Szerző: Eni
Múlt nyáron regisztráltunk a „biciklisek coachsurfing”-jére, vagyis a Warmshowers-re. Így ismertük meg Minát és férjét, Habibot. A teheráni házaspár nagy bicajos, megjárták Afrikát és Ázsia egy részét, tavaly európai körúton voltak 3 hónapot. Budapesten 5 napot töltöttünk együtt, jó barátságba kerültünk velük. A világra és az emberekre nyitott, barátságos, végtelenül szerény és nagyon jó humorral megáldott emberek. Az év során folyamatosan kapcsolatban voltunk velük, ők segítettek az iráni vízumhoz is meghívólevelet szerezni.
Tebrizben Mina unokahúga, Vida és férje, Ahmet láttak minket vendégül. Érkezésünk szó szerint viharosra sikeredett. Közel 100 kilométert mentünk aznap, a városi forgalomban való tekerés pedig különösen leszívott bennünket, az eső, a szél és a villámlás pedig csak ráadás volt. Fáradtan, vizesen, koszosan érkeztünk meg a tebrizi kis lakásba. Zavartan álldogáltunk a piszkos holminkban, a saras, vizes bringás táskánkat pakoltuk a lakás bejáratánál, amikor nyílt az ajtó. Vida lépett ki, és a nyakunkba ugrott. Nagyon vártak már, Mina és Habib sokat meséltek rólunk. Szívmelengető volt a fogadtatás. Meleg zuhany és íncsiklandó vacsora után még hosszasan beszélgettünk, aztán ájultan zuhantunk a toshak-jainkra. A kisebb lakásokban tartanak ilyen matracféleségeket, amiket a földre terítenek, ez szolgál a vendégek ágyaként.
Vida és Ahmed másnap elvittek a város egyik legöregebb bazárjába. Nagyon vártuk, hogy egy picit mi is megtapasztalhassuk azt, amiről Vámbéry Ármin könyvében olvastunk: „ Csak akkor, miután néhány napot töltöttem Tebriszben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Sztambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye, a keletnek csupán hamisított s félig meddig európaivá tett képét mutatja.” ( Vámbéry Ármin, Dervisruhában Közép-Ázsián át)
Ezt a kaput talán Vámbéry Ármin is látta
A fedett bazár legrégebbi részében a mai napig szőnyeget árulnak. A néhány négyzetméteres pici üzletekben általában a szőnyeg készítéshez szükséges fonalat és selymet lehet vásárolni. A nagyobb boltokban sok féle szőnyeget láttunk. Voltak kézzel és géppel szőtt szőnyegek, tebrizi mintával, sima fonalból vagy selyemből. A szőnyegek árát az is befolyásolja, hogy hány „regesek”. A reg azt jelenti, hogy egy 7 centiméteres szőnyeg szakaszon hány kézzel kötött csomó van. A drágább szőnyegek akár 70 regesek is lehetnek! Voltak kimondottan dísz-szőnyegek, amiket az emberek a falra tesznek. Ezek mestermunkák, közelebb kellett mennünk, hogy lássuk az anyagot, ugyanis nem hittük el, hogy azok nem festmények.
Ez a szőnyeg 4 hónap alatt készült el, két mester dolgozott rajta.
A selyemszőnyegek rendkívül drágák, ezeket főként a jómódú emberek vásárolják. Kíváncsiságból megkértünk egy kereskedőt, hogy mutassa meg, melyik a legdrágább szőnyege. Ő a falra mutatott, ahol egy körülbelül másfél-két négyzetméteres szőnyeg díszelgett. Az ára közel 4,5 millió forint volt. Nagyon csóválta a fejét, elpanaszolta, hogy 2 éve nem tuja eladni ezt a szőnyeget.
Ez a hatalmas faliszőnyeg távolról festménynek tűnik.
Az üzletek előtti téren férfiak javították a szőnyegeket.
A fűszereket árusítókhoz is ellátogattunk. Megtanultam, hogy hogyan érdemes rizst választani, és itt nem az egy kilós „A” és „B” típus közti választásra gondolok. Csak ámultam, Vidát faggattam mindenről.
Vida fűszereket vásárol.
A rizst nagy zsákokban tartják; szimatoltam fehér, hosszúszemű rizst, kisebb, dundibb fajtát és füstölt rizst is. Mindegyiknek nagyon érdekes illata volt. Az irániak nagyon sok rizst fogyasztanak, még az elkészítési módok között is nagy különbség van. Megtudtam, hogy a rizst lehet hétköznapi és ünnepi módon is elkészíteni, és ezt minden háziasszony tudja. Anyukámtól én is megtanultam annak idején, hogy hogyan kell „pergős rizst” készíteni, - ami még azért sokszor nem sikerül,- itt viszont több verzió létezik.
Egy marék rizsre rá kell fújni gyengén, majd megszimatolni. Elsőre nekem is lehellet-tesztnek tűnt, de alóban működik a dolog, érezni a rizs aromáját, illatát!
Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire tudatosan étkeznek az irániak. Úgy is mondhatnám, hogy ismerik az ételeiket, tudják, hogy egy-egy fajta ételnek milyen hatása van a szervezetükre. Tudják, hogy reggel az édes falatok „felébresztik” a szervezetet. Nem túráztatják a gyomrukat kolbásszal vagy különféle húsokkal, felvágottakkal, amelyek emésztéséhez sok energiára van szüksége a szervezetnek. (Meg kell, hogy mondjam, húsimádó lévén nehezebben szoktam hozzá a vegább étrendhez.)
Reggelire a kenyér mellé általában barack- vagy eperlekvárt, diót, lépes mézet, tejszínt, uborkát, tojást, helvát (szezámmag krémet) esznek az emberek.
Rengeteg féle kenyerük van, egyik sem hasonlít a mienkre. (Néha azért hiányzik az otthoni fehér kenyér!) Az egyik kedvencünk a fatir kenyér, ami kör alakú, szezámmaggal megszórt, két ujjnyi vastag lepényféleség. A lavash hajszálvékony tészta, reggelire vagy ebéd mellé is fogyasztják. A sangak négyzet alakú lukacsos, körülbelül egy ujjnyi vastag kenyérfajta. Érdekessége, hogy apró köveken sütik. Egyik reggel egy picurka darab követ találtunk a sangak-unk alján. A tafton olyasmi, mint a lavash, csak egy kicsit vastag. A barberi kör alakú, meglehetősen tömör lepényfajta.
Ebédre és vacsorára szinte mindig rizst esznek. Az asszonyok gyönyörűen tudják dekorálni az ételeket különféle színű fűszerekkel, szárított vagy aszalt gyümölcsökkel, virágszirmokkal, különböző őrleményekkel. A fűszereik intenzívek, de nem csípősek. A sáfrányt előszeretettel használják, amitől különlegesen finom illata és íze lesz az ételeknek. A rizs mellé általában valami szaftos ételt készítenek. Az én személyes kedvencem a „khorest”, amit lehet húsból is és zöldségből is készíteni. Érdekesek az arányok: míg mi otthon fele hús-fele köret arányban tálalunk, itt a rizs teszi ki a főétel 80%-át.
Vacsorára többször ettünk zöldséglevest és „fehér levest”, apróra vágott sárgarépával tejjel, citrommal és apró tésztával. A rizst van, hogy tésztával helyettesítik, de ez nem olyan gyakori.
A vacsora mellé kedvelt ital a „doogh”, a kakukkfűvel vagy mentával ízesített vízzel higított joghurtital. (Hasonlít a török ayranhoz.)
Az esti étkezéseknél fontos úgy fűszerezni az ételeket, hogy azok az ember vérnyomását picit csökkentsék, így könnyebben el lehet aludni.
Vida családját is megismertük, a szüleit és a húgát is. Nagyon érdekes, hogy a családban hány nyelv „van használatban”. Vida a szüleivel azeri törökül beszél, Ahmettel viszont perzsául. Mindenki megérti a másik nyelvet is, mégis tudják, hogy kivel melyik nyelven szoktak kommunikálni. Természetesen egész Iránban a perzsa nyelv a hivatalos, de nagyon érdekes, hogy hogyan működik ez a mindennapi életben. Vida húga, Neda grafikus és illusztrátor. Tele van ötletekkel, gyönyörű munkái vannak. Sajnos az állam nem támogatja a művészeti egyetemen végzett hallgatókat, nagyon kevés a munkája. Egyik este, amikor Vida szüleinél voltunk vacsorázni, szerényen, kicsit szégyenlősen megkérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e a munkáira? Persze, szívesen megnézem őket- válaszoltam. A szobájába mentünk, ahol sorra hozta elő a pályázati munkáit, rajzait, vázlatait. Összeszorult a szívem: olyan szívesen segítenék ennek a fiatal lánynak! Mennyi lehetősége lehetne, ha hagynák kibontakozni! Nem nagyon vagyok járatos designer témában, mégis, egy-két weboldalt mutattam neki a mobilomon, amire ekkor már rákerült az internet-blokkolót feloldó szoftver. Bíztattam, hogy jelentkezzen külföldi ösztöndíjakra, utazzon, lássa a világot. Keser-édes érzés volt egy ilyen tehetség szobájában a földön kuporogni, tudva azt, hogy vajmi keveset tudok neki segíteni…
Az asztalfőn Ahmet, mellette jobbra Vida, Vida apukája Vadoo, és anyukája Ghila
Vidától és Ahmettől két nap után vettünk búcsút. Viharos érkezésünk kalandos távozással folytatódott. Balázs újabb álma vált valóra aznap, ugyanis egy platós Peycan fedélzetén utazhatott. De hogyan is történt ez az egész? Ahmet egyik barátja eljött a kocsival segíteni. Felpakoltunk biciklit-csomagot a platóra és elindultunk a buszállomásra. Balázs eggyé vált a Peycannal. Nagy vigyorral az arcán markolta a majrévasat és integetett nekünk. Sajnálom, hogy nem lőttem egy fotót Balázsról út közben, a boldogságát mi sem írhatta volna le jobban. Én Ahmettel, Vidával és Ghilával utaztam egy kocsiban.
A buszállomáson némi alkudozás után megkaptuk a jegyeinket, gyorsan berámoltunk mindent a busz gyomrába. Sajnos nagyon gyorsan kellett elbúcsúznunk a vendéglátóinktól, mert a buszsofőr már ránk dudált.
Előttünk állt 630 kilométer és 8 óra buszút, izgatottan vártuk érkezésünket Teheránba, ahol Mina és Habib már vártak ránk.
