Szerző: Eni
Nagyot tekertünk Edirnétől Silivri irányába, majd egy tengerparti városkában kötöttünk ki. Késő este érkeztünk meg Gümüsyaka-ba, a tengerparton szerettünk volna sátrazni, de nagyon beépített strandot találtunk csak. Éppen filóztunk, hogy hogyan tovább, amikor egy étteremből kiszólt egy középkorú úr, hogy menjünk be és igyunk egy teát. Nagyon megörültünk a meghívásnak, beültünk, (német) szó szót követett, nagyon szimpatikusak lehettünk a főnök úrnak, mert rögtön megtárgyalták, hogy hol fogunk aludni. Sőt! Karon fogott a kézilány és a konyhába vezetett. Megfőzhettem tuti körülmények közt az esti vacsinkat, közben törökül megtanultam a hozzávalók nevét. Az étterem előtt asztalok és székek voltak, no meg egy kis bódé, ami valószínűleg az éjjeli őré lehetett. Ezt a kis házikót készítették elő nekünk, két ágy volt benne, egy kis asztalka. Ilyen helyről álmodni sem mertünk, 20 méterre a Márvány-tenger partjától, tele pocakkal, melegben: egy fáradt bicajos másról nem is álmodhat!
A reggelit megint a konyhában főzhettük meg, közben folyamatosan teával és kávéval kínált minket az éjjeli őr, aki az étteremben aludt miattunk, hogy nekünk legyen helyünk… Ez nekünk is ekkor vált világossá… Láttuk, hogy a bácsi néhány széket összetolt és ott aludt… Nem tudtuk hogyan hálálhatnánk meg a segítséget. Ilyet még sehol máshol nem tapasztaltunk. Eszünkbe jutott, hogy van egy Lánchidas „magyar” öngyújtó a táskánkban. A bácsi és a hölgy is dohányosok, gondoltuk ennek majd örülni fognak. Gümüsyaka kisvároskát biztosan nem fogjuk elfelejteni.
Mindketten nagyon izgatottak voltunk, számolgattuk a fejünkben a kilométereket.… Dimbes-dombos úton tekertünk, sokszor nagyon combos emelkedőkkel.
Eddigi utunk egyik legmeghatározóbb, legösszetettebb és legváltozatosabb élménye: Isztambul. Ahogy több más magyar bringás oldalán vagy könyvében olvastuk, a hír igaz, a város nem adja könnyen magát.
A D-100-as úton befelé „csorogva” azt érzi az ember, hogy a budapesti csúcsforgalom kismiska ehhez képest. Négyszer három sávban ömlenek itt az autók, dudálnak, előznek, tolakodnak. Valamiért azt éreztük, hogy itt aztán nem babra megy a játék, ugyanis mindezt elég agresszíven adják elő. Sokszor egy-egy nagyon sietős kolléga újraértelmezi a KRESZ-t és a kettő sávot háromként használják. Záróvonal? Előzni tilos? „Jobbkéz-szabály”? Piros lámpa? Hadd el!
A fejünket kapkodva, a pedált taposva igyekeztünk befelé a városközpontba. A 40 km háromszor olyan hosszúnak tűnt, ilyen nehezített pályán. Folyamatosan csatlakoztak be kisebb utak jobbról, ahol az autók minimum 50 km/h-val húztak be elénk. Mindig próbáltunk kilavírozni az út szélére, ez többször cirkuszba illő mutatványnak tűnt. Itt a biciklivel közlekedőket egyszerűen nem tudják értelmezni. Fatal error. Kezdő bringásoknak és gyenge idegzetűeknek nyugtatóval és/vagy szülői felügyelet mellett ajánlott az ezen úton való közlekedés!
Muszáj szót ejtenem a török autósok dudálási szokásairól. Mit teszel, ha török sofőr vagy? Gyakorlatilag nem kell ok ahhoz, hogy dudálj. Minden élethelyzet kiválthatja a dudálási ingert, egy melletted elhaladó másik autó, egy autó, ami mellett te haladsz el. A taxikban valószínűleg a fékre és a gázra is rá van kötve a duda, ők gyakorlatilag mindenre és mindenkire folyamatosan dudálnak. Mit teszel, ha vezetés közben meglátsz egy biciklist? Hát ráfekszel a dudára!! Az Otokar (török gyártmányú) járgányok haladó sofőrjei speciális dudával operálnak, ez igen kellemes, ha pont a füled mellett trillázik. Többszöri infarktus közeli állapot után, csak lejutottunk a híres, hírhedt D-100-ról.
Isztambulban – az első hosztelezős napot leszámítva- Ahmetnél laktunk. Ahmet agy- és idegsebészetet tanul, erre szeretne szakosodni. Sokat dolgozik, azt mondja, szeretné megalapozni a karrierjét, ezért is jött fel Konya városból Isztambulba. Itt jobbak az esélyek.
Isztambul minden értelembe véve nagyon kettős. Egyszerre tapasztaltuk meg a város folyamatos vibrálását és csendes, nyugodt arcát, egyszerre van itt jelen az időtlen múlt és a modern XXI. század.
Amikor az európai oldalon barangoltunk, azt láttuk, hogy ez bizony turista terep. Csillog-villog minden, az ételért-italért a normál ár többszörösét kérik el. Maximálisan kiszolgálják a hatalmas mennyiségű látogatót, a város ezen oldala sosem alszik. Ahmet külvárosi, 14. emeleti lakásából sokszor néztük a szűnni nem akaró forgalmat. Temérdek metróbusz, trillázó dudás Otokar kisbusz, taxi, kocsi, teherautó száguld a város útjain, mindezt minimum 2 x 2 sávban. Láttunk olyan forgalomterelési mobil megoldásokat is, ahol jelezték egy-egy hatalmas zöld pipával vagy piros x-szel, hogy jelenleg honnan lehet behajtani, honnan egyirányú az út. Ennyi embert, autót, kell is terelni.
Az ázsiai oldalra többféleképpen is át lehet jutni, mi a „feribot”-ot, vagyis a kompot választottuk. Ez az a rész Isztambulban, ahol picit lelassul az idő. Több olyan kis teázót is láttunk, ahol idős urak ültek egy-egy picurka asztal körül, teáztak és társasjátékot játszottak vagy kártyáztak. Itt még a piac is más: mi úgy találtuk, hogy a turista-kompatibilis ún. „Nagy bazárnál” ez sokkal eredetibb. A kofák a pultjuk mellől vagy alól kiabáltak, de volt olyan is, aki a pultján állva próbálta meg csalogatni a 99%-ban helyiekből álló vásárlóközönséget. Persze itt is volt minden: ruha, kendő, ékszer, zöldség, gyümölcs, fűszer, háztartási holmik. A kofák csak akkor nem harsogtak, amikor egy jól megérdemelt tea-szünetet tartottak a szomszédokkal.
Isztambul ázsiai oldalán találkoztunk Arslannal, a nyugalmazott foci edzővel, aki annak idején Kanadában és Indiában tanult történelmet és szociológiát. Jelenleg egy kis hajót kormányoz és halászattal keresi a kenyerét. Miután a nagydumás 60-as éveiben járó, nagyon sportos úriember útbaigazított minket, rögvest sörözni invitált. Na, erre nem számítottunk! Nem utasítottuk vissza a meghívást, elindultunk a part felé, majd egy kapun keresztül beléptünk a halászemberek területére. Ide csak az jöhet be, aki halászik, vagy akit egy halász behoz. Arslan jól beszélt angolul és láthatóan nagyon szeretett sztorizgatni, mi pedig hallgattuk őt. Mesélt a mai Törökországról, politikáról, vallásról, szokásokról, Isztambulról. Elmesélte, hogy a Boszporusznál milyen áramlatokra kell nagyon ügyelni és, hogy a Fekete-tengernél hol érdemes halászni. Szerinte az az ember érti meg igazán Isztambult, aki ismeri a Boszporuszt, szereti a halat és a rakit (török rövidital, hasonló az ouzo-hoz). Nekünk a hal kimaradt, a többit, jelentjük, kipipáltuk!
Hivatalos programunk is volt ám, el kellett intéznünk az iráni vízumainkat. Az iráni barátaink által küldött meghívólevél nagyban megkönnyítette a dolgunkat. Feltettem a kendőt, és Balázst követve bementünk az Isztambuli Iráni Konzulátus épületébe. Kaptunk számot, és Zsófiék után következtünk is a sorban (Zsófi és Zsolt, ők a Dies Diem Docet bringás párosa). Az ügyintéző nagyon kedvesen fogadott bennünket, elvette a papírjainkat, megnézte a meghívólevelünket, ami már rendelkezett az Iráni Külügyminisztérium által iktatott regisztrációs számmal (na, nem csak úgy megy ez!). Befizettük a vízumdíjat a közeli bankban, visszavittük a befizetési igazolást, majd az ügyintéző mondta, hogy másnap délután lesznek kész a vízumok.
Tudtuk azt, hogy ez a város látnivalóban annyira gazdag, hogy akár 2-3 hetet is el tudnánk itt tölteni. Szerettük volna a maximumot kihozni ebből a pár napból, ezért a saját felfedező barangolásinkat egy „hivatalos” isztambuli városnézéssel is kiegészítettük, közvetlen a hivatalos ügyintézés után. Zsófival és Zsolttal együtt csatlakoztunk be a vezetett sétába, aminek során a belváros legnevezetesebb pontjait néztük meg. Jó volt újra találkozni a srácokkal, meséltünk a tapasztalatainkról, ők az övéikről. Isztambul volt az a pont, ahol az utunk összeért. A búcsúzáskor mosolyogva váltunk el: viszlát, valahol Délkelet-Ázsiában!
Másnap a Konzulátuson felszedtük az iráni vízumokat, majd sietve a szállásunkra metróztunk. Gyorsan összerámoltuk a holminkat, majd elindultunk az Otogarra (buszállomásra). Immár Rambo-üzemmódba kapcsoltunk, ismerve az isztambuli közlekedési morált, de a második kereszteződésnél rájöttem: ez a néhány nap nem edzett meg eléggé. Fáradságos 10 km várt ránk a város szélén kavirnyászva, de este fél 9-re csak odaértünk. Filmbeillő az, ahogyan az Otogaron zajlik az élet. A helyiektől tudtuk meg, hogy sok magán buszos cég verseng az utasokért, de erre mi sem számítottunk… A buszpályaudvar tele van a kisebb-nagyobb társaságok irodáival, ezek majdnem mindegyike előtt 2-3 rikkancs áll, akik harsogják a célállomások nevét. El tudjátok képzelni, hogy micsoda ribillió tört ki, amikor megláttak minket a két bicajjal? Megrohantak (de tényleg rohantak!) a népek, magyaráztak, mutogattak, minden „oké” volt, semmi nem volt probléma, persze nem sokat értettünk az ajánlatokból, amivel bombáztak bennünket, de merészek voltunk, és az egyik rikkanccsal beszédbe elegyedtünk. A többiek még picit próbálkoztak, de miután látták, hogy esélytelen a harc, odébbálltak új utasokat vadászni.
Én kint maradtak őrizni a bicikliket, Balázs nagy vigyorral az arcán jött vissza néhány perc után: megvannak a buszjegyeink Aksaray-ba! És a bringák is rendben vannak! Szuper! Irány Kappadókia!
