Szerző: Balázs
Kicsit eltűntünk az éterből, sokáig olyan helyen voltunk, ahol nem találtunk internetet, aztán pedig beléptünk Iránba. Itt korlátozva van az internethasználat és a facebook is a tiltott tartalmak közé tartozik, amit egy program segítségével tudunk majd használni. Bocsánat, hogy sokáig nem töltöttünk fel tartalmat a honlapra, reméljük ez a kis írás kárpótol Benneteket!
A 10 órás buszút este tíz órakor kezdődött és bár azt gondoltuk, a buszon majd jól kialusszuk magunkat, így két legyet ütünk egy csapásra, hát nem így lett. Annak ellenére, hogy a török távolsági buszok sokkal kényelmesebbek, mint a hazaiak, csak nem az igazi, ülve, lógó lábakkal aludni. Ellenben pár alkalommal kaptunk teát, egyszer kekszet is és a bringákat olyan profin bepasszintottuk a sofőr bácsival, hogy csak csuda, ráadásul plusz pénzbe sem került.
Egy kissé hűvös volt a reggel, mikor kigurultunk Aksarayból, de egy finom reggeli feledtetni tudta a dolgot. Főtt tojás, só, friss kenyér és ayran. Első nap megálltunk egy karavánszerájban, amit 1231-39 között építettek és Törökország harmadik legnagyobb szerája. A szeráj az utazók pihenő, és éjszakázó helye volt. Ember és állat szintúgy megpihenhetett és jóllakhatott itt. Nem semmi érzés volt majd 800 éves falak között sétálni, ha mesélni tudnának… Mennyi ember fordulhatott meg a termeiben. Micsoda masszív falak! A magyar utazók közül Vámbérynál bizton olvashatunk a szerájokról, és a bennük folyó életről.
A karavánszeráj bejárata A téli terem
Este egy benzinkúton kértük meg, hadd verjük fel a sátrunkat (ez már elég jól bevált eddig, a kutasok általában elég jó fejek). A benzinkút mögötti füves kertben teljes nyugodalmunk volt, és még teával is megkínáltak minket, ami szívesen fogadtunk, mert időközben erőteljesen hűlni kezdett az idő.
A reggel meg is lepett minket egy kis friss zúzmarával a sátor körül. Gyors reggeli, pakolás és elindultunk. A benzinkút mögötti oltalomból kijőve szembetalálkoztunk a széllel, ami majdnem fellökött minket. 30km/h-s szél és hozzá 4fok, az mindjárt -5 fok körüli érzetet is adott, meg persze nagyon sok erőnket kivett a tekerés közben. Ez így nagyon nem lesz jó, gondoltuk. Egy benzinkútra menekültünk be az időközben kialakult hóvihar elől. A két kutas srác, integetett, hogy menjünk be nyugodtan az irodájukba megmelegedni. Kaptunk forró teát is, amit tenyerünkben szorongatva, lefagyott lábfejünket a radiátornak nyomva, kortyolgattunk. Elkezdtünk beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy Abdullah és Fatih ott marasztalt minket. Továbbmenni semmi értelme nem lett volna, helyette újabb két melegszívű emberrel hozott össze a sors minket.
Mit lehet csinálni egész nap egy török benzinkúton? Nos; beszélgetni, teázni, ebédelni, olvasni, naplót írni, kölcsönösen családi fotókat mutogatni, vacsorát főzni, majd közösen megenni. Nem unatkoztunk és négyünk közül egyikünket sem feszéjezett, hogy bár már felszedtünk némi török tudást Enivel, azért magvas gondolatainkat nem tudtuk mind szavakba önteni, csöndben üljünk egymás mellett. És közben kint szépen szakadt a hó, szép kis április. Az éjszakát a raktárban aludtuk végig, a jó melegben.
Balról jobbra: Abdullah és Fatih, a megmentőink
Megköszöntünk mindent és búcsút vettünk a fiúktól. Szép napsütésben és 20 fokban tekertünk át Nevsehir városkán, ahol csak harapnivalót venni álltunk meg. Nem sokkal a város után elértük a nemzeti park határát. Itt már minden pillanatban felbukkanhatnak a sziklatornyok, amiket már izgatottan vártunk. Nem kellett sokat tekerni, és beértünk egy kis faluba, aminek egy részét sziklába vájták. Lezártuk a bicikliket, magunkhoz vettünk kamerát és fényképezőgépet, és felfedező útra indultunk, a jobbára már lakatlan sziklalakások között. Fantasztikus munka lehetett kivájni a több emeletes lakásokat, amiben, úgy tűnt külön szoba jutott mindenkinek. Nem tudom minek lehetne a helyet nevezni. Szabadtéri múzeumnak biztos nem, mert hát több sziklában (direkt nem írtam házat) még laknak, vagy láthatóan, az istállókat használták belőlük. Se korlát, se jegyszedő néni, bebarangolhattuk az egészet, bemehettünk mindenhova, felmászhattunk, ahova csak akartunk. Szuper volt. És a kilátás, persze pazar.
Sziklába vájt falu
Egy órát, másfelet mászkáltunk a faluban, és mivel kezdtünk megéhezni egy kis teraszon, ahol nyáron valószínűleg kis büfé üzemel és most zárva volt, tanyáztunk le, hogy elkészítsük az ebédünket.
Csirke és bulgur volt ebédre, vegyes salátával és gránátalma szósszal. Jól hangzik ugye? Attól, hogy az ember úton van és szűkösebbek a lehetőségei minden szempontból, még lehet csodákat művelni. Hozzáteszem nem eszünk húst minden nap, egyrészt mert erre a száraz szalámit nem ismerik, a sonkát, kolbászt, meg ugye a vallási okokból feketelistás disznó miatt nem eszik. Van ugyan a törököknek egy kemény, fűszeres szalámi féléjük, de ezt csak sütve lehet megenni. Reggelire mi is vettünk már, nem rossz, de azért a hazai disznóságokat nem sok minden tudja űberelni, igazság szerint még semmi sem tudta, pedig pár helyen már megfordultunk életünkben. És ezt nem amolyan erős magyarságtudat miatt írom, hanem tényként. Na, visszatérve a húsra, a másik ok, amiért mértékkel és ritkán fogyasztunk belőle, az az, hogy megfigyeltük, lelassítja az emésztésünket és egy csomó energiát vesz el. A zöldségek és kásák, magvak, tejtermékek valahogy jobban működnek. Lehet, most páran megköveznek, akik teljesítménytúrázni is sültkolbásszal mennek. Szerintünk a hús eszméletlen gasztronómiai élményt tud nyújtani, de itt be is fejeztük. Fehérje van a húsban, de azt mással is be lehet vinni, energiát meg nem igen nyerünk. Hát ezért.
Ebéd után folytattuk utunkat és rövid gurulás után szemünk elé tárult „a Kappadókia”, a táj a sziklaképződményeivel, tornyaival, amit biztos sokan ismertek. Találtunk egy kiváló kilátóhelyet, ahol nem volt rajtunk kívül senki, a turisták a nekik fenntartott „panoráma káfé” teraszán tolongtak. Készítettünk pár fotót, gyönyörű volt a táj, bármerre is fordítottuk a kamerát. Szemben velünk vagy 80km-re, a Mount Erciyes csúcsa fehérlett. Direkt ezért a vidékért jöttünk le délre, hogy ezt a csodás tájat megnézhessük. Hát már most úgy éreztük megérte, pedig még csak az ajtóban toporogtunk.
A Göreme-völgy bejárata
Gurultunk be Göremébe, Kappadókia Las Vegasába, ahol minden a turistákról szól és minden a turistákért van, illetve a jó zsíros bukszájukért (félreértés ne essék a pénztárcára gondoltam). Hotelok sziklába vájva, a szikla lábánál, a szikla tetején, a szikla alatt… Éttermek minden ízben, szuvenír boltok, utazási irodák és hőlégballonozást szervező cégek egymás hegyén-hátán. Találtunk egy kempinget, ami Panorama Camping néven hirdette magát. Mivel elég szűk napi büdzsével gazdálkodunk (nem titok, 3000Ft jut kettőnkre naponta) nem szeretünk a szállásért fizetni. Na persze nem úgy értem, hogy ott alszunk és lelépünk, mint a bizonyos hölgy a sezlonyról, hanem igyekszünk kerülni a fizetős szálláshelyeket. Ettől függetlenül volt persze, és még lesz is, olyan, hogy hostelbe mentünk, más lehetőség hiányában (egy városban kicsit nehezebb sátrazni, és nem is túl biztonságos). De egy kérdést megér a kemping, gondoltuk. És már ott is termett a tulajdonos srác Ahmet, aki édesapjától vette át a bizniszt, aki pedig több, mint 30 évvel ezelőtt kezdte el a kemping üzemeltetését. Széles mosollyal üdvözölt minket és azt mondta, először nézzük meg, csak utána beszéljünk a pénzről, mert ha nem tetszik, akkor úgysem alszunk ott. Ebben van igazság, persze ezt úgy fordítanám át magunkra, hogy lehet bármilyen pazar a kilátás, ha drága, úgysem alszunk ott. Tényleg remek volt a kilátás, valószínű a legjobb az egész városban, mert a kemping még a város határában húzódó domb oldalában van, onnan már minden csak lejjebb van. Meleg vizet, konyha használatot, nyitott teraszt babzsák fotelokkal, ahonnan egyenest a völgyre lehet látni, és ingyen wifit ígért a hely. Na akkor jöjjön a hogyértmennyi? Másnak (mindig ez a duma) 30 líra (1 líra kb. 108Ft) az ár egy éjszakára, de nekünk odaadja 50-ért kettőnknek, mert szimpik vagyunk neki. Hát ebben lehet valami, gondoltuk szerényen, amúgy meg mi is bírtuk őt, mert nagyon szimpatikus fickó volt, nem az a rátukmálós, erőszakos bazári fajta. Na, hát ez majdnem kétszerese a napi büdzsénknek. Lement 40-re, majd őrültnek nevezte magát és azt mondta 30-ért ott aludhatunk ketten. Sok dolgunk nem volt az alkuban, Ahmet ígért maga alá szépen, én csak annyit mondtam az első árra tök őszintén, hogy nem tudunk ennyit kifizetni szállásra, és röviden vázoltam neki a költségvetésünket. A 30 nem rossz. Le kellett mennünk a központba postára meg boltba, abban maradtuk, hogy átgondoljuk, és ha úgy döntünk, visszajövünk. Ő ígérte, hogy tartja az árat. A képeslapokat feladtuk, vettünk enni is és átbeszéltük a dolgot Enivel. Fürdeni is jól esne már, minden van egy helyen (kilátás, wc, konyha, wifi tetszőleges sorrendben), két éjszakát jó lenne itt aludni és bebarangolni a környéket, az meg felpakolt bringákkal macerás. Vadkemping helyett hát Ahmet mellett döntöttünk. Visszaküzdöttük magunkat a hegy tetejére, hiába a kilátásért „fizetni” kell. Azzal álltam elő, hogy két opció van, vagy maradunk egy éjszakát 30-ért, vagy kettőért tudunk 50 lírát fizetni, döntse el ő, mi a jó neki. Jó indulatú is volt, meg esze is volt, persze, hogy két éjszakát maradtunk, így fejenként 12,5 líráért/éjszaka, ami marha jó ár, tekintve, hogy ennyiért még a Balaton körül is bajosan kempingeznénk. Felvertük a sátrat a legfelső „teraszra”. Mellettünk volt két sátor felállítva, amire rákérdeztünk, és bár Ahmet beszél angolul, úgy látszik mindent nem ért, mert nekünk úgy jött le, hogy abban nincs senki, az kivehető, olyannak, akinek nincs sátra. Nem oda kellett volna állítani a sátrat, erre éjjel jöttünk rá, de ez még később lesz. Főztünk egy fini tésztás vacsit, közben összeismerkedtünk két öreg motorossal. Szó szerint, mert a két hatvanas éveit taposó úr oldalkocsis BMW-Dnyeper hibrid motorjaikkal utaznak Németországból keresztül Ázsián és vissza. Nagyon kellemes társaság volt a két úr, jól elbeszélgettünk, kávéztunk, tapasztalatot cseréltünk és megismertettük őket a Couchsurfing csodájával.
Útvonal tervezés folyamatban
Göreme éjjel
Eljött az éjszaka és vele megismerkedtünk a mellettünk álló sátrak lakóival is. A négy, 18 év körüli fiatal úgy gondolta Göremét és vele a Panorama Campinget választja, hogy kibújjon a muszlim alkoholtilalom alól. Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz mi is bemartunk ennyi idősen, de az már nem volt annyira jó, hogy a sátrunktól cirka másfél méter távolságban üvöltöttek, mint a sakál. Egy ideig bírtam cérnával, de aztán kirikkantottam, hogy mi szeretnénk aludni, és ha ők mulatni akarnak, húzzák le egymást az étterembe. Mindezt angolul, és ha nem is volt meg a középfokú nyelvvizsgájuk, azt hiszem azért értették mit is szeretnék. Egy pillanatra átfutott reggel az agyamon, hogy odatámasztom nekik a sátorlaphoz a laptopot valami finom kis muzsikával, de aztán elvetettem az ötletet, legalább nekünk legyen eszünk. Másnap nagyon bűnbánó arccal néztek, és még a gázpalackjukat is felajánlották használatra. Napközben bejártunk a völgyekből néhányat és közelről gyönyörködtünk a sziklaképződményekben. Hihetetlen, hogy milyen formákat alakított ki a szél és a víz. És ez az egész el fog kopni, eltűnik szép lassan a föld színéről.
Akad látnivaló
Félve közelítettük meg a Göreme Szabadtéri Múzeumot. Olyan érzésünk volt, mint egy majálisban, azt az embertömeget! Busszal hordták a Múzeumhoz a turistákat, folyamatosan. Ha ötszázan nem voltak a bejárat környékén, akkor senki. Megbeszéltük Enivel, hogy bemegyünk a szuvenír shopba és megnézünk egy a Múzeumról szóló könyvet, hogy mi van bent. Ha meg lehet nézni a sziklalakásokat, netán még be is vannak rendezve és lehet látni, hogy használták az emberek, akkor embertömeg ide-vagy oda, bemegyünk, mert az érdekel minket igazán. Átlapoztuk a könyvet és úgy tűnt, hogy leginkább sziklatemplomok vannak odabent. Ahhoz meg nem volt kedvünk, hogy libasorban araszolva, és folyton egymást taszigálva tolongjunk órákig. Majd azok az olvasók, akik jártak ott elmondják, hogy jól tettük-e vagy sem, mi nem éreztük nagy veszteségnek. Így hát nem mentünk be. Helyette felmásztuk egy domb tetejére és a tájat bámulva piknikeztünk egyet, utána pedig a fűben fekve olvastunk. Aznap este a török fiatalok is takarékon buliztak és tudtunk aludni.
Szállásunk volt Kayseriben lebeszélve, a Couchsurfingen találtunk Emrét, aki a pár napos késésünk ellenére is szívesen fogadott minket. Annyit mondott, hogy a szobát meg kell osztani két román bringás sráccal, ami minket egyáltalán nem zavart, sőt, örültünk neki, hogy megismerkedhetünk velük. A városig tartó 70km-es utat elég hamar letekertük, közben a Mount Erciyes hósipkás csúcsában gyönyörködtünk, ami folyton másik oldalát mutatta felénk.
Úton Kayseri felé
Kayseri egymilliós város és Emre a túlsó végén lakott, így két és fél óránkba tellett megtalálni a lakást. Nagy mosollyal fogadott minket és segített felpakolni a cuccainkat. Nagyon laza srác, kedves, közlékeny, tájékozott és szuper emberbarát. Az eddigi leglazább vendéglátónk, nagyon megkedveltük. Estére rittyentettünk egy finom kis vacsit, amire a román srácok, George és Pedru is időben érkeztek. Török szokás szerint a földön, körben ülve ettünk egy alacsony kis asztalkáról. Persze a fiúkat leginkább a bringás kalandjaikról faggattuk. Reggel sokáig aludtunk majd hosszasan reggeliztünk a két bringással (Emre és lakótársai dolgozni mentek reggel).
Balról jobbra: George, mögöttünk szakállban Emre, jobb oldalt Petru
A fiúk egy körül tovább indultak. Eni aludt egy jót délután, én pedig videó vágással töltöttem az időt (ott született a Szerbiáról szóló videónk). Este megvacsiztunk és jót beszélgettünk Emrével, a terv másnapra egy kis örmény falu meglátogatása volt, de előtte még a vonatjegyünket szerettük volna megvenni a Van-tóhoz. Délben el is kerekeztünk a vasútállomásra, ahol közölték velünk, hogy a vonat Tatvanba nem másnap este indul, ahogy mi a neten megtaláltuk, hanem aznap este fél 7-kor. Örmény falu ugrott, nyomás haza pakolni, hogy visszaérjünk a vonatra. Emrétől is csak telefonon sikerült elköszönni, de kértük, ha Magyarországra jön, látogasson meg minket mindenképp. Kényelmesen elértük a vonatot, még egy teára is volt időnk előtte a vasút állomás melletti kis büfében, ahol egy Törökország Lonely Planet könyvet is volt alkalmunk átnézni.
A vonat befutott, mi felrámoltuk a bringákat táskástul a vonat poggyász kocsijába, kifizettem a szükséges összeget a kalauznak a kerékpárokra. A jegyet megvettük előre ugye (kettőnknek 56,5 líra volt, szuper ár), de a bringákért a vonaton kellett fizetni, fura módon. Jó fejek voltak a kalauzok, összesen 20kg-ot kellett kifizetni, ami 22 Líra volt, pedig a két bringa megrakva kb. 100kg körül van. Megkerestük a helyünket (helyjegyes volt a vonat) és már robogtunk is Kelet-Törökországba. A 750km-es út 20 óra helyett 23 órát tartott, kicsit kényelmetlen volt, de azért tudtunk aludni, miután éjfél felé szinte kiürült a vagon. Reggelre más tájon jártunk már, nagy hegyek, mély kanyonok, sebes folyók futottak a vonatsínek mellett. Két török családdal is összeismerkedtünk a vonaton, akik szintén Tatvanig, a végállomásig utaztak a Gölü (magyarul tó) Expresszel, mi cukorral és keksszel kínáltuk őket, cserébe házi ayrant kaptunk.
Tetkó villantás a vonaton
Este 5 óra körül érkeztünk meg, a bringákkal is minden rendben volt. Már csak szállást kellene találnunk éjszakára és rendben vagyunk. Kicsit nyomasztó volt a város, magunk sem tudjuk miért, minden esetre szerettünk volna minél előbb kiérni belőle. Meredek emelkedőn kapaszkodtunk felfelé a tó déli oldalán vezető országútón. Hogy hol töltöttük az éjszakát és mi történt az elkövetkező egy hétben, Törökországnak eme kurdok lakta vidékén, a következő bejegyzésünkből megtudjátok.
