Szerző: Balázs

Mielőtt még arra gondolnátok, hogy menyire érzéketlen vagyok, amiért Eninek kellett a platón utaznia, el kell mondjam, hogy kimondottan ő akart ott utazni. Viszont valakinek beszélgetnie "kellett" Makkel, nem akartunk udvariatlanok lenni, ha már így felajánlotta a segítségét. Így hát Eninek maradt a pihenés, a suhanás a szélben és a gyönyörködés a tájban, nekem pedig a trécselés és a légkondi. Mindenki döntse el maga, szerinte ki járt jobban.

Kiderült a visszaúton, hogy fiatal korában Mak is, ahogy majd az összes thai fiatal férfi, rövidebb időt (3 hónapot) a szerzetesekkel töltött egy buddhista kolostorban. Még ma is él az a szokás Thaiföldön, hogy amikor egy fiatal férfi betölti a huszadik életévét egy időre szerzetesnek áll. Leborotválják a fejét, narancssárga szerzetesi ruhát húz és pont úgy éli a mindennapjait ahogyan a kolostor többi lakója. Kivételezés nincs. Reggel korán kel, kiveszi részét a söprésből, takarításból, megmosakszik, majd mezítláb elindul "beszerző" körútjára. A szerzetesek Thaiföldön nem koldulnak (ahogy például Indiában), hanem az utcára mennek egy vállukra akasztott tarisznyával és füles fém edénnyel, amibe a hívek ételadományt tesznek, adnak. Nőknek tabu szerzetes férfit megérinteni, vagy bármit átadni neki, ők leteszik az adományt, amit a szerzetes aztán el tud venni. Minden reggel kimennek a városba, faluba, ugyanis a szerzetesek nem főzhetnek ételt. Ez egyike a sok szabálynak, amit be kell tartaniuk. Mi nem jöttünk rá vajon mi lehet az oka, talán, hogy minél több idejük maradjon tanulásra, elmélyülésre. Egyszóval nem koldulnak, csak várják, hogy megkapják az adományokat. Szerintem ez a koldulás egy szebb formába öntött változata. Minden esetre a szerzetesek nagyban függnek az emberek jóindulatától. Ha nem kapnak ételt, nem esznek. Thaiföldön ezzel nincs is gond, mert nagyon vallásosak az emberek, ami ugye a buddhizmusnál teljesen másból áll, mint egy keresztény vallású embernél. Egy azonban közös, sőt ez minden más vallással közös úgy gondolom, ez pedig a rászorulónak való segítés. Rajtunk is számtalanszor segítettek, mind szerzetesek, mind pedig hétköznapi emberek, és mi is adtunk viszont.

Fiatal novicius fiúk térnek vissza a kapott étellel a kolostorba. 

A kapott ételt aztán megehetik, talán meg is osztják egymással, mi sosem láttunk szerzeteseket enni, ezért nem tudjuk mi történik azután, hogy visszaérnek a kolostorba. Azt tudjuk, hogy egyszer esznek reggel, egyszer délben, és aztán már csak vizet vagy gyümölcslevet vesznek magukhoz. Számunkra talán sovány étrend lenne, ők azonban már megszokták és láttunk bár, de nem gyakori a túlsúlyos szerzetes. Az egész életük, amennyire mi láttuk, elég puritán. Szerény kis szobájuk van, kevés bútorral, ruhájuk a narancssárga tóga szerű szerzetesi ruha. Abból van két váltás. Csak ebben láttuk őket. Mezítláb vagy papucsban járnak. A vándor szerzetesek barna ruhában, gyalog vándorolnak, esernyővel, tarisznyával és a "kolduló" edényükkel felszerelkezve. Mobiltelefonja többjüknek van, így tudják a kapcsolatot tartani a családjukkal. Ez volt az összes "világi" eszköz, amit láttunk náluk. Sokkal szerényebben élnek, mint a tibeti társaik, akik gyorsasági motorral száguldoznak és Nike kosaras cipőben sétálnak a városokban és lóbálják a hatos almás telójukat. Nagyon sokat aludtunk buddhista kolostorokban. Minden alkalommal szívesen láttak minket és megmutatták, hogy hol állíthatjuk fel a sátrunkat, hol találjuk a mosdót. Így nagyon sok pénzt tudtunk megspórolni és bátran ajánljuk más bringásoknak is. Az is előfordult, hogy kaptunk ételt, vagy vizet, de erre sosem számítottunk, vittük a kis vacsinkat és azt ettük.

Na de térjünk vissza Makhez. Mesélt még a kötelező két éves sorkatonaságról is, amit 22 éves kor után foganatosítanak az ifjaknál. Azt magyarázta, hogy felírják a jelentkezők nevét két különböző színű papírra és ha az egyik színt kihúzza (már nem emlékszem, hogy volt pontosan), akkor eldöntheti, hogy megy-e katonának. Ha a másikat húzza, akkor mese nincs, menni kell. Fura rendszer, de veszteni valója nincs vele az embernek.

Közeledtünk a Phangnga-öbölhöz és Mak elmagyarázta, hogy merre tudjuk majd folytatni az utunkat. Kitett minket, a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk magunkra és ne hagyjuk magunkat becsapni a turista árakkal. Ezeket nem volt nehéz megígérni, de azért megtartani nem mindig könnyű. Az öbölben, ahonnan a hajók indulnak a sziklatornyok felé, ugyanis ennek a régiónak ez a fő látványossága, mindjárt meg is rohamoztak minket a jobbnál jobb ajánlatokat durrogtató hajótulajdonosok. Thaiföld elég olcsónak mondható a 400 Ft körüli ételáraival és 2000-2500 Ft/éjtől induló szoba áraival. Azonban ahol valami turisztikai látványosság van, ott kíméletlenül vastag hegyű ceruzát használnak a számoláshoz. Így volt ez például a Sam Roi Yot Nemzeti Parkban, tudjátok, ahol a pavilon volt a mészkőbarlangban és a kb. 1 km-es útért (a Nemzeti Park bejárata és a barlang alatt található part között), de talán még annyi sem volt fejenként 1600 forintot akartak elkérni. Akciós áron, mert amúgy 2400 Ft-ba került volna, ha rendes jegyet veszünk. Hallottunk 4000 forintos bangkoki templom belépőről is, ami lássuk be azért nem túl baráti. Persze erre lehet azt mondani, hogy "Na jó, de egyszer van ott az ember.", csak ezt mondja még a többi ezer aznapi látogató is, amit a thaiok pontosan tudnak és szépen ki is használnak. Érthető, sokan ebből élnek. Mármint a turizmusból. Csak így nem mindenki engedheti meg magának, hogy részese legyen a csodának, de akinek nincs pénze minek utazik, nem igaz? Ezt vágták a mi fejünkhöz is, de mi azért ezt nem pont így gondoljuk. Az öbölben közel 8000 forintot szerettek volna elkérni tőlünk egy felejthetetlen hajókirándulásért, ahol megcsodálhatjuk a vízből kiemelkedő mészkő sziklacsodákat és olyan ikonikus helyszínekre is elvittek volna minket, mint a James Bond-sziget. A sziget a sorozat 1974-es Az aranypisztolyos férfi címet viselő rész utolsó, ádáz csatájának volt helyszíne, ami bár a filmben Kínában volt, de ki törődik a részletekkel. Nem véletlen a feltételes mód, ugyanis úgy döntöttünk ezt most kihagyjuk és bár egy lenyűgöző élménnyel szegényebbek leszünk (talán a következő thaiföldi látogatásunkig, mert szeretnénk még az országba jönni az tuti), cserébe nem kell egész nap visongató kínai és dél-koreai turistákat hallgatni akik invázió szerűen birtokukba veszik előbb a hajót, majd a szigeteket.

Nem csak a Phangnga-öböl, de a környéke is lenyűgöző.

Mi ehelyett inkább az országutat vettük birtokunkba és elindultunk keletnek. Utunk hol mangrove erdők mellett vezetett, hol pedig zölddel benőtt mészkőhegyek lábainál hajtottunk el. Ezek az unokatestvéreik a Phangnga-öbölben álló mészkőszikláknak, mert anno ez az Öböltől északra eső terület is víz alatt volt. Estére egy buddhista kolostorban kértünk menedéket, ahol az egyik szerzetes mutatta, hogy kövessük. Egy nagy Buddha szobor mögötti ösvényen vezetett minket be az erdő sűrűjébe, mi követtük. Előbb egy teraszra vezetett minket, ahonnan tűrhető, de nem lenyűgöző kilátás nyílt a környező tájra. Aztán tovább mentünk és olyat mutatott, hogy attól már tényleg tátva maradt a szánk.

Az ülő Buddha szobor mögöt kezdődött a rejtett ösvény.

A kolostor mögött egy hatalmas, hegynyi mészkőszikla áll, és mi ennek lábánál barangoltunk épp. A mészkőszikla vagy nevezhetjük hegynek is, úgy jobban leírja a méretét, alját kimosta a tengervíz és mindenféle járatot és barlangot alakított ki. Az erdő földje, amin jártunk, tele volt kagylókkal és tengeri csigákkal (én innen gondolom, hogy anno itt is víz volt, és a barlangok is magyarázhatók ezzel). Már a barlangok is nagyon szépen voltak, de aztán észrevettük, hogy még más is van ott. Agyaggal vagy sárral kevert szalmából, fából (ami a vázat adta), szőrből (talán ló) és kagylókból, csigákból készült emberalakok voltak megformázva. Ki tudja milyen régiek lehetnek ezek a szobrok?

Fél ló szobor két lovasával. 

Egy-kettő már az enyészet áldozatává vált, a legtöbbje azonban egyben, szép állapotban van még. Valószínűleg a helyi emberek és vagy a szerzetesek készíthették őket. Lovon ülő férfiak, fekvő és ülő Buddha, elefánt fej, stb.

Alakok elefánttal.

Kicsit olyan Indiana Jones érzés volt, és ezt segítette elő az is, hogy nem volt körülöttünk ezer turista, hanem csak a szobrok, a szerzetesek jó fej kutyája aki elkísért minket és mi (közben a szerzetest is elnyelte az egyik barlang, de csak időlegesen, mert a kolostorban újra találkoztunk).

Imádkozó alak a fekvő Budda előtt.

Ne értsetek félre, nincs turista iszonyunk, mert hát mi is azok vagyunk, még ha mi nem is szeretjük annak nevezni magunkat, sokkal inkább utazónak. Azonban a mi utunk célja is, többek között a látványosságok felkeresése, szóval lehet mégis csak azok lennénk? Meghagyom nektek a filozofálás örömét, és közben lassan haladok tovább a mesélésben. Véletlenül találtunk valami olyat, ami úgy hisszük nincs benne minden útikönyvben. Szeretjük az ilyet.
Az éjszaka csendesen telt a kis sátrunkban. Nem tudjuk minek köszönhető (talán a fölénk tornyosuló szikla tehetett róla) de egész (kellemesen) hűvös éjszakánk volt. Szenvedünk a trópusokon. Szenvedünk a melegben. És ez éjszakára sem igen csillapodik, meleg van és magas a páratartalom, a sátrunk mintha egy fóliasátor lenne. Alig jár benne a levegő. A matracaink, amik nagyon jó szolgálatot tettek a hidegben, mert nem fáztunk alulról egyáltalán, és kényelmes is rajtuk aludni, most a legfőbb ellenségünké váltak. Pedig ők csak teszik a dolgukat, amire tervezték őket, visszaverik a testünk hőjét. És ezért olyan, mintha egy sütőlapon feküdnénk. A saját levünkben forgolódunk, ezt szó szerint értsétek. Reggelre elázik a párnahuzat, a hálózsák bélés, mert már csak azt használjunk, leginkább csak magunk alá, hogy ne koszoljuk a matracot. Ezeket aztán a bringára felkötve lobogtatjuk a szélben, hogy megszáradjon valahogy. És ez csak rosszabb lett, ahogy délre jöttünk, de erről még mesélünk Malajziában is.

Folytattuk az utunkat Thaiföld déli része felé. A határt február 14-én szerettük volna átlépni, hogy legyen időnk még Malajziában és Szingapúrban is körülnézni. A jegyeink már megvoltak Kuala Lumpurból, ahova még pluszba vissza is kell jönni, nem elég, hogy letekerünk Szingapúrig, ami utazásunk végső állomását jelenti lelki síkon, marad még pár száz kilométer extra pedálozás.
Treng városában várt minket Wirasak, egy nyugdíjas testnevelés tanár és úszóedző. A megbeszélt helyen találkoztunk és bizony erősen meglepődtünk a fitt 63 éves férfi láttán. Fiatalokat megszégyenítő kondiban van Wirasak. Zöld színű, mindennel felszerelt túrabringájával érkezett értünk, majd elvitt minket vacsorázni egy kínai étterembe, ahol egy barátja, aki szintén bringázik és szintén testnevelő tanár volt, is csatlakozott hozzánk. A vacsora közben jól kifaggattuk egymást, hogy ki mit csinál(t) és a két kisöreg bebizonyította, hogy bizony hatvan fölött sem áll meg az élet, sőt. Nagyon jó kedvükben voltak, viccelődtek, nevetgéltek és bár egy fárasztó, hosszú nap állt mögöttünk, minket is feltöltöttek energiával. Vacsi után egy nem várt laza 20 km-es tekerés várt még ránk, ugyanis számunkra is meglepő módon kiderült, hogy Wirasak nem a városban, hanem attól kijjebb lakik. Annyi baj legyen, az idő már kellemes volt és egész jól esett a vacsi után tekerni még egy kicsit. Külön kis "rezidenciát" kaptunk, saját fürdővel. A szobát és hozzá tartozó fürdőt Wirasak egy pár éve alakította ki, kimondottan a warmshowers-ös vendégei számára. Nagyon aktív, nagyon éli a dolgot és maga is sokat utazik. Épp csak, hogy előző nap ért vissza egy két hetes laoszi bringatúráról, pont szerencsés időben értünk oda hozzá. Egy jó hideg sör mellett előkerült a 93-as fotóalbum is. Wirasak 3 hónapot ugyanis Magyarországon tanult, úszóedzői oktatáson vett részt. Érdekes és vicces volt látni ahogy Budapesten, a képzésen megismert, afrikai újdonsült barátaival cigányzenét hallgatnak a Mátyás étteremben, meg pálinkát isznak valahol vidéken. Nagyon kellemes emlékként él benne a nálunk eltöltött idő és talán a legközelebbi európai kerékpártúrája alkalmával Magyarországot is célba veszi majd.

Reggeli Wirasakkal.

Másnap olyan reggelit készítettünk együtt, hogy én tényleg megnyaltam mind a tíz ujjamat. Sült krumpli, és sonka, tojás, édesburgonya, narancslé, baguett, kávé, nutella. Azt hittem álmodom, de hál' Isten ébren voltam. Elköszöntünk kedves vendéglátónktól és a lelkére kötöttük, hogy jelentkezzen, ha Magyarországon jár, mert szívesen vendégül látnánk és megmutatnánk neki a környéket.
Másodrendű, kis forgalmú utakon evickéltünk dél felé. Nagyon szeretjük az ilyen csendes utakat, egyrészt a forgalom miatt, másrészt az emberek miatt is. Most is vettünk banánt és papayát egy, a kertjéből áruló nénitől. Mindig van kivel beszélgetni a kisbolt előtt, az emberek jönnek- mennek a falvakban. Az út szélére kitelepülve árulnak minden félét. Gyümölcsöt, sült banánt és édesburgonyát, házi készítésű jeges üdítőket, kávét, friss kókuszt, és a listát még hosszan folytathatnám. Délután, szemben velünk érdekes járgányra lettünk figyelmesek. Egy rekubens (fekvőkerékpár) közeledett utasaival. Mert, hogy ketten voltak. Az egyik elől fél-fekvő pozícióban tekert a másik mögötte, hagyományos pozícióban ülve tekert és kormányzott. A francia pár három hónapig járja Délkelet-Ázsiát furcsa tandem kerékpárjával, amivel ahol csak megjelennek, szem nem marad szárazon.

Az első utasnak "semmi" más dolga nincs, mint teker, mosolyog, integet és fogadja a gratulációkat. 

Kiderült, hogy egy felé tartunk, csak ők elnéztek egy kanyart és most épp az ellenkező irányba tekernek. Pánikra semmi ok, megfordultak és immár négyen, három bringával folytattuk az utunkat. A tandemnek van egy olyan előnye, hogy nagyon lehet vele menni. Hiába, összeadódik az erő. Néha alig bírtuk tartani velük az iramot, dombon lefelé pedig verhetetlenek voltak, ahogy mi dombon felfelé, mert ők meg ott bizonyultak lassabbnak. Persze, hogy kipróbáltuk a bringájukat! Furcsa de marha jó érzés volt vele menni. Ez azonban olyanoknak jó, akik vagy nem akarnak pozíciót váltani és mindig ugyan ott tekernek, vagy pedig kb. egy magasak és csak az ülésen kell állítani, mikor cserélnek, mert a boomot (a fekvőbringa állítható orra, amin az üllőhelyzetben tekerő utas hajtóműve van) nem olyan egyszerű oda-vissza állítani. Nekünk nem lenne jó, mert Eni egy fejjel alacsonyabb nálam, a lábai is persze rövidebbek, és mi is "pozícióváltósok" lennénk. Hiszen ki akar mindig a "normál" nyeregben ülni, mikor ott egy fotel előtte? Az ötlet amúgy nagyon jó, mert ez az a tandem, ahol mindkét utas ugyan olyan jól lát mindent a környező világból, nem folyton a másik hátát kénytelen bámulni. Ahogy közeledett az este elköszöntünk egymástól, mert nekik aznapra még jó pár km be volt tervezve és szerettek volna belehúzni, míg mi nyugodtan krúzoltunk Enivel. A táj a következő napon is tartogatott meglepetéseket. Egyre púposabbá kezdett válni a domborzat, de már hiányozott a hegyek látványa, ami Laosz óta nem mutatta ezt az arcát.

Dél-Thaiföld sokszor emlékeztetett minket Laoszra. Nem tudom, járt-e már ember azokon a hegyeken?

Mészkőhegyek és köztük-rajtuk áthatolhatatlannak tűnő dzsungelek. A táj mellett az emberek is változni kezdtek. Egyre gyakrabban láttunk muszlim thaiokat, lányokat, nőket kendőben, férfiakat földig érő ruhában, fejükön azzal a tipikus, kis kerek fejfedővel. 

Utolsó napunkon a határ közelében még a thai oldalon terveztünk aludni. A legjobb reggel korán a határon kezdeni, mert akkor ott az egész nap (ha gyorsan átjutunk) tekerésre. Ha este lépünk át akkor elvesztegetünk egy napot a vízum adta keretből. (Malajzia esetében ez mondhatni mindegy volt, mert mielőtt lejárna a vízumunk kilépünk Szingapúrba, ahonnan mikor visszajövünk újra kezdődik a 90 napos vízum.) A határ előtt pár kilométerrel van a Thale Ban Nemzeti Park, arra gondoltunk megpróbáljuk itt tölteni az utolsó éjszakánkat, ugyanis a thai nemzeti parkokban lehet sátrazni a recepció környékén. Legalább is eddig így tapasztaltuk. Épp a majmokkal kokettáló Enit fotózgattam, amikor megállt mellettünk egy tandem és egy szóló kerékpár két utassal. Az első kérdésem az volt hozzájuk, hogy "Azt tudjátok ugye, hogy valakit elhagytatok út közben?", mert a tandemen hátul nem ült senki. Így ismerkedtünk meg Claire-rel és Stuarttal, akik a másik oldalról jöttek és szintúgy a Nemzeti Parkban szerették volna eltölteni az éjszakájukat. Ők már megszabadultak a sátruktól így nekik nem volt más lehetőségük, mint fizetett szálláson aludni, azonban egy kanyi thai pénzük, annyi nem volt. A hitelkártyával való fizetés pedig csupán hiú ábránd maradt. Felajánlottuk, hogy mi kifizetjük a szállásokat és ők a részüket odaadják dollárban.

...és persze kipróbálhatjuk a tandemet! Enié az elsőbbség, bár itt inkább hátsóbbság.
Stuart legtöbbször egyedül hajtja a tandemet. Nincsenek vádli problémái, ha kérdeznétek...

Ezzel meg is lettünk volna, a szállás árát is sikerült egy kicsit lealkudni, hogy kifussa a pénzünk, azonban a kedves recepciós lányok zsémbes főnökasszonya hallani sem akart róla, hogy nemzeti park belépő nélkül menjünk be. Hiába mondtuk neki, hogy mi szívesen megnéznénk a parkot, ha lenne rá időnk (és pénzünk), de mi csak aludni szeretnénk és semmi trükk nincs ebben, másnap reggel korán el is hagyjuk a terepet. Nagyon sok alkudozásunkba és kérlelésbe került mire a marcona öreg hölgy szívének egy csücskén hangyányit megolvadt a jég, és ez egy "Egye fené!-re" késztette. Mi sátraztunk, Calire-ék a házban aludtak, de a fürdőt mi is használhattuk. A ház közelében, egy, a tóra néző pavilonban vertük fel a sátrunkat. Gyönyörű volt az a hely! A tavon két néni halászott.

Soha nem láttam még halász néniket, de aznap ezt is megérhettem.

Majmoktól, rovaroktól, és madaraktól volt hangos a dzsungel, mint egy koncertre készülő, hangoló akusztikus zenekar. Fürdés után kínai kaját ettünk (zacskós tésztaleves) és jól kibeszéltük ki kicsoda, és mi történt vele az útján, merre járt. Az angol pár a Beyond the bike bringás oldal szerzője. Egy kis európai bemelegítés után Kelet-Afrikában tekertek. Stuart a tandemet hajtja, amin a hátsó ülés szabad és bárki csatlakozhatott/csatlakozhat hozzájuk út közben, barátnője Claire pedig egy bambuszvázas bringán teker, ami Afrikában készült. Ők is összekötötték útjukat a jótékonysággal. Mindketten tanárok, és az oktatás fontosságára szeretnének felhívni mindenki figyelmét. A Tutor2U és a United World Schools alapítványoknak gyűjtenek pénzt útjuk alatt. Útjaikról a Beyond the bike nevű oldalukon olvashattok bővebben. Afrikából Szingapúrba repültek, onnan tekernek felfelé, egészen Kínáig, ott lesz majd az útjuk vége. 

Középen Claire és Stuart. Mentségünkre hadd mondjam el, hogy nagyon korán volt még.

Reggel korán keltünk, összepakoltunk, készítettünk egy közös fotót még négyesben. Megszemléltük, ahogy egy majomsereg elvonul az éjszakai szálláshelyünk előtt, majd ígéretünkhöz híven magunk mögött hagytuk a Nemzeti Parkot. A határ innen már tényleg csak egy karnyújtásnyira volt. Korán oda is értünk, ahol minden ugyan olyan könnyedén és egyszerűen ment, mint befelé jövet. A maláj oldalon meg még inkább. Útlevél ellenőrzés, vízummentes pecsét 90 napra, elektronikus ujjlenyomat vétel és "Welcome to Malaysia!". Az egész, nem hazudok, nem volt egy perc. Kis határ, kis macera, akár ez is lehetne a mottója ennek a napnak. Így jutottunk hát el Thaiföld déli szomszédjához, utunk 13. országához.
A 13 az szerencsés szám, nem? A következő bejegyzéseinkből kideríthetitek.