a finom homok nem tartotta meg a sátrat kifeszítő madzag cövekeit. Kerestünk néhány követ, arra hurkoltuk rá a madzagot és elástuk a homokba. Vacsorára csirke kebabot készítettek faszénen, pálcákra volt felfűzve a hús, mint a sasliknál szokás. Nagyon finom lett, hogy is ne lett volna az odakint, meg amúgy is éhesek voltunk már eléggé. Beszélgettünk, és énekeltünk nekik néhány magyar dalt. Az éjszakában néhány érdekes állatra is rábukkantunk. Először azt hittük bogarak a világító kis pontok, de közelebb menve láttuk, hogy gyíkok szeme villog a fejlámpánk fényében. 8-10 cm hosszú, fehéres-sárgás gyíkok voltak. Pér perc múlva egy sivatagi egeret is láttunk, ami jóval nagyobb, mint a mi házi egerünk. A hátsó lába hosszabb, arra állt fel és kémlelt minket. Mindenki elfáradt a korán kelés és a hosszú nap miatt, ki-ki nyugovóra tért a saját sátrába. Éjjel ki kellett menni wc-re, és addigra minden csillag feljött az égre. Száz, meg százmillió apró kis pont az égen, a tejúttal és mindenféle égi képződményekkel együtt, távol a városok fényszennyezésétől. Gyönyörű volt, beleszédültem a látványba.
Ilyen kis gyíkok villogatatták ránk a szemüket az éjszaka sötétjében
A reggelit 9 körül ettük, körben, törökülésben a nagy kiterített pokrócon. A homok némiképp megnehezítette a dolgokat, mert folyton a kajánkat használta leszállópályának a szélben. Kicsit roszogott a tea, de azért csak lecsúszott. Összepakoltunk és berámoltunk mindent az autókba. Egy páran elindultunk fel a mögöttünk magasodó homokdűnék felé. Életünkben egyszer voltunk csupán, ilyen dűnéken. Előző nap. Azok azonban kisebbek voltak. Ezek már olyan hegyféleségek voltak. Jó 100-150m magasak. Már elég magasan járt a nap az égen, de a homok érdekes módon, csak néhány helyen volt forró, amúgy bírta a talpunk. Hatalmas élmény volt látni ezt a folyton formálódó és változó vidéket. Mintha egy óriás cukrász kanyarította volna a spatulájával ezeket a homokhullámokat és dombokat. Fölfele olyan érzésem volt, mintha hóban gyalogolnék. Persze őrült módon fotóztunk és videóztunk a kis akciókamerával. A fényképezőt lent hagytuk, mert telefújta volna homokkal az egyre erősödő szél. Nagyon nehéz leírni az érzést, amit a sivatag látványa váltott ki. Egyszerre volt csodálatosan nyugodt, és félelmetesen gyilkos ez a hely. Leszaladtunk a dűnékről, Habib pedig a legurulást választotta, aminek következménye képen percegi csak ült és bámult maga elé. Gondolom megvárta, míg kifolyik a homok a füléből és elmúlik a hányingere.
Azok a kis pontok ott, a dűne tetején, emberek. Mi is oda készülünk.
A kép bal felső sarkában látszik a sós tó. Az út és némi növényzet. Aztán kezdődik a homok, mögöttünk 900km-en folytatódik.
Kelet felé csak homok
A csodálkozásnak még nem volt vége, mert autóba pattantunk és célba vettük a közelben lévő (vagy épp, hogy nem lévő) sós tavat (jobban mondva annak a medrét). A csak néha ott lévő sós tó vizéből a só lecsapódik, és vastag rétegben borítja a talajt. Nagy esők után (ami ritkán jön) van vagy 20-30 centi víz a „tóban”. Keresztülhajtottunk rajta autóval, ez talán sokat elárul. Igazából ugyan olyan sík volt a talaj, mint előtte, csak fehér só réteg, pontosabban massza borította azt, amely olyan sejtalakot vett fel, mint méhkaptárokban a lép. Nedves volt a sós massza, vastagon rátapadt a szandálunk talpára. Készítettünk jó sok fotót, és megtudtuk, hogy nyolc embernek még akkor is nehezen jön össze az egyszerre levegőbe ugrás, ha beszámolnak nekik.
Át a sós tavon
Pedig nagyon igyekeztünk
Elindultunk hazafalé. Rengeteget beszélgettünk és hagytuk, hogy a lehúzott ablakok huzatot csináljanak a kocsiban. Kifelé jövet a sivatagból is ki kellett tolni egy autót, vagy egy 15 percig szenvedtünk vele nyolcan férfiak, mire sikerült. Ki kellett ásni az elejét, mert tengelyig süllyedt a homokba a Peugeot. Megint Nushabadban ebédeltünk, de ezúttal egy parkban piknikeztünk, ahol el tudtunk menni wc-re is és le tudtuk mosni a bőrünkre ragadt makacs homokot. Hazafelé jövet még megálltunk jégkrémet venni, ami kimondottan jól esett a délutáni hőségben, és közben alkalmunk nyílt megcsodálni, a parkoló mellett lévő „hazafias” témájú, hatalmas mozaikot is.
A hazafias témájú mozaik
Csodálatosan izgalmas „hétvégénk” volt. Nem tudom és nem is akarom rangsorolni, hogy hányadik helyen áll az élmények listáján a sivatag meglátogatása, de biztos nem feledjük egyhamar a látványát.
