Szerző: Balázs
Golubacnál indul a Duna Vaskapu-szoros nevű szakasza. Itt a folyó egy mély szurdokvölgyben folyik, mindkét oldalon magas sziklás hegyek határolják. A látvány lélegzet elállító. Tényleg látni kell, nehéz elmondani. Mivel nem nagyon vannak települések egészen le Donji Milanovacig, ha nem foglalkozunk a betonúttal, az embernek olyan érzése van, hogy visszament az időben. A természet munkálkodása szemmel látható, bármerre nézünk körbe. Ahogy az a víz utat vájt magának a völgyön át... szinte látom magam előtt. Fantasztikus! Aki többet szeretne tudni a szorosról, itt olvashat utána, nagyon érdekes. Ahogy haladtunk lefelé az úton a szoros egyre szűkült és nőttek a sziklák a fejünk fellett. Volt ahol több száz méternyi fal tornyosult fölénk. Jöttek az alagutak, a legrövidebb 40 méter, a leghosszabb 260m körül volt. Hál' isten nem volt nagy forgalom, de azért az alagutakban szemből száguldó kamionok látványától jobban kezdett pörögni a lábunk.
Még Slobodan ajánlotta, hogy ne hagyjuk ki a Lepenski Vir-i múzeumot. A folyó mellett a 60-as években fedezték fel a Belgrádi Egyetem régészei ezt az egyedülálló lelőhelyet, mely a mezolitikum és a neolitikum több, mint 2000 évet átívelő európai kultúráját rejtette magában. A múzeumban megnéztünk egy rövid kis filmet a feltárásról, majd a vitrinek következtek és végül a kunyhók elhelyezkedését lehetett szemlélni az üvegkupola szerű csarnokban. Érdekes, hogy az emberek már a i.e. 8. évezredben is mennyire a funkcióra törekedtek. A házak a folyó felé néztek, a házi tűzhely az ajtótól kicsit beljebb állt, ami valószínűleg a vadállatokat is távol tarthatta a kunyhókban szundító emberektől.
Érdekes volt ez a párhuzam. Ahogy ezek az emberek még kint éltek a szabadban, és most mi is ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak, egész nap a szababan vagyunk, csak éjszakra húzódunk be a sátrunkba.
Haladtunk tovább Donji Milanovac irányába, megmásztunk egy combosabb emelkedőt, aztán a túloldalon lejtőztünk egy jót és nemsoká beértünk a kisvárosba, ami nem sok érdekességet tartogatott számunkra, de azért étellel fel tudtunk tankolni. A város után magunk mögött hagytuk a Duna és a gyönyörű szorost és a hegyek felé vettük az irányt. Éjszaka egy mezőn aludtunk, egy szalmabála társaságában. Már egész belejöttünk a benzinfőző használatába, a kásafőzés is remekül megy. Az pakolási időnkön még van mit javítani, de mentségünkre legyen mondva, hogy hidegben, minden sokkal lassabban megy. A völgyekben amiken tekertünk felfelé a hegyekbe mindenfelé a szénégetők szagát vitte a szél. Néha a nap is kegyes volt hozzánk, és jelezte, hogy bizony ott van ő a felhők fölött, csak legyünk türelemmel. Én sajnos nem éreztem túl jól magam, a megfázás miatt eléggé szúrt a mellkasom, de nem tudtam ezzel a gonddal foglalkozni, épp elég volt a szintkülönbség leküzdése (azóta már jobban vagyok, mindenki nyugodjon meg). Felértünk a tetőre és ereszkedésbe kezdtünk, egy kiadós esőben. Az egyik kis faluban megálltunk egy csoki és sör szünetre. Úgy éreztük megérdemeljük ezt a kis extrát.
Az első hotelben eltöltött este is megvolt. A warmshowers-ös szállásadónk elfelejtette csekkolni az üzeneteit, amiben megírtuk, hogy egy nappal később érkezünk. Sajnos csak a Zajecar határában, egy benzinkúton tudtuk meg, hogy nem tudunk nála aludni aznap este. Kis kóválygás után, kaptunk egy tippett egy kis hotelre, ami az előkellő Hotel Konj (Ló Hotel) nevet viselte és egy eldugott kis sikátorban van. 3 pálinkázó (itt rakijának hívják), idősödő férfi fogadott minket, a tök üresnek tűnő hotelben, aminek a neve mellé egy "levágott" lófej a cégére. Na ezek után tiszta Keresztapa érzésünk volt. A szoba mértékkel volt tiszta, ellenben hideg, de az ágy egész kényelmes és volt meleg víz. Kevéssel beérjük, lesz még rosszabb is úgy gondoljuk.
Másnap megküzdöttünk megint a hegyekkel. Vadkempingeztünk egy nagyon koszos folyóparton, és másnap a hóesés és ragyogó napsütés random keverékében vágtuk keresztül magunkat egy újabb magaslaton. Megnéztünk egy nagyon pici, 15. századi templomot, amit épp egy apácza porszívózott, elég fura látváy volt. A templomtól nem messze egy kolostor is működik, ahol 10 apácza lakik és egyáltalán nem hasonlít egy kolostorra, inkább egy Balaton parti apartmanházra.
Pirotba fáradtan értünk be, szokás szerint egy benzinkúton melegedtünk fel egy jó erős kávé társaságában, miközben a wifit is használni tudtuk. A kedves kutas hölgytől érdeklődtünk kemping után. Na amikor azt kérdezzük, hogy van-e kemping, akkor mi igazából soha nem akarunk kempingezni, hanem azt várjuk, hogy azt mondják "ÁÁÁ, nem kell kempingbe menni, itt és itt meg tudtok aludni nyugodtan." Nyíilván nem azt várjuk, hogy a megkérdezett hívjon meg a kertjébe, hanem, hogy ajánjon valam jó vadkempingező helyet.
A hölgy mondta, hogy kb. 12 kilométerre van egy kis falu, pár kilométerre a főúttól abba az irányba, amerre mi is megyünk, Dimitrovgrad felé. A falu határában van egy kolostor, ott bizton sátrazhatunk. Ősszekaptuk magunkat és a család gyors tájékoztatása után, hogy jól vagyunk, elindultunk Suhovo felé. Sötétedés előtt odaértünk a kolostorba, és egy hölgy jött ki heves integetésünkre. Mondtuk, hogy szeretnénk sátrazni valahol a kertben, ha nem gond nekik. Azt mondta megkérdi a vezető apátot. Nem találta. Futott még pár kört, de az apát csak nem akart előkerülni. Ekkor beinvitáltak minket a melegbe és teával, kávéval kínáltak, amit mi elfogadtunk. Végül előkerült, akit kerestek és felajánlottak egy szobát, mondván nagyon hideg van sátrazni és ebben teljesen igazuk volt. Nem vártuk, hogy így cselekedjenek, de örömmel elfogatuk a felajnlott segítséget. Azt sem jelentett problémát, hogy külön szobában kellett aludnunk Enivel. Mondták, hogy mivel ők böjtölnek arra kérnek minket, hogy ne együnk húst és tejterméket. Sok minden nem maradt a tarsolyunkban, de ők kérték, hogy hadd vendégeljenek meg vacsorával minket. Nagyon finom vegán vacsit kaptunk. Zöldséglevest, főtt krumplit valamilyen paradicsomos-hagymás mártással, savanyúságot, és hájastésztát lekvárrral. Mellé pedig egy-egy kis pohár gyógynövényes-, és diólikőrt.
Elvonultunk a szobánkba, ki ki a magáéba. Eni nem volt egyedül, 3 szerb nénivel volt a szobatársa (akik ott dolgoznak a kolostorban). Azért siekrült ezt azt megértetnie velük, kis szerb-angol-mutogatás keverékével. Én egyedül voltam, csak későn érkezett egy srác aludni a szomszédos ágyak egyikére. Reggel alig vártuk, hogy találkozzunk, egy jóreggelt puszival köszöntöttük egymást Enivel a folyosón.
Reggel még megnéztük a templomot, felmálháztunk és megközsöntük a szíves vendéglátást. Kaptunk ajándékba két üveg, saját gyártású cseppett. Az egyik orbáncfű a másik pedig propolisz. Biztos jó hasznát vesszük az úton.
A határátlépés egy fél órát vett igénybe, nem néztek át minket, csak az útleveleinket csekkolták. Jöttek a hegyek és csak fölfelé, csak fölfelé. Felértünk végre a Szófia feletti platóra, ahonnan már inkább lefelé gurultunk. A városba érve egy csapat bringással futottunk össze, akik egy klub tagjaiként minden hétvégén túráznak. Picit beszélgettünk, elmondtuk, honnan-hová, készítettün közös fotót. Este érkeztünk meg Pavkahoz (egy régi kedves ismerős), aki már nagyon várt minket. 945 km van mögöttünk. Olyan messzinek tűnt Szófia és most itt vagyunk. Pihenjünk!
