Szerző: Balázs

Megcsináltuk! Elkerekeztünk Szingapúrig, innen már mese nincs, vagy hajó, vagy repülőgép. Gondoltuk, hogy egyszer eljutunk ide, de azt nem sejtettük, hogy milyen érzések lesznek majd bennünk. A jelenben élünk. Sokan mégis a múltba vágyódnak vissza, vagy a jövőn törik folyton a fejüket. Ez az út jó tanítómester volt. Megtanultuk, hogy csak az van, ami a jelenben épp most történik velünk. Azt kell, szeressük, élvezzük, kihasználjuk. Mert egy perccel később lehet, hogy tótágast áll majd a világ.

Talán arra vár az ember, hogy majd hú, micsoda érzés lesz ott állni, a végén. Az idő lelassul, és csak a napsütés meg a szél, és mi ketten mosolygunk. Hát, a katarzis valahogy mégis elmaradt. Talán mert nem így terveztük, mikor útnak indultunk, vagy mert még várt ránk 500 km vissza, Kuala Lumpurba. A visszakerekezésnek egy oka volt, onnan olcsóbb volt a repülőjegy. Az már csak a hab a tortán, hogy így meglehet a 15 000 letekert kilométer, ami kerek, és szép keretet ad az egy évnek. Ami biztos, hogy egy ilyen hosszú utat nem akkor zár le az ember, amikor bedobozolja a bringáját és rátolja a reptéri mérlegre. Velünk se volt ez másképp.
Épp a rögtönzött borbélyok mellett tekerünk el. Fényképeznék, de annyira szégyellem magam, a sorsom, a helyzetem, hogy nem visz rá a lélek a kormánytáska felpattintására.

Jó volt újra Malajziában lenni. Szingapúr nem nekünk való. Nem szeretjük a fényűzést, az élére állított rendet, de legfőképp azt, amikor körbeugrálnak minket és "Miszternek" szólítanak. Inkább egy egyszerű kis indiai étteremre vágytunk, ami önkiszolgáló és curryszószos pecséttel van tele a pénztáros-szakács-pincérfiú köténye. Sikerült egy csípős csirkébe beleválasztani, de olyannyira, hogy azonnal elvesztettem az ízérzékelésemet és csak délután négy körül tért vissza. Délután elkapott minket egy kiadós trópusi zuhé, ami elől egy kocsi beálló alá menekültünk be. Mosollyal és egy pohár piros szörppel üdvözölt minket a fiatal házaspár. Egy kis beszélgetés után a felhők is odébb álltak, és folytatni tudtuk az utunkat.

Az utolsó ébredés a sátorban. Az utolsó etap: Port Dickson-Shah Alam.

A szabadnap alkalmából tele volt az utca emberekkel a kis falvakban, városokban. Mindenki keresett magának egy kis kifőzdét, vagy lassan körbemotorozta a várost. Fiatal fiúk csinosan, kifésülködve, peckesen sétáltak a kirakatok előtt.
Az elkövetkező néhány nap is tartogatott még meglepetést számunkra, habár visszakerekeztünk ugyan azon az úton, ahol jöttünk. Sorra látogattuk a kis kifőzdéket, kávézókat, ahol lefelé menet megálltunk és mindenhol törzsvendégekként kezeltek minket. Jó volt, hogy nem kellett rohanni, volt időnk bőven. Nagyon kényelmes tempót mentünk.

Egy tipikus, maláj rocker otthona.

Kaptunk meghívást éjszakára egy rocker ( nagy Black Sabbath és Scorpions rajongó) maláj fickó házába, próbáltam lencsevégre kapni végre egy varánuszt, de egyszerűen nem sikerült használható fotót készítenem róluk. Megnéztük milyen keserves és nehéz munka az olajpálmák szüretelése és egyik nap összefutottunk Szergejjel, az orosz, gyaloglás edzővel, aki Szentpétervárról indult 2015 áprilisában és a riói Olimpiára gyalogol. Gyalogol, értitek? Majd átrepül Európába és Fehéroroszországban ér véget a gyalogos útja, édesanyjánál. Akkor járt 16 000 legyalogolt kilométernél. Utánunk indult és többet gyalogolt addig, mint mi kerékpároztunk. Nem mondom, hogy szégyelltük magunkat, de elkerekedett a szemünk annyi szent. A hetedik pár cipőjét nyúzta éppen. Egy kis hátizsák volt csak nála és nagyon kevés cuccot cipelt magával. Az 59 éves, marha jó kondiban lévő Szergej csak oroszul beszélt, de azért sikerült többé-kevésbé megértenünk egymást.

Nagyon hasonlít Stingre, nem?

Aede Shah Alamban várt minket, felajánlotta, hogy segítenek kicuccolni a reptérre. Szegény apukáját a zuhany alól sikerült kiugrasztanom, mert kicsit korábban érkeztünk mint várták és csak ő volt otthon, épp a vonatra készülődött. Mi is bevágódtunk a zuhany alá, gyorsan bedobtunk egy mosást és egy picit lepihentünk a légkondi alatt. Nem vagyunk nagy légkondi pártiak, de ott, akkor nagyon jól esett. Épp melegrekordokat döntögetett a természet abban a pár napban. Az El Nino is végezte szépen a dolgát és felhívták az emberek figyelmét a nagy hőségre és a folyamatos folyadék pótlásra. Kérték, hogy senki se tartózkodjon sokáig a napon és ne végezzen nehéz fizikai munkát, írták az újságok. Mi meg csak vigyorogtunk Enivel, hogy Köszi! Másnapra Aede szuper kis bringás városnézős túrát szervezett nekünk a barátaival. Csupa zizzent, városi bringás csaj és srác. Nagyon vidám és kellemes társaság voltak.

Úgy kezdtük a napot, hogy betekertünk Kuala Lumpur egy belsőbb külső kerületébe, Little India-ba. Na itt mindjárt neki is ültünk reggelizni és kávézni. Itt gyűlt össze a csapat teljes létszámban. Innen elindultunk a belváros felé. Ashram, templomok és piacok, kis sikátorok, toronyházak váltották egymást. Kipróbáltunk egy számunkra ismeretlen gyümölcsből készült hűsítő italt is az egyik utcai árusnál. Annyira sok volt a látnivaló és külső inger, hogy nem sikerült figyelnem a belső hőháztartásom, de rosszabb nem lett, annyi biztos.

Piacolunk

Tekertünk Kuala Lumpur egyetlen, 5 km hosszú kerékpárútján is. Nincs kultúrája a kerékpározásnak, itt is természetesen motorozik mindenki. És mivel nincs kultúrája, a feltételei sem adottak sok helyen a kerékpárral való munkába járásnak. Őrzött tároló és zuhanyzó-öltöző híján kétszer is meggondolják az emberek, hogy a trópusi hőségben betekerjenek-e a munkahelyükre. Szerencsére, ha lassan is, de változni látszanak a dolgok. Ne értsétek félre, Malajziában nagyon sokan bringáznak, de kimondottan sportolási szándékkal. Senki sem teker el a munkahelyére vagy gurul el a piacra, már csak azért se mert nem nagyon főznek, de ez már egy másik történet.

Kuala Lumpur legrégebbi Ahramja, 1904-ből.
Reméljük nem rombolják le egy irodaház kedvéért, ahogyan a pletykák terjesztik.

Nem titkolom, hogy vártam a pillanatot, amikor megpillantjuk a Petronas-tornyokat, Kuala Lumpur ikonikus ikerépületét. Ahogy tekertünk egyre beljebb, folyamatosan nőttek az épületek és akkor messziről, de megpillantottuk a tornyokat. Amennyire vártam, annyira semmi extra. Ezen most itt mosolygok, hogy mennyire sokat és vagy keveset tud adni egy épület látványa. Amikor például életemben először láttam meg az Eiffel-tornyot (és még utána miden alkalommal), na az olyan "Váó" élmény volt. Ez nem. De ha már itt vagyunk, naná, hogy csináljunk egy jó fotót. A toronytól kicsit távolabb lévő utcákban turista csoportok kóvályognak, és megvan a tuti szög és helyszín, ahonnan mindenki fotózza a tornyot. Csak van egy bazi ronda kerítés, ami persze nem látszik, mert mögé tartják a gépet, de én mondtam, hogy, "Gyerünk, ennél jobb helyet találunk!".

És csak az orromra kellett hallgatni és picit tekergőzni az utcákban, találtunk egy parkolót. Aede-ék picik alkudoztak az őrökkel és beengedtek minket egy gyors fotóra. Belőttük a szöget és távolságot és jöhetett a Critical Mass-es bringaemelés. Igen ám, de Eninek a 16 kilós bringa nehéznek bizonyult, amit nem is csodálok, mert az enyém plusz egy kiló csak, és bizony erőlködtem rendesen, hogy sikerüljön.

Egy kis támogatás mindig jól jön.

Megnéztük a tornyokat a másik oldalról is, ahonnan pont ugyan annyira voltak csak érdekesek, és hamar tovább is álltunk. Hazafelé beugrottunk egy fedett piacra, ahol sok-sok szuvenírt (és gagyit) árulnak a turistáknak aztán ittunk egy kávét. Jókat beszélgettünk és élveztük az utunk utolsó városnézését és bringán töltött napját. Nagyon könnyűnek és gondtalannak éreztük magunkat. Nem volt bennünk elmúlás érzés, csak élveztük a pillanat okozta boldogságot. Megéheztünk délután négy felé és egy kis indiai étterem felé vettük az irányt. Ha nincsenek velünk Aede-ék ezt a helyet soha nem találjuk meg. Úgy képzeljétek el, mint itthon egy panelház aljában lévő kis éttermet. Nekem a szegedi egyetemi évekből ugrott be az albérletünk alatti kiskocsma, ahova lejártunk a fiúkkal ultizni.

Ízorgia...

Isteni masalát ettem chapatival, és az a tejes-fűszeres chai tea... Szépen lassan kezdett megtelni az étterem, és hirtelen azt vettük észre, hogy a nemrég még kihalt kis hely zsúfolásig megtellt, és az utcán vagy húszan álldogálnak, beszélgetnek és teát kortyolgatnak. Ez tipikusan egy olcsó, kis helyi étterem és a munka után ide ugranak be a munkások olcsón finomat enni. Az biztos, hogy az egyik legjobb indiai étterem Malajziában, ahol csak megfordultunk. Végigettük majd a teljes választékot és átadtuk a helyünket egy fiatal indidai párnak, akinek szintén nem jutott már ülőhely.

És a panelétterem. Soha rosszabbat!

Shah Alamba már sötétben értünk haza. Kellemesen hűs volt a levegő, ahogy az autópálya melletti motoros-bringa sávon tekertünk Aede-ék felé. Még megálltunk egy éjszakai fotót készíteni a közelükben lévő, hatalmas mecsetről.
Másnap reggel a késői lefekvéstől kialvatlanul ébredtünk. Reggeli után nekiálltunk szétszedni a bringákat és bedobozolni őket a nagy útra. Mindennek meglett a helye és biztonságos csomagolásban várták az esti indulást. Délután Aede még elvitt minket egy igazi európai stílusú kávézóba, ahol isteni finom sütiket kóstoltunk és hosszú idő után valódi cappuchinot ittunk.

Annyira nem is volt rossz...

Aede egy bringás barátja, Deb jött egy másik autóval, amibe a bringák is befértek, és így könnyedén és kényelmesen tudtunk kijutni a reptérre. Nagyon megköszöntük a srácok segítségét és hosszan megöleltük egymást. Ők még sokáig néztek minket, ahogy a kocsin betoljuk a bringákat az épületbe. Nem tudtuk előtte lemérni a csomagjaink súlyát, így csak saccoltuk, de találtunk egy mérleget a váróban. Hát biza 6 kiloval a súlyhatár fölött voltunk. A dobozokat nem akartuk kinyitni, mert nem tudtuk volna visszazárni őket, maradt hát a bringás táskák átnézése. Mindent, amit nem volt muszáj hazahozni kidobtunk. A kagyló gyűjteményem is erre a sorsra jutott sajnos. Átrendeztük a táskákat és mindent felvittünk a gépre, amit nem volt tilos, mert tudtuk a kézipoggyászt úgysem méri le senki. Sikerült lefaragni 4,5 kilót, de még így is fölötte voltunk a keretnek és ha kifogunk egy "ballábas" pultost, akkor baj van. Szerencsékre a fiatal hölgy nagyon kedves volt és megjegyzésére, hogy plusz súlyunk van, mondtuk neki, hogy semmi mást nem tudunk már kivenni/átrendezni a táskáinkban. Neki pedig volt szíve és elnézte a másfél kilós pluszt, ami igazából nem számít, csak ok arra, hogy még több pénzt vegyenek ki az utasok zsebéből.
Kicsit várakoztunk majd felszálltunk és repültünk Dubai felé. A gép egy új Air Bus volt, a legnagyobb gép, amivel utazni lehet. Az Emirates-nél megadják a módját és a turista osztály is nagyon kényelmes és ízléses volt. Az ételek pedig, én még ilyen jót nem ettem sehol, mint náluk. Dubaiban kellett várni 3-4 órát és itt már több magyar beszédet hallottunk, mint előtte az egy év alatt összesen. A gépünk időben indult és pontosan érkezett. A csomagjaink is sértetlenül mind megérkeztek, és egy kis pénzcserebere árán kocsihoz jutottunk. A reptéri kocsikért fizetni kell. Szerintem már ez magában elég nagy pofátlanság, de ha ez nem lenne elég, az egyetlen érme amit elfogad, az 1 eurós érme. Vagy a bankkártya, de azt inkább mégsem fogadta el. Eni nagy nehezen szerzett egy érmét és így mégsem a hónunk alatt kellett a két 22 kg-os dobozt kicipelni.
A család egy része várt minket és hirtelen ott voltam a Liszt Ferenc Reptér 2B termináljában, ahol előtte annyi időt töltöttem a munka miatt, és ahonnan minden elindult. Legalább is az ötlet a város és a reptér közötti ingázás közben született meg.
A parkolóban újabb meglepetés, a Bátor Táboros barátok rohantak le minket, lila lufi felhővel beborítva.
Otthon minden a régi, megszokott volt. Ebéd várt minket és elkezdődött a sztorik mesélése, ami azóta sem ért még véget...