Szerző: Eni
Március 24-én reggel még be kellett ugrani Szegedre a központba elintézni ezt-azt, szerencsénkre Mesi mondta, hogy vigyünk el a kocsit, időt nyerünk vele, köszönjük Mesi, még egyszer! Mire visszaértünk Szőregre, Linki (egy Bátor Táboros barátunk) már ott ült a kapu előtt. Ő szegedi és mondta kiteker velünk a határig. Jelmezbe öltözött a kedvünkért, szalacsi-sapkában, terepszinű gatyában várt minket Józsival (nagyon öreg "típusú" férfi kerékpár), ami sajnos épp defekttel küszködött, ezért út közben picinkét rá kellett segíteni a nyomásra.
Szép idő volt, de elég jól kaptuk szembe a szelet, a tiszaszigeti határátkelőhely 10 kilométerre volt tőlünk. Útközben persze beszélgettünk, nevetgéltünk, izgatottak is voltunk, az első határátlépés várt ránk. A határ előtt megálltunk egy közös fotó és korty pálinka erejéig, aztán meglapogattuk egymást és Linki tekintetétől kísérve begurultuk a határőrők gyűrűjébe. Kedvesek voltak, kérdezgettek minket pár percig, hogy honnan, hová, a szokásos kérdések. A szerb oldalon is szeretettel fogadtak minket, a "Hová mennek?" "Új-Zélandra." kérdés-válasz után a határőr csak a fejét ingatta, ami szerintünk a "Nem vagytok eszeteknél." őszinte kifejezése volt. Megkaptuk a pecsétet, és átgurultunk Szerbiába. Az első falu határában megálltunk ebédelni, a bringázás miatt visszaálltunk a gyerekkori rutinra: "reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora", és amúgy pedig bármikor tudunk enni!
A rövid pihenő után Zentát vettük irányba. A szél egy keveset csendesedett, szép időben tekertünk. A kisebb falvakban többen integettek, ránk dudáltak. Zentán úgy döntöttünk, hogy kicsit szusszanunk egyet. Épp a bringákkal "parkoltunk" (még ezt is meg kell szoknunk), amikor egy hölgy odalépett hozzánk. Látott minket a tévében, és szeretett volna sok szerencsét kívánni! Meglepődtünk nagyon, de jól esett az a néhány kedves szó. Az Evropa kávézóban magyarul tudtunk rendelni, nagyon finom kávét ittunk és jól besütiztünk.
Ismét útnak indultunk a következő megállónkig, Adáig. Még közel 17 kilométer volt hátra, kezdtünk fáradni. Nagyon izgalmas napjaink voltak, kicsit olyan érzés volt, mintha egy nagy kő esett volna le a szívünkről: most már tényleg elindultunk! Úton vagyunk!
Adán vásárolni szerettünk volna, mert már fogytán voltak a tartalékok. Valahol a környéken terveztünk éjszakázni... Csak még azt nem tudtuk, hogy pontosan hol is... egy pékség előtt megálltunk, hogy aznap estére és másnap regelire bevásároljunk. Ekkor hallottuk meg, hogy egy hölgy ismét ránk köszönt. Kiderült, hogy Fáy Mari és Balázs együtt önkénteskedtek anno a Bátor Táborban. Nagyon megörültünk egymásnak. Picit beszélgettünk, majd Mari próbált szállást keríteni nekünk, de sajnos nem sikerült. Tőle kaptuk a tippet, hogy a Tisza-parton van egy szabad kemping, biztonságos és nincs is olyan messze; ott is tölthetjük az éjszakát. Megköszöntük a segítségét, és puszi-ölelés után elváltunk. töltésen túl meg is találtuk a táborhelyet. Teljesen üresen állt, egy-két horgásszal találkoztunk csupán. Némi terepfelmérés után kiválasztottuk a táborhelyünket. Szélvédettnek szélvédett volt, ezzel nem volt gond. Ami a panorámát illeti, hát, bizony - ahogy a képekből is láthatjátok,- beillet volna a placc egy Kusturica-féle filmjelentbe is. Egál, gondoltuk, ne fázzunk, a bringákat le tudtuk kötni, padok is voltak asztallal: tökéletes választás, itt vertünk sátrat!
Most ment először élesben - és sötétben- a hiper-szuper sátrunk felállítása, kicsit legóznunk kellett (még), de 15 perc után már málháztunk is a bicajokról. Vacsi után privát naplózásba kezdtünk (mert mindkettőnknek van ám olyan is), sok minden történt velünk az eelmúlt napokban, volt mit feljegyezni.
Kissé hűs reggelre ébredtünk, próbáltunk tempósan összekészülni, de még ígyy sem túl jó a részidőnk...Lesz időnk belerázódni, azt hiszem. Adáról 9 óra környékén gurultunk ki, és Moholon át jutottunk el Péterrévére. Egy kis tízóraira fájt a fogunk, a kisközség központjában nézelődtünk, hogy hová tudunk beülni, úgy, hogy a felpakolt bringákat biztonságban tudjuk, emellett esetleg netezni és telefont tölteni tudjunk. Egy pillanatra úgy éreztük, hogy ez egy teljesíthetetlen kombó, de mégis sikerült egy szuper kis pékséget találnunk. Egy szerb néni ajánlotta a helyet, nagyon törve beszélt magyarul, nehéz volt érteni, de értékeltük a segítségét. A pékségben két magyar hölgy dolgozott. Megörültek nekünk, kedvesen üdvözöltek, látták a bicajokat és egyből érdeklődni kezdtek, hogy honnan jövünk, merre megyünk. Picit beszélgettünk, majd egy-egy burekot kiválasztottunk, és leültünk, hogy megtízóraizzunk (Anyukáink hogy örültek volna gyerekkorunkban, hogy ilyen jól eszünk!). Kávét sajnos nem árultak, de olyan szimpatikusan lehettünk a két hölgynek, hogy a sajátjukból főztek nekünk török kávét. Nagyon hálásak voltunk nekik, ezt nem is reméltük volna! Az internet kérdés is megoldódott, ugyanis a pékségben megtudtuk, hogy a helyi általános iskola wi-fi jele olyan erős, hogy a térről is lehet "fogni", és még jelszó sem védi. Nem voltunk restek, tízórai után elköszöntünk, és a főtéren wi-fiztünk kicsit, elintéztük az aznapi szállásunkat Piroson. Egy fiatal, fehér köpenyes srác lépett hozzánk, bemutatkozott és átadott egy kis szőlőcukrot. Endre a gyógyszertárban dolgozik, látta a bicajokat és gondolta, üdvözöl minket. Még azt is felajánlotta, hogy ha nem sikerül szállást szereznünk, szeretettel vár bennünket az újvidéki házában. Sosem gondoltuk volna, hogy ilyen dolgok megtörténnek velünk: egy vadidegen ember köszönt minket, csak azért, mert bringások vagyunk, kedvesen elbeszélget velünk és szállást kínál.... Megköszöntük a felajánlást, kontaktot cseréltünk és elbúcsúztunk. Jó szívvel hagytuk a hátunk mögött a Péterréve táblát. Ekkor még nem tudtuk, de cudar szembeszél volt egész nap, a következő 32 kilométer nehezen ment. A levegő is lehűlt, a szél miatt kevesebbnek is éreztük; a szó szerint csapzottan parkoltunk le a szenttamási katolikus templom kerítésnél. Épp akkor állt be egy autó is a paplak mellé, és leszólított minket a sofőrje, beinvitált a kertbe, mégse az utcán álldogáljunk. Ahogy betoltuk a bicajokat a kertbe, kiszemeltünk magunknak egy padot, itt szerettünk volna ebédelni. Néhány perc sem telt bele, és megjelent a Plébános úr, aki kedvesen behívott a paplak mellett lévő melléképületbe, fogyasszuk ott el az ebédünket, mondta. Evés közben beszélgettünk, - aranyos volt, ugyanis picit nagyot hallott és hangosan kellett vele beszélni. Régen ő is sokat kerékpározott, nagyon sportos életet élt. Mesélt a pesti rokonságról, illetve a családtagjairól. Aztán rápillantott az órájára: sietni kell, temetése lesz 5 perc múlva, el kell indulnia! Megköszöntük, hogy betérhettünk és elbúcsúztunk. Szenttamásról egyenesen Újvidékre tekertünk, nagyon erős oldalszél fújt végig, sokszor kellett kapaszkodni a kormányba. Fél 8 környékén értünk be a városba, innen már nem volt messze Piros, ahol Feri és családja vártak minket. Hamar megtaláltuk a házat, Feri pedig lelkesen üdvözölt bennünket. Egy külön kis rezidenciát kaptunk egy csendes, tiszta kis melléképületben. Lepakoltuk a bringákat, és Feriék nappalijában folytattuk a beszélgetést. Vacsorára Feri húga, Laura pljeskavicá-t hozott nekünk. Vacsi előtt koccintottunk a Beától kapott pálinkával, és hosszan beszélgettünk. Időközben megérkezett Csilla is, Feri felesége és a fiuk Áron. Mindketten az újvidéki színházban dolgoznak, Csilla súgóként, Feri karbantartási- és tűzvédelmi vezetőként. Áron még Piroson jár iskolába, jövőre megy középsuliba Újvidékre. Hosszú nap után éjfél környékén mentünk aludni. Másnap nyüzsgésre ébredtünk, Csilla és a szülők tettek-vettek az udvaron, csirkét vágtak, pucoltak, csomagoltak, szortíroztak. Feri házi "fatálast" készített elő nekünk, kolbász-szalonna friss kenyér várt minket az asztalon. (Az efféle reggeli nagyon fog majd hiányozni....) A török kávé elfogyasztása és a dzsezva (réz vízforraló edény) tanulmányozása után kiscsirkéket pakoltam és kisnyulat simogattam, Balázs pedig Ferivel féket szerelt. Nagy nehezen összekészültünk, elbúcsúztunk a családtól és 10 óra után elindultunk egy rapid újvidéki városnézésre Feri vezetésével, bicajjal.
Egy picit megpihentünk az újvidéki Duna-parton, amit nagyon szépen kiépítettek. Épp ebédelni készültünk, amikor egy nagy "Hey, hello!"-ra lettünk figyelmesek. Egy jól megtermett, szakálas bringás srác közeledett felénk, jól felmálházva, utánfutóval. Ő Joaquin, egy chile-i srác, aki egy évvel ezelőtt indult Franciaországból és azóta Európában utazgat bringával. 5 hónapja egy borászatnál önkénteskedik, és most úgy döntött, hogy továbbáll. Megismertük Menegin Gospodin Dinosaurust is, ő egy utca-kutyusból lett bringás utastárs. Kicsit beszélgettünk, kontaktot cseréltünk, Joaquin is Belgrád felé indul, aztán, majd meglátja. Biztosak vagyunk benne, hogy még találkozunk vele! Elintegettük a chile-i srácot, majd megebédeltünk a Duna-parton, velünk szemben a péterváradi várral. Újvidéket a Duna-hídon hagytuk el, majd végső búcsút vettünk Feritől, és a Fruska Gora lábánál folytattuk utunkat. Combos kaptató következett, többször megálltuk egy-egy korty vízre és néhány fotóra. A nagy emelkedő tetején letelepedtünk egy kis energia-utántöltésre, és nagy meglepetésünkre Josquin is felbukkant. Együtt mini-piknikeltünk, majd elbúcsúztunk, ő még egy éjszakát a borászatban töltött. A mi utunk pedig Belgrádba vezetett.
Szállásadónkat a Belgrádi Egyetem Filológiai tanszékén kellett keresnünk. A telefonunk lemerült, térkép híján a helyiek segítségével jutottunk el a megbeszélt találkozóhelyre, hogy a lakáskulcsot megkapjuk Berttől. Balázs rögtönzött, és egy-két helyen bedobta a bolgárból kisilabizált szerb-tudását. Működött a dolog, a helyiek megértették mit szeretnénk és mosolyogva útbaigazítottak. A belvárosban már könnyebb dolgunk volt, ott már többen odajöttek hozzánk, hogy segítsenek angolul. Este 8 óra után találkoztunk Berttel, a vendéglátónkkal: ő egy Belgiumból származó srác, aki az egyetemen tanít franciát és hobbiból vendégeket fogad, szinte minden héten. Rengeteg országban járt már, Ázsiában is több évet élt, nagyon sok és hasznos infót, tanácsot kaptunk tőle. A lakásának a kulcsát a kezünkbe nyomta egy térképpel, gyorsan elmondta, hogyan tudjuk azt leggyorsabban megközelíteni, majd rohant vissza órát tartani. A lakásban este 10 óra környékén találkoztunk ismét, egy nagyon jó hangulatú estét töltöttünk együtt: Bert tele volt jó sztorikkal. Március 27. a pihenés napja volt ismét. Mindkettőnknek jól esett a kis semmittevés, pihentünk, ettünk, próbáltuk rendezni a sorainkat. Bert este 6 körül elköszönt tőlünk, a hegyekbe indult egy kicsit snowboardozni, a lakást itt hagyta nekünk. Egy gyors közös fotót és szívélyes búcsúzást követően elindult.
Ma ismét izgalmas esténk lesz: Belgrádtól kb. 15 kilométerre lakik egy szerb család, - teljesen véletlenül akadt rájuk Balázs a neten,- akik ma este vendégül látnak bennünket. Nagy bringás ez a família, nem régen értek haza Ázsiából. Kíváncsian várjuk a találkozást velük!
