Szerző: Eni
Meglehetősen nyúzottak voltunk a több, mint 23 órás vonatozás után. Zsebpénzbarát ülőhelyekre szólt a jegyünk a Kayseri-Tatvan „gyorson”. Ugyan egyszer-egyszer hosszabb-rövidebb időre sikerült valami teljesen érdekes pózban bóbiskolni kicsit, de ez korántsem bírt ránckisimító hatással…
A kelet-törökországi Tatvan városába délután 5 körül értünk. Az állomáson egy sereg gyerekbe botlottunk, megvolt a lelkes „Hellúú! Hellúú turiszt!” pacsi-kézfogás, majd indultunk tovább. Igyekeztünk sebesen elhagyni a várost, ugyanis éjszakázó helyet szerettünk volna keresni minél előbb.
Tatvan, a Van-tó nyugati felének legnagyobb városa, háttérben a Nemrut-vulkánnal
Elgémberedve tekertünk felfelé a szembeszélben, a várost hamar a hátunk mögött hagytuk. A vidéken az összes talpalatnyi zöldet megművelik, vakargattuk is a fejünket, hogy merre is sátrazhatnánk errefelé. A szikra csak nem jött, nem volt más választásunk, tekertünk tovább.
Egy kis hídon megálltunk, egyre erősödött a szembeszél, kezdett szürkülni. Sátorhely sehol. Most mi lesz? Ebben a pillanatban vágódott be mellénk egy taxi, ahonnan néhány férni integetett, „enni-aludni” menjünk csak be a faluba. Nagyon megörültünk, egymásra néztünk: nézzük meg ezt a kisfalut, hátha nem esznek meg!
A faluba beérve egy sereg gyerek rohant felénk. Olyan ribilliót csaptak, hogy erre az összes felnőtt is kijött az utcára. Ahogy haladtunk a falu belseje felé, egyre több gyerek és felnőtt gyűlt körénk. Nagyon lelkesen üdvözöltek, mosolyogtak, kiáltoztak mi pedig visszaköszöntünk, mosolyogtunk és próbáltunk kapaszkodtunk a bicajokba. Még Kayseriben feltankoltunk egy doboz apró cukorral ilyen esetre (kisgyerek invázió!!), és szépen minden gyerek kapott néhány színes cukorkát.
Egy fiatal srác jelent meg a tömegen túl, üdvözölt minket és a házába vezetett. Természetesen a nagyhangú, bátrabb gyerekek ekkor még mindig kísértek minket. A házban egy pillanat alatt összegyűlt a család. Itt a család a nagycsaládot jelenti: anyuka, apuka, gyerekek, a gyerekek gyerekei, a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek és a szinte családtagnak számító szomszédok. Azonnal leültettek a földre, teával kínáltak. A fiatal srác a házigazdánk fia, aki a feleségével és a három gyerekével él ebben a házban. Mindenki bemutatkozott, ekkor ismertük meg Müjde-t (Müzsde), a 17 éves gimnazista lányt, (ő a házigazdánk lánya). Müjde angol tanár szeretne lenni, szíve szerint azonnal kitörne a faluból és a falusi életből.
A kép jobb oldalán Müzsdét látjátok, balra pedig kék kendőben a huga, Sevda ül
Aznap este házigazdánk felajánlotta, hogy szeretettel látnak minket vendégül több napra, akár több hétre is. Mindkettőnk nagyon kíváncsi volt a falura, az emberek hétköznapi életére, akkor eldöntöttük, hogy néhány napra maradunk.
A Tatvantól körülbelül 15 km-re fekvő kurd kisfalut, Yoncabasi-t („Jondzsabasi”) körbe-körbe hegyek határolják, földművelésre nagyon kevés terület alkalmas. A tehetősebb családok tehenet, birkát vagy kecskét tartanak.
Érdekes, hogy micsoda különbségek vannak család és család anyagi helyzete között egy ilyen picurka faluban is.
A falu apraja-nagyja kijött a délutáni játékra, ugrósikoláztunk, énekeltünk és persze közös fotó is készült.
A mi házigazdánk, a Mekkát megjárt bölcs hadzsi, Nejmetin háza nagyon puritán volt. Döngölt földön készítettük az ételt a konyhában, a vizet egy kisebb csövön vezették be ide a „fürdőszobából”. Ebben a házban csak a guggolós-pottyantós WC és a villany számított luxusnak. A szobákban a döngölt földre szőnyeget terítettek, ide csak mezítláb szabadott bemenni. Az étkezésekhez, a teázáshoz az egész család a földre telepszik le. Mindenki tudja, hogy kinek hol a helye, a ház ura mindig a tűz mellett ül. A család nagyon vallásos, az elején megkértek bennünket, hogy viseljünk hosszúnadrágot, és ha lehet, akkor én pedig kössek kendőt. Természetesen mindketten szerettük volna tiszteletünket kifejezni, és nem is csináltunk ebből problémát. (Itt azért megjegyezném, hogy a magyaros kendőkötésemet még az idősebb nénik is megdicsérték!)
A család anyagi helyzetét megismerve nem szerettük volna kienni őket a vagyonukból, szerettünk volna hozzájárulni kicsit a közös ebédhez, vacsorához. Valahányszor tapintatosan erre tereltünk a szót, Müjde mindig felcsattant, hogy mi a vendégeik vagyunk, nagy szeretettel látnak minket, és meg ne forduljon a fejünkben, hogy mi vásároljunk be. Többszöri próbálkozás után sem engedett a huszonegyből, úgyhogy később praktikákhoz folyamodtunk: Balázzsal csináltunk tejbe rizst, pudingot, ami kiadós volt, és sokat tudtak belőle enni.
A házi koszt nagyon finom, sok zöldséget esznek, a hús inkább a gazdagabb családoknál gyakori. A faluban sok minden beszerezhető, ami kell a konyhába: tej, sajt, joghurt, tojás és zöldség. A kenyeret minden házban maguknak sütik, „mantar”-t (gombát) vagy „kenger”-t (száras növény, amit nyersen fogyasztanak)pedig az asszonyok a hegyekbe mennek szedni.
Piknikezni mentünk a falu melletti "dombokra" (Yoncabasi kb. tszf. 1800m-en fekszik)
Azt láttuk, hogy a yoncabasi kurd emberek nagyon szelídek, viccesek és vendégszeretőek. Mindenkinek van feladata a ház körül, mindenki tudja a dolgát. Egy család általában 8-12 gyereket vállal, sokat kell dolgozni, hogy felneveljenek ennyi porontyot.
Müjde ebből szeretne menekülni. Sokat beszélgettünk vele, de nem szerettük volna lerombolni a nyugati világról kialakított képét. Külföldi férjről álmodozik, és egyetem után elmenne ebből az országból. Elmesélte, hogy több rokona is megcsinálta a szerencséjét Isztambulban, menő üzletemberek ők, akik nagyon gazdagok lettek, almás telefonjuk, hatalmas házuk és nyugati kocsijuk van…
Egyik este egy tehetős család hívott meg minket vacsorára. Itt már ülőgarnitúra és egy nagy képernyős tévé fogadott minket a nappaliban. A 11 gyerekből már csak 4 lakik itthon, a legsikeresebb fiúk képei kint vannak a falon. Mindhárman Isztambulban élnek, és építkezési vállalkozásuk van.
Vacsorához a földön terítettek meg, ez a szokás anyagi helyzettől független, és a házi készítésű húsos köftét körben ülve, törökülésben ettük.
A gyerekekkel és a fiatalokkal közös nyelv nélkül is megértettük egymást, mutogattunk, magyaráztunk, hasznát vettük az útközben felszedett török tudásunknak is. Néhány kurd kifejezést is megtanultunk, amit még Irán nyugati felében is értettek, legnagyobb örömünkre.
Müdje családjától és Yoncabasitól három nap után vettünk búcsút. Nem volt internetünk, a telefont sem tudtuk használni; egy kicsit úgy éreztük, mintha itt megállt volna az idő. De mennünk kellett tovább, messze volt ekkor még az iráni határ.
A Van-tó menti utunk során többször tapasztalhattuk meg a kurd emberek rendkívüli vendégszeretetét és kedvességét.
Egy kellemes emelkedőn küzdöttem fölfelé, Balázs előttem tekert 150 méterre, mikor egy kisbusz húzódott le előttem az úton. Kiugrott belőle két kurd fickó, ijedtemben-zavaromban elsőként levegőért kapkodva próbáltam nagyon barátságosan, őszinte mosolyt csavarintani az arcomra. Hevesen üdvözöltek, majd szóltak, hogy tegyem csak be a biciklimet a kisbuszba, én is üljek be, szívesen elvisznek egy darabon. Emelkedő van végig, miért is túráztatom magam? Ekkor ért vissza Balázs, ő sem tudta hirtelen, hogy mit szeretett volna a két pasas tőlem, ezért visszagurult. Újra meg újra felajánlották, hogy elvisznek, segítenek. Kedvesen elutasítottuk őket, majd – a már jól ismert kellemes dudálással, kövér gázzal és nagy mosollyal elbúcsúztak.
Egy másik alkalommal egy falu határában szerettünk volna csendben meghúzódni a sátrunkban. Épp szerény hajlékunkat állítgattuk, amikor egy férfit láttunk közeledni. Azt gondoltuk, hogy lőttek az éjszakázó helyünknek, valószínű, hogy a tulaj az, és nem tetszik neki, hogy itt vertünk sátrat… Természetesen nem erről volt szó. Egy helyi úriember volt ő, aki az út széléről valahogy kiszúrt minket. Addig nem tágított, amíg össze nem rámoltuk a sátrat, az összes cuccunkkal együtt és el nem mentünk a házába. Teával kínáltak, majd vacsorát kaptunk és külön szobát, hogy nyugodtan aludjunk. Nagyon kedvesek voltak velünk és elhalmoztak mindennel, még az útra is pakoltak nekünk, kenyeret és házi sajtot.
Az iráni határ közelében, Saray-nál, egy másik kurd család fogadott be minket, mert elkapott a havas-jeges eső. Náluk is egy éjszakát töltöttünk, mert a jégeső csak nem akart alábbhagyni. Balázsnak nagyon tetszett a jelenet, amikor az első osztályos kislányt én tanítottam törökül olvasni. Leckeírás után következett a játék. Próbáltatok már játékot tanulni olyan nyelven, amin alig értetek néhány szót? Ajánljuk mindenkinek! Hihetetlen vicces tud lenni!
A hírekkel ellentétben mi vendégszerető embereknek ismertük meg a kurdokat. Olyan embereknek, akik meg sem kérdezték, hogy kik vagyunk, vagy mi járatban errefelé, hanem étellel, meleg szobával kínáltak minket. Egyszerűen csak segíteni akartak nekünk.
A jégeső másnapján napsütésben tekertünk a határ felé. A délelőtt elég fárasztó volt, de felértünk utunk eddigi legmagasabb pontjára, 2276m-re kerekeztünk fel, a hósipkás hegyek között. Majd következett egy élvezetes gurulás és egy határátkelés Iránba, Kapiköynél. Nem volt gyors az ügyintézés, de azért órákig sem kellett várakozni, szerintünk lesznek bonyolultabb és hosszabb határátlépéseink még az utunk során. Érdekesnek azonban mindenképpen érdekes volt. Az Iránban töltött első napjainkról és benyomásainkról is olvashattok hamarosan!
"Güle Güle" vagyis viszlát Törökország, köszönjük a sok élményt, kedvességet!
