Szerző: Balázs
A Kapiköynél történt iráni határátkeléssel 3 órát vesztettünk az életünkből. Az ügyintézés másfél órát vett igénybe, és az időeltolódás is ugyan ennyi volt. Így hát mire újra nyeregbe pattanhattunk volt már vagy három, fél négy. Gurultunk lefelé és megint más volt minden, mint eddig megszoktuk. Más autók, más rendszámok, minden fárszi (perzsa) nyelven írva és Khomeni Ajatollah portréja is árgus szemekkel figyelt minket.
Utazásunk előtt, meg kell, valljuk mi sem voltunk túl járatosak Irán történelmében, azonban ezt hamar bepótoltuk a világháló segítségével, hiszen ahhoz, hogy értsük mi történik ebben az országban és mi miért van, ismernünk kell az itt élők múltját.
A határon átkelve ez a táj fogadott minket
Nem szeretnék hosszan írni Irán történelméről, azt majd ki-ki elolvassa, ha érdekli (szerintünk nagyon érdekes Irán 20. századi történelme). Röviden összefoglalva, 1925-ben Reza Pahlavi, egykori katonatiszt, kinevezi magát Irán sahjává (királyává) és kormányzási modelljéhez Atatürk politikáját próbálja átültetni Iránra. Az ország fejlődésnek indul, kezd kiépülni az infrastruktúra, mindezt, sokak szerint diktatórikus módszerekkel igyekszik elérni, továbbá az iszlám vallás helyett az ősi perzsa gyökereket igyekszik felerősíteni. 1941-ben a Sah németbarátsága miatt az országot megtámadják az oroszok és a brittek. A Sahot lemondatták fia, Mohamed Reza, javára, majd száműzték Mauritiusra. Ekkor kezdődött az ifjabb Pahlavi uralkodása, melyet az Egyesült Államokkal, Izraellel és Egyiptommal való nagy barátság jellemzett. Az új Sah, az amerikai modellt szerette volna Iránban is megvalósítani, ez azonban nem igazán sikerült neki. Felelőtlen döntései és elhibázott gazdasági és mezőgazdasági intézkedései kezdték tönkretenni az országot. Mindeközben a Sah fényűző életet élt és az elittel vette körül magát, valamint attól való félelmében, hogy letaszítják trónjáról, elég komoly titkosrendőrséget üzemeltetett. Nem javított a helyzeten a 73-ban kitört olajár robbanás sem, amikor is az arab államok bojkottálták az olajkereskedelmet és ebből Irán hatalmas hasznot húzott. A pénz dőlt az országba, ebből azonban az emberek vajmi keveset láttak, mert a pénzt felemésztette a hadseregfejlesztés, a sahi adminisztráció és az elit. 1978-ban kitört az iráni forradalom, amit a Sah már nem tudott eltiporni (az ezt megelőző tüntetésekben sokan meghaltak), és 1979 januárjában elkezdődött Irán új korszaka. Az uralkodó elmenekült az országból, egy rövid ideig az USA-ban is tartózkodott, aminek következményeként 1979 november 4-én Teheránban a tömeg betört az Amerikai Nagykövetségre és elkezdődött egy 444 napig tartó túszdráma. Erről (bár nem a valós eseményekhez híven) Ben Affleck forgatott filmet, Argó-akció címmel. (Szerintem izgalmas film, érdemes megnézni.) Ettől az évtől beszélhetünk Iráni Iszlám Köztársaságról. Amerika és Izrael felkerült a feketelistára. 1980-ban kitört a 8 évig tartó iraki-iráni háború. A harcok sok áldozatot követeltek, és egyik fél sem került ki győztesként a végére. A radikálisan vallásos vezetés sok intézkedést és törvényt hozott, hogy az elnyugatiasodott társadalmat Mohamed próféta segedelmével visszavezesse a helyes útra. Ezek közül talán a kendő (hidzsáb) és a férfiaknak a hosszúnadrág kötelező viselése az első pillanatra szembetűnő. Khomeni Ajatollah (aki Eni szerint úgy néz ki, mint egy gonosz varázsló) hazatért száműzetéséből és hamar az ország élére került és kialakított egy radikálisan vallásos iszlám felsővezetést, mely azóta is tartja magát. Az ő portréjával minden sarkon találkozhatunk, de az összes bankjegyen is az ő portréja van. Még fogok írni a hétköznapokban tapasztalható dolgokról, most azonban vissza a történetünkhöz.
A határátkelés után egy ritkán lakott, sziklás hegyvidékre értünk. Egy sebes folyású folyót követtünk lefelé, melynek partján táborhelyre leltünk. A közelben dolgozó férfiak ajánlották, hogy sátrazzunk ott nyugodtan. Később kiderült az egyikőjük a „telek” tulajdonosa, és még egy kis joghurttal, kenyérrel és vízzel is megajándékoztak minket.
Perzsia mesés tájai
Másnap folytattuk az utunkat lefelé a völgyben és alig győztük kapkodni a fejünk és a szánkat tátani a csodálkozástól, hogy milyen gyönyörű helyen vezet az utunk. Mindkét oldalon hatalmas égbenyúló falak, a néha szűkebb, néha kissé jobban kiszélesedő völgyben. Egyre inkább művelt területek váltották fel a kopár vidéket. Találkoztunk 3 iráni bringással, akik épp a rákövetkező hétre betervezett Van-tóig való útjukra edzettek. Beszédbe elegyedtünk és hamar felajánlották, hogy megmutatják, hol találunk pénzváltót a legközelebbi nagyobb városban, Khoyban. Aznap péntek volt, ami Iránban a munkaszüneti nap. Az út menti fák alatt sok piknikező családot láttunk plédekem ülni, jókedvűen beszélgetni. A városban kerestünk egy pénzváltót, ami szomszédja egy magpörkölő boltnak (nem tudom mi a szakszerű megnevezése), így kettő az egyben, frissen pörkölt szotyit ropogtattunk a pénzváltás okozta izgalmak közepette. Az árfolyamról semmit nem tudtunk, így egy kicsit aggódtunk, hogy lehet nem a megfelelő árfolyamon váltanak majd, de az irániak becsületességét azóta is már többször tapasztaltuk. 100 dollárért kaptunk 3.290.000 riált. Hát eltartott néhány pillanatig, míg átszámoltam a pénzt. Riál a hivatalos pénz, de mindenki tománban mondja az árat, ami egy nullával kevesebb. Nekünk nagyon könnyű átszámolni forintba, hogy mi mennyibe kerül, mert a riálból kettő, a tománból pedig egy nullát kell levágni, hogy megkapjuk az adott áru árát forintban. Van ahol riálban, van ahol tománban van kiírva az ár, így mindig érdemes rákérdezni fizetés előtt, az pedig már csak hab a tortán, hogy a számokat is „perzsául” írják ki. (De azokat azért egész gyorsan megtanultuk.) A pénzváltás után elköszöntünk két fickótól, de a harmadikúk, Husein elkísért minket egy kebab étteremig, és ő maga pedig hazaugrott hosszúnadrágot húzni (van olyan fiú, aki bringázáshoz rövidgatyát húz, de a városba beérve mindig hosszúra cserélik). A kebab fenséges volt, a kiszolgálásra sem lehetett panaszunk, és Husein visszaérkezése után azzal az ötlettel állt elő, hogy legyünk a vendégei és holnap induljunk csak tovább. Már délutánra járt az idő és mi elfogadtuk e meghívást. Husein lánytestvérével lakik egy lakásban, a szülők pedig a szomszédban laknak. Kellemes időt töltöttünk együtt, lefürödtünk, kimostuk a füstös ruháinkat (a benzinfőzőnkkel valami gond volt, ezért tűznél készítettük el a vacsoránkat-reggelinket) és elmenetünk vásárolni, mert vacsorára szerettünk volna valamit főzni vendéglátóinknak. Husein felhívta egy barátját, aki legnagyobb örömömre egy Paykannal (iráni autómárka, még fogok róla írni) jelent meg a ház előtt. Életünkben nem fizettünk még ennyit kajáért, 329.000 riált hagytunk a boltban, ami persze 3290 forintnál egy kicsit kevesebbet jelent. Vacsorára paradicsomos-gombás pennét készítettünk és desszertként csokoládépudingot rétegeltünk keksszel. Hosszasan beszélgettünk, minket leginkább az országban uralkodó közhangulat érdekelt, természetesen.
Husein és Nazila
Másnap fenséges reggeli várt ránk, amit közösen fogyasztottunk el és a kajás pakkunkba is került ez-az. Huseinnel még megnéztük a város néhány nevezetességét, majd hosszasan kísért ki minket Tebriz irányába. A város határában aztán elköszöntünk, de csak rövid időre, mert egy, másfél óra múlva még meglepett minket. Kocsival utánunk jött, hogy egy kis talizmánt adhasson nekünk.
Iránban hatalmas a forgalom, rengeteg az autó, kamion, busz és ezek közül jó néhány idősebb, mint mi Enivel együttvéve. Ebből kifolyólag a városokban hatalmas a szmog. Első este Khoskserajig jutottunk, és egy kamionpihenőben kerestünk szállásra alkalmas helyet. Egy étterembe mentünk be teázni, és érdeklődni, hol tudnánk felverni a sátrunkat. Sátrazási hely nem volt, de egy kedves srác az étteremből bevezetett minket az imaterembe és azt mondta ott nyugodtan megalhatunk. A kerékpárjainkat is biztonságban tudhattuk egy vaskorláthoz kötve, tetővel védve az időközben kialakult esőtől.
A "Köves Kapu" (Stony gate) Khoy egyik nevezetessége
A másnapi terv Tebriz elérése volt, ahol már vártak minket. Tavaly júliusban ismertük meg Minát és Habibot, egy iráni házaspárt, akiket Budapesten láttunk vendégül az otthonunkban. A Warmshowers-en (a Couchsurfing bringás változata) találták ránk, 3 hónapos európai kerékpártúrájuk során. Nagyon összebarátkoztunk és már vártuk a viszontlátást Teheránban. Mina unokahúgáék laknak Tebrizben. Elértük Merend városát, ahol jégkrémet kaptunk egy kedves férfitól, aki ebédre szeretett volna meghívni otthonába, de mi ezt köszönettel visszautasítottuk az időre, és előttünk álló kilométerekre hivatkozva. Betértünk egy kis kebab étterembe, ahol kisvártatva megjelent Akbar, a Warmshowers legaktívabb tagja Iránban, de talán az egész világon (találkozásunkkor tartott 554 elszállásolt kerékpárosnál, ez azért nem kis elhivatottságról tanúskodik). Mint kiderült, ismerősei hívták telefonon, hogy megrakott bringások tekernek át a városon. Leültünk enni, és beszélgetésbe kezdtünk. Fényképeket nézegettünk, melyeket albumokba rendezve tart, tematikusan német bringások, francia bringások albumai vannak. Kaptunk tőle vagy egy tucat telefonszámot iráni városokba szálláslehetőséggel. Fantasztikus egy fickó. Kobra Zoli iráni számát is tőle kaptuk meg, aki pár nappal előttünk járt nála. A közös fotó után folytattuk utunkat, és egy elég hosszú emelkedő várt ránk, amit egy kis szembeszél tett még emlékezetesebbé. 12km-en keresztül másztunk felfelé, és úton-útfélen emberek köszöntek ránk az autókból, üdvözöltek minket Iránban, érdeklődtek honnan érkeztünk, és köszönetüket fejezték ki, hogy meglátogattuk az országukat. Többen is megálltak, hogy valamivel kedveskedjenek nekünk. Kaptunk egy zacskó uborkát, aszalt gyümölcsöt, a már említett jégkrémet, és ez csak egy nap volt.
Minden emelkedőnek vége van egyszer, és így volt ez akkor is. Hosszú lejtőzésbe kezdtünk Tebriz felé, a szél is fordult és átállt a mi oldalunkra. Gyorsan faltuk a kilométereket, és nyeltük a kipufogógázt, de a városon kívül ez még csak istenes volt. Tebriz 1,6 milliós város, Kelet-Azerbajdzsán tartomány székhelye. Elég erős volt a forgalom befelé, de már a rövideke iráni tartózkodásunk alatt megfigyeltük, hogy bár a közlekedés sokkal kaotikusabb, mint mondjuk Törökországban volt, az autósok ugyanakkor sokkal figyelmesebbek velünk, kerékpárosokkal. Mikor elértük az Azerbajdzsán-teret és megláttuk, ezt a hozzávetőlegesen 100m átmérőjű körforgalmat, tömve, de tényleg tömve minden irányból és irányba kanyarodó autókkal azt gondoltuk, na ha ezen átverekedjünk magunkat, akkor mindenen... Simán ment. Lelassítottak, beengedtek, semmi gond nem volt, bár azért a szívünk, meg kell valljuk, hevesebben vert. Az iráni közlekedésről is szeretnénk bővebben írni, mert roppantul elképesztő és vicces is egyben.
Vannak ilyen törvényszerűségek, amik meg tudják keseríteni az ember életét. Ilyen például, hogy ha az ember bringán ül, mindig szemből fúj a szél. Ha nem viszünk magunkkal esernyőt, biztos esni fog. Mi is „feltaláltunk” egy ilyen törvényszerűséget, mégpedig, hogy a szállásadóink tuti nagy dombokon laknak. Így volt ez Belgrádban, Szófiában, Kayseriben, és Tebrizben is majd kiköptük a tüdőnket, mire feltekertünk a szállásadóink lakásához. Közben láttunk egy lakodalmas menetet, futball szurkolókat és a várost felülnézetből, villámlással megvilágítva. Eleredt az eső, de ez már nem érdekelt minket így a 97. kilométer környékén. Ahmed, Vida férje, elénk jött és nagy mosollyal üdvözölt minket.
Meleg víz és íncsiklandozó vacsora várt minket Vidánál és Ahmetnél, akik a következő napokban elhalmoztak minket mindennel és jó barátságba kerültünk, ezzel a velünk egy korú házaspárral.
Tebrizi napjainkról és Teheránba érkezésünkről hamarosan olvashattok.
