Szerző: Balázs

Így majd két és fél hónap távlatából már nagyon nem könnyű megírni egy blog bejegyzést, de azért igyekszem mindent felidézni magamban. Andreastól (a német származású pszichológia oktatótól) reggel elköszöntünk, ő a campus mi pedig a legközelebbi indiai étterem felé vettük az irányt. Roti canai volt aznap reggel is a menü. Megunhatatlan ez az egyszerű leveles tészta amit curry-be és lencsébe mártogat az ember lánya és fia. Szerintem én simán kihúznék egy-másfél hónapot Malajziában úgy, hogy csak roti canai-t viszek be a szervezetembe. Nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a legolcsóbb étel, ami kapható. Hozzá persze megszokottan Eni copi ais-t (jeges tejeskávé) és pedig copi-t (azaz forró tejeskávét) kértem.

Miután jól bereggeliztünk egy unalmas, két órás tekerés várt ránk a szingapúri határig. A határ közelében egyre másra gyarapodtak az őrült kerülgetések, dudálások, türelmetlen sofőrök. A határátkelés egyszerű volt és a körülményekhez képest még talán gyorsnak is mondható. A körülmények alatt azt értem, hogy a határon el van választva az autós és a motoros forgalom egymástól. Mi persze az utóbbihoz voltunk csapva, ami érthető, de azért nem volt ez akkora móka az őrülten száguldozó motorosok között. Konkrétan a határon aztán már rend volt, motor leállít, sisak le, útlevél ellenőrzés. Amikor ott végeztünk a vízummentes belépéssel, újabb állomásra vezetett minket a tekergő motoros sáv, ahol a motorokat, bringákat nézték át, nincs-e valami csempészáru, Szingapúrba nem illő cikk. Ez lehetne akár egy elfelejtett csomag rágógumi is, amit tilos bevinni, illetve forgalmazni az országban. Egy mozgólépcsős baleset következménye, ne kérdezzétek. Külön tábla hívta fel a figyelmet, hogy a drogcsempészetért halálbüntetetés jár, semmi lacafaca. A határőr bácsi nagyon kedves volt, nekünk már csak a tűző napon maradt hely és mondta, hogy gyorsan jöjjünk be a napról és amúgy van-e valami elvámolnivalónk? Nincs? Akkor jó utat kíván!
Ezzel rákanyarodtunk a hídon átvezető motoros sávra, ahol mennek mint a barom (bocsánat a kifejezésért) és nem néznek se Istent se embert. Pedig eddig a pontig egész elviselhető volt Malajzia. De itt valahogy mindenkinél elszakadt az bizonyos cérna. Aztán átérve a szigetre, szétfröccsent a forgalom és mivel mi amúgy sem mehettünk a rövidebb autópályán, csak egy kerülő úton, ott szinte teljes magányunkban kerekeztünk a sziget gyomra felé.

 Toronyiránt, Szingapúr.

Ekkor már 11 és fél hónapja voltunk úton, és félve bár, de talán mondhatom magunkra, hogy kezdtünk tapasztalt utazókká válni. De még egy tapasztalt utazó is képes bakikat elkövetni. Történt ugyanis, hogy előző este vacsorázás közben láttunk egy pénzváltót, de gondoltuk "Á, minek? majd másnap Szingapúrban, vagy a határon váltunk pénzt." Persze Szingapúr az egyik legmodernebb, de legalább is leggazdagabb ország, és nyilván egy gazdag országban vannak bankok, ahol lehet pénzt váltani. Lehet is, de nem a külvárosban, ahol lakótelepek vannak meg az éhségtől szédülő magyar biciklisek. Az egyetlen hely ahol tudtunk bankkártyával fizetni az egy Subway étterem volt, ami ha nem is volt olcsó, de legalább drága. Összenéztünk és egy "tojunk rá féle" vállrándítással léptünk be a légkondicionált helységbe, ami már magában megérte a 4000 Ft-ot, a szendvics már csak ajándék volt hozzá. Szépen, komótosan befalatoztuk az ebédünket, időnk volt bőven, a család akiknél laktunk csak délután négy felé várt minket. Épp végeztünk a szendvicsekkel, amikor leszakadt az ég és egy átláthatatlan trópusi esőfüggönnyel választotta el a teraszt a világtól. Nem akartunk elázni és vizes ruhákban, szúnyogoktól hemzsegve álldogálni a lépcsőházban, míg hazaér a család, ezért úgy döntöttünk, úgy gyávák módjára megvárjuk az eső végét. Így lehetőségünk nyílt még közel 2000 Ft-ot elkölteni két kávéra és sütire, de ha lúd, hát lúd.

Száraz gumikkal érkeztünk meg Ragnahoz és családjához. A német házaspár (Ragna és Amiram) két kislányával Amayaval (4) és Tayanikaval (2,5) él Szingapúrban már negyedik éve. Mindketten környezetmérnökök és megújuló energiákkal, zöld energiákkal foglalkoznak. Van egy házvezetőnőjük Mary, aki fülöp-szigeteki és már 10 éve él Szingapúrban. Rajta kívül több ezer másik fülöp-szigeteki házvezetőnő és baby sitter él a szigeten, de erről lesz még szó. Kedves lány, jó angollal, ő is a családdal lakott egy kis külön szobában. Nagyon jó volt a viszony a család és közte. A két kislány eleinte félősen szemlélték az ekkorra már terebélyesre nőt szakállamat, de egy kis játék hamar oldotta a kezdeti feszültséget. Aztán együtt vacsoráztunk és utána teljesen megtört a jég. Szakállam a Fifi keresztnevet kapta a lányoktól és előszeretettel babráltak vele. Az apukájuknak nulla arcszőrzete van. Gondolhatjátok mennyire extrém látvány voltam nekik egy olyan országban, ahol majdnem mindenki ázsiai, és átlagosan annyi arcszőrzete van a férfiaknak, mint egy 14 éves ipari tanulónak. Miután a lányok kijátszották magukat a szakállammal és nyugovóra tértek alkalmunk nyílt beszélgetni Ragnaval (Amiram csak másnap késő éjjel érkezett haza Thaiföldről). Ők is bringások a férjével, volt egy nagyobb afrikai túrájuk, több kisebb ázsiai és egy chilei, ami bringásnak indult, de lakóautós lett belőle, mert Amaya (aki akkor 8 hónapos volt) semmi szín alatt nem akart 20 percnél tovább ülni a kerékpáron.

Másnap együtt vittük a lányokat oviba, akik a szuper bringás utánfutójukban, anyukájuk mögött tették meg a pár kilométeres utat. Az óvodában a lányoktól kaptunk egy idegenvezetést, szigorúan kézen fogva jártunk szobáról szobára, majd búcsút intettünk egymásnak. Ragnanak is a belvárosban volt dolga, így el tudott minket egy darabon kalauzolni. Az indiai városrész felé igyekeztünk (Little India), ami egy ponttól már az orrunknál fogva vezetett minket. Olyan curry illat terjengett a levegőben, hogy majdnem könnybe lábadt szemmel értük el a templomot, amit találkahelyünknek választottunk. A templomban minden náció képviseltette magát. Voltak ott hindu kínaiak, malájok, indiaiak és turisták egyaránt. Érdekes volt megfigyelni, ahogy saját kezükkel készítették a hívek a mécseseket. A viaszt, vagy faggyút félbevágott, kikanalazott lime héjjakba kenték bele, amibe kanócot tettek. Ott, a templom padlóján ülve készültek a szent mécsesek. A templomban állandó körforgás volt, soha nem ürült ki, aki végzett az imával, evett egy kis főtt babot (amit hátul osztottak banánlevélen), az dolgozni vagy ki tudja hová ment, mindenesetre a helyére újak érkeztek. Nem volt tumultus, de a templom minden szegletében voltak emberek. Aki ráért, és épp nem mécsest készített, az beszélgetett, vagy csak csendben szemlélődött. Amíg én fényképeztem, Eni egy indiai lánnyal elegyedett szóba, aki imádkozni jött, amúgy henna festő. Sok mindent elmondott a templomról, a vallásról, a szertartásokról, hogy épp mi, miért történik.

Mindenkié

Amikor kijöttünk a templomból megláttuk, hogy oda van lakatolva a bringáinkhoz egy harmadik kerékpár. Egy ismerős kerékpár, akinek rögtön keresni kezdtük a tulajdonosát. Aztán jött Zsófi és jól megölelgettük egymást. Utoljára Isztambulban találkoztunk vele, és Zsoltival, aki Iránból hazarepült és Zsófi egyedül folytatta bringás útját és írta a blogot.

Magyar bringás találkozó.

Egy közeli kis indiai kávézó-étterembe ültünk be és csak úgy ömlött belőlünk a szó. Ő is és mi is sokat meséltünk az elmúlt, közel egy évről. Végre váltottunk pénzt, benéztünk egy bringaboltba és elmentünk ebédelni. Zsófinak nem ez volt az első látogatása Szingapúrban, így ő már jól ismerte a várost, tudta, hova érdemes menni. Szingapúr drága, sőt lehet nagyon drága is, de ha az ember szemfüles, megtalálja az olcsó helyeket. Kétségtelenül drágább itt enni, mint Malajziában, de még így is olcsóbb, mint Budapesten. Érdekes, nem? 600 Ft körül már tisztességes adag ételt kapunk, amivel jól lehet lakni, de 1000 Ft-ért már limonádét és kávét is ittunk hozzá. Szerencsére Zsófinak is volt szabadideje, így együtt vettük nyakunkba a várost, természetesen bringával. Szingapúr egy érdekes hely, van egy nem túl nagy belvárosa, ahol tetten érhető a múlt, és folyamatosan épül a jövő. Elmentünk a Marina Bay-be (ez egy sétányokkal és kulturális épületekkel, éttermekkel telerakott öböl), ami pár éve még a tenger része volt. Folyamatosan töltik fel a sekély, part menti tengert. Jelenleg 716 km2 a területe, míg 1960-ban még csak 581,5km2 volt. Olyan épületeket láttunk, amit addig elképzelni sem tudtunk.

A délután egy részét a Gardens by the bay nevű botanikus kertben töltöttük. Körbesétáltunk és megbámultuk a biomasszával működő, hatalmas, fa alakú tornyokat, amelyekben a kert működéséhez szükséges energiát állítják elő. A lányok leginkább beszélgettek én meg csendben fotóztam. Több magyarral is találkoztunk aznap a kertben, vicces, mert előtte Isztambultól csak négy emberrel. Robival még a múlt nyáron Kirgizisztánban, Antival Siem Riepben, Annával és Vikivel Bangkokban. 

Gardens by the bay, a biomassza szolgáltatja az elektromos áramot az épületeknek.

Elköszöntünk Zsófitól és tettünk egy kísérletet, hogy megtaláljuk a kontinentális Ázsia legdélebbi pontját jelző táblát. A tábla meglett a Santosa-szigeten, amely a pihenést hivatott szolgálni hoteljeivel és gyerekbarát strandjaival. A jelzés közel sem volt olyan frappáns, mint ahogy azt mi elképzeltük, én eléggé csalódott is voltam, amit csak tetézett, hogy a bringákat nem is tudtuk bevinni a tábláig, hanem a függőhíd szingapúri oldalán hagytuk. Visszafelé a belvárosban ért minket az este. Alkalmunk nyílt megnézni, ahogy a város színpompás, pazarló fényekkel vakítja el a turistákat és helyi lakosokat.

Igen, az ott tényleg egy hajó alakú épület a "tízemeletesek" tetején.
De lehetne a 0. típusú találkozások is, én elhinném.

Hazaérkezés után egész este Ragnával beszélgettünk. Sokat mesélt az afrikai útjukról, a hozzá kapcsolódó klímaváltozás projektjükről. Arról, hogy milyen az élet Szingapúrban és merre mennek onnan tovább. Reggel a botanikus kertben kezdtünk, annak is a gyerek részlegén, ahova alig akartak beengedni, mert nem volt nálunk elég gyerek. A lányok már előrementek korábban Maryvel, mi pedig ott álltunk a bejáratnál, ahol a biztonsági őr kérdésére, hogy "Gyerekkel vagyunk-e?" csak ráztuk a fejünket, majd gyorsan hozzátettük, hogy a barátaink bent vannak a lányokkal, hozzájuk csatlakozunk. Erre megenyhült a marcona őr és beengedett minket. Rend, fegyelem. A parkban sok gyerek volt, a legtöbb persze fehér, az elfoglalt szülők gyerkőcei akiket 80%-ban a fülöp-szigeteki dadusok kísértek el. Mielőtt még bementünk volna, ittunk egy kávét és megdöbbenve láttuk, ahogy egymás után érkeznek a taxik és családi autók, amikből a fehér gyerkőcökkel, kis kivétellel csak ázsiai dadusok szállnak ki. A lányokkal repült az idő a parkban, nem nekünk kellett őket szórakoztatni, hanem fordítva történt mindez. Még azt is engedték, hogy néhány képet készítsek róluk. Aztán átbringáztunk a "felnőtt szekcióba" megnézni miként is fest egy orchidea kert. Hát gyönyörű, mint az várható is volt. Itt kedves ismerősökbe botlottunk Paulék személyében, akikkel Pankor-szigetén voltunk bungallow szomszédok, és akinek az ukulele daloskönyvet köszönhetem. Egy picit beszélgettünk aztán a kijárat felé vettük az irányt, mert Zsófival egy újabb találka volt megbeszélve.

 Összeöltöztek a lányok.

A Nemzeti Múzeum előtt találkoztunk, ahonnan ebédelni és kávézni mentünk. Ő ekkor már lázasan készült arra az első skype interjúra, amit (és még néhányat azután) sikeresen abszolvált és most Hongkongban van, egy éves munkaszerződéssel a zsebében. Őt magába szippantotta Ázsia egy időre. Enivel aztán várost néztünk és fotóztunk, még egy kis zenehallgatásra is jutott időnk. Egy aluljáróban zongorák álltak (amúgy több helyen is láttunk kihelyezett, szabadon használható zongorákat) ahova leült egy gimnazista korú srác és játszani kezdett. Nagyon szépen játszott, előbb lassú, majd egyre gyorsabb dallamokat.

"Játszd tovább!"

A naplementével mi is búcsút mondtuk a belvárosnak és Ragnáék felé vettük az irányt. Este sikerült megismernünk az apukát és férjet, Amiramot is, akivel persze a kerékpárok, technika, felszerelés bringás szentháromságot is kitárgyaltuk, csak úgy férfiakhoz illőn. Nagyon örülünk, hogy megismertük őket, kedves kis család az övék. Nagyon tudatosan és okosan nevelik a lányokat, valahogy úgy, ahogy majd mi is szeretnénk, sok együtt töltött idő, nulla tv (csak, hogy egy példát említsek). Valamint követendő példával járnak előttünk, ami a gyerekkel való bringázást illeti. Ott jártunkkor már erősen csomagoltak, költöztek ki szépen lassan az albérletükből. Áprilisban indultak el a következő, egy éves bringatúrájukra, az utánfutóban a két szőke hajú, kíváncsi kis szempárral. Apuka vontatja a gyerkőcöket, elől-hátul a bringán könnyebb csomagok kapnak helyet. Ragna pedig az ő kerékpárján viszi a maradék cuccot, elől-hátul négy kerékpáros táskában. Sátraznak, kempingfőznek, hálózsákban alszanak, lavórban fürdenek a gyerekek csak úgy, mint a szüleik. Mitől is lenne nekik más? Mitől is kéne miattuk másként utazni? Nekik ez ugyan úgy megfelel, mint a szüleiknek. Nekik ez ugyan úgy érdekes, kalandos, izgalmakkal teli, mint a felnőtteknek. Csak több játszótér kell nekik, mint nekünk kellett Enivel. Japánba, Tajvanra, Ausztráliába és Új-Zélandra biztosan mennek az egy év alatt. Mi követjük őket, és ti is megtehetitek az angol nyelvű blogjukon keresztül.

Játék közben

Másnap reggel elköszöntünk egymástól, és mindenki bringára pattant. Ők egy családi fotózásra hajtottak, mi pedig a szigetről kivezető híd felé vettük az irányt. Hétvége volt. A külvárosban szabadnapos munkások sétálgattak fel alá. A szabadnap tiszteletére tiszta inget és nadrágot húztak. Néhányan ekkor mentek borbélyhoz is, ami először mosolyt csalt az arcunkra, aztán pedig szomorúság költözött a helyére, hogy a világ egyik leggazdagabb országában micsoda szegényen élnek emberek. A hevenyészetten, egymás mellé felállított borbély standok egy műanyag székből és egy nyakba valóból álltak, meg persze hajnyíró gép, olló és fésű is volt a figaróknál. A kuncsaftok pedig ott, a park szélén, a székben kapták meg új frizurájukat, igazították meg szakállukat. Ez volt az a pont, ahol számunkra meglett a végső konklúzió. Nem sokkal később pedig, magunk mögött hagytuk a szigetországot, minden nyomorával és fényűzésével karöltve.

Szingapúrról szubjektíven
Eni fogalmazta meg, hogy számára Szingapúr olyan, mint egy csillogó akvárium. Szép, tiszta, gondozott, de mű az egész. Számomra is elég instant és túl rendezett, szabályozott, kocka. Azonban kétségtelenül érdekes hely. Ázsiát inkább csak az arcokban hordozza. Nyoma sincs a szétesett, szabálytalan és egyedileg értelmezett működésnek. De nem is nyugati, mert azért érződik valami ázsiai vibrálás, no meg persze a klíma, a kultúra, a vallás, az illatok, az ízek. Egy látogatást mindenképpen megér, ha arra járunk és majd ki-ki eldönti, hogy milyen ízt érez a szájában a látogatás következtében. Szingapúrban elég sok a szabály, lehet hűtő mágnest venni "Singapore, fine city." Felirattal, ami egy gúnyos szójáték, mert szókapcsolat jelenti azt is, hogy kellemes város és azt is, hogy a bírságok városa. Tény, hogy sok táblát látni kirakva, hogy ezt meg azt ne csináld, de azért mi nem láttunk bírságokat osztogató rendőröket, de lehet ez már a táblák következménye. Ha valaki hosszabb időt tölt el Ázsiában, azért láthat ebben jócskán rációt. Ha ezen a kontinensen egy nagyon precízen és szabályosan működő országot szeretnénk létrehozni, akkor fel kell kötni a gatyánkat, nem lesz könnyű dolgunk. de valamit jól csinálnak a szigetország vezetői annyi szent, mert itt tisztaság és rend van. Azért én láttam köpködő embereket, de hát lázadni mindenhol kell. Az ingatlanok és az albérletek is drágák, az élet alapvetően drága itt, de lehet olcsón enni, és bringával el lehet jutni mindenhova, egész évben. Alig van pár 10 kilométernyi út szigeten, de nem ritka látvány a Ferrari, Lamborghini, Maserati és a többi nagyon drága luxusautó. Erről is beszélgettünk Ragnaékkal, és mesélték, hogy itt aki gazdag lesz, az valószínű alulról jön, és mindenkinek meg akarja mutatni hogy gazdag. Kifelé, ez a lényeg. Hát így. Erről szól Szingapúr; siker, pénz, csillogás. Nagyon közel van az egyenlítőhöz és ezt érezni is a klímán. De van egy érzésem ezzel kapcsolatban, hogy rengeteg embernek fogalma sincs milyen a klíma, mert a légkondis házának légkondis garázsában beszáll a légkondis kocsijába, azzal behajt a légkondis irodájába, vagy a plázába. Többször volt, hogy tekertünk az utcán és magcsapott minket a hideg levegő. Ömlött ki a csillogó üzletek ajtaján keresztül. Néha olyan érzésünk volt, mintha egy légkondicionált utcában bringáznánk. Az épületek lenyűgözőek, olyan építészeti megoldásokkal, amiktől mi odahaza még fényévekre vagyunk. Hiába a dizájn fellegvára, elég csak a Red Dot formatervezői díjra gondolni.

Szingapúrban két féle ember él. Az egyiknek van pénze a másiknak nincs. Mindkét kategóriát lehet árnyalni, hogy akinek van, annak bőven van, vagy eszméletlenül sok van, akinek nincs az pedig éhezik vagy csak szegény és nem megy be a belvárosba. Mert higgyétek el, sajnos mindegyikre van példa. A gazdagokat pedig a szegények szolgálják ki, akik lepukkant lakótelepeken laknak, társbérletben. Rengeteg a bevándorló munkás, fülöp-szigetekiek, indiaiak, malájok, indonézek. Dadusok, építő munkások, asztalleszedők, minden egyéb "alja" munkát a bevándorlók végeznek el. Marytől el kellett búcsúznia a családnak. Hála a jó referenciának amit kapott és egy telefonhívásnak, rögtön kapott munkát egy másik fehér családnál, de velük nem tud lakni. Ezért albérletbe ment, ahol negyedmagával (szintén dadusok) fog lakni az egy szobás lakásban, egy nem túl csillogó lakótelepen. Mindez havonta 300 szingapúri dollárjába, azaz kb. 60 000 Ft-ba fog kerülni neki. Négy ágyas szobában! Mary 9 éve nem látta a lányait, a kisebbik 10, a nagyobbik 14 éves. Skype-olni szoktak, őket a nagymama neveli odahaza. Mary azért dolgozik Szingapúrban, hogy el tudja tartani a családot, a férje otthagyta őket. Szomorú sorsok és ki tudja még mennyi szomorúság lakozik a felszín alatt, ebben az országban, ahol minden élére állított, tökéletesre nyírt, rendezett, szabályozott és cukormázzal leöntött.

Megcsináltuk, eljutottunk Új-Zéland irányában a legtávolabbi pontig. Addig, amíg a tenger utunkat nem szelte. Fura volt innen visszafordulni. Soha nem fordultunk még vissza az út alatt. Ha jártunk is kétszer ugyan azon az úton, az azért volt, mert kitérőt tettünk (vagy eltévedtünk) és visszamentünk, hogy tovább haladjunk. De ez most más lesz. Még egy hét, eddig tart a nagy út, a kaland, az álom, aztán repülőre szállunk és hazamegyünk, Magyarországra. Kérünk kedves olvasó, kísérj el minket az utolsó utunkra, vissza, Kuala Lumpurig.