Szerző: Balázs

Kanchanaburit és vele a történelem ránk nehezedő súlyát is magunk mögött hagytuk, és délkelet felé vettük az irányt. Nagyon örültünk neki, hogy beiktattuk ezt a kitérőt és megnéztük a várost és környékét. Igazán megérte. Akit érdekel a II. világháborús történelem, annak mondhatni kötelező állomás. Hétvégén nagyobb a nyüzsi, ilyenkor a nyugati turistákat a Bangkokból érkező helyiek tömege duzzasztja fel, akik jobbára a Kwae-folyón sorakozó úszó vendégházakat veszik birtokukba és élvezik, hogy egy pár nap erejéig maguk mögött hagyhatták a főváros zaját, nyüzsgését. A környéken számos buddhista templom és letűnt korok emlékét idéző látványosság is található.

Kanchanaburi úszó vendégházai.

A város mellett a Kwae-folyók találkoznak (Ugyanis kettő van belőlük, a Mianmar felé tartó 323-as országút és egyben a Pokoltüze-szoros közelében folyó Kwae Noi, és a keletebbről érkező Kwae Yoi.), és az összefolyás után már új névre keresztelve (Mae Klong) sietnek tovább Kelet-délkelet felé, hogy Samut Songkhramnál a Thai-öbölbe érkezve ismét újabb elnevezésre tegyenek szert.
A város és a tengerpart (az öbölpart elég furán hangzik) közötti szakaszt kis utakon tettük meg. Kisebb a forgalom, nyugalom van, és több lehetőségünk van találkozni a helyiekkel is, mint a nyüzsgő főutak mentén. A kis csatornákat követtük és olyan utakra találtunk, amelyek tökéletes állapotuk ellenére nem szerepeltek a térképen. Később ezek belefutottak a nagyobb utakba, így eltévedni nehéz volt, mi viszont annál inkább élveztük a csendet.

A kis mellékutakon a legjobb tekerni.

Az állatvilág is tartogatott újabb felfedezni valót. Az első "találkozásunk" a szalagos varánusszal még Kanchanaburiban esett meg. Egy kis tó partján álló kínai templom pavilonja alatt fészkeltük be magunkat éjszakára, amikor Eni hevesen integetve mutatta nekem, hogy valami van a vízben. Ő elsőre azt hitte, hogy egy óriási hal, aztán, hogy egy krokodil, de aztán közelebb úszott az a valami és kiderült, hogy egy hatalmas, közel két méter hosszú gyík úszik a víz tetején. Utóbb utána olvastam és sok mindent megtudtam ezekről a félénk állatokról, akik akkor a frászt hozták ránk. Tisztes távolságban voltak, de még így is a látványuktól a hideg futkosott a hátunkon. Aztán a gyík kimászott a vízből, amit szájunkat tátva követtünk le, majd eltűnt a part menti növények között. Ilyen gyíkokat azóta is láttunk/látunk, kisebbet és nagyobbat, de olyan félénkek, hogy minket megpillantva rögtön menekülőre fogják, ezért normális fényképet még nem tudtunk készíteni róluk. Ezen kívül rengeteg madarat látni. Gémeket, gólyákat, számunkra ismeretlen vízi madarakat.

A thai emberek nagyon közvetlenek, kedvesek, sokan beszélnek, ha többet nem is, pár szót angolul. Ez elég arra, hogy elmondjuk mit szeretnénk enni, inni, ha kérdezik elmondjuk honnan jöttünk és hová tartunk. Aki jobban beszél angolul azzal pedig egy kicsit el tudunk mélyülni a szokásokban, kultúrában, politikában és minden más témában, ami épp érdekel minket.

Van, hogy mi jobban örülünk a gyerekeknek, mint ők nekünk. 

Néhány különleges templomot is volt szerencsénk megnézni. A thai templomokban azért sokkal gyakrabban előfordul, hogy nem csupa szemét és kosz az udvar (mint Kambodzsában láttuk sajnos), de ez leginkább ott áll fenn, ahol a takarításra külön személyzetet foglalkoztatnak. A hívők élelmiszert és a mindennapi, szerzetesi élethez szükséges tárgyakat visznek a templomokba adomány gyanánt.

A vödrökben hasznos adományok: zseblámpa elemmel, borotva, fogkrém, szappan, stb.

Thaiföldön rengeteg a kínai származású lakos. Ezek a családok sokszor már hosszú generációk, évszázadok óta élnek itt. (Bangkok lakosságának fele kínai származású, nem egy kis etnikumról beszélünk.) Kanchanaburi mellett több, kifejezetten kínai temető is áll. Az egyik temető közelében álló templomban (hittük mi) érdeklődtünk szállás után. A hölgy kedvesen megmutatta, hogy melyik étkezőben aludhatunk, de kérdezte, hogy biztos jó-e az nekünk, nem félünk-e? Kiderült, hogy a szomszéd épületben van a ravatalozó, ott tartják a szertartásokat. Nem féltünk, és örömmel elfogadtuk a felkínált helyet.

Kínai temető

Leértünk a tengerhez, ahol összefutottunk azzal a holland házaspárral, akikkel még a katonai temetőben ismerkedtünk meg. Ők Chiang Mai-ból tekernek Szingapúrba. Ez már a második délkelet-ázsiai túrájuk. Jót beszélgettünk egy kávé mellett a part menti pálmák árnyékában hűsölve. Az ő útjuk a tenger mellett vezetett délnek, mi viszont előző este kitaláltuk, hogy meglátogatjuk a Kaeng Krachan Nemzeti parkot és felfedezzük a vadvilágát. Számtalan egzotikus madár, és majom, leopárdok, elefántok és ha szerencsénk van tigrisek kerülhetnek a szemünk elé. Elköszöntünk egymástól és elindultunk a 60 km-re található Nemzeti Parkba. Az egész napunk elment vele, a szembeszél és a vége felé megsokasodó nehéz mászások tehettek róla. Bevásároltunk az egyik nagyobb Tescoban, hogy pár napig ellegyünk bolt hiányában. Este hat felé értünk a Nemzeti Park bejáratánál található látogatói központba. Itt derült ki, hogy kerékpárral nem lehet bemenni a Parkba. Igazából személygépkocsin kívül semmi mással nem lehet, de erről sehol egy szót nem írtak a honlapjukon. Nagyon csalódottak voltunk. Nem csak azért, mert ezzel a kitérővel két napunk ment el, hanem azért is, mert nagyon rákészültünk a nagyvadakra. Autót bérelhettünk volna, napi 10 000 forintért, de ezzel a lehetőséggel gondolhatjátok, hogy nem éltünk. Az nem derült ki számunkra, hogy kerékpárral miért nem lehet bemenni, ha gyalog lehet közlekedni. Gyalog viszont nagyon sok időbe telik eljutni azokra a belső területekre, ahol érdemben lehet bármit is látni. A stoppolás akkor, ott, csalódottságunkban nem jutott eszünkbe, pedig ez talán egy jó opció lehetett volna. A parkőrök nagyon kedvesek voltak, megengedték, hogy a recepción felállítsuk a sátrunkat, zuhanyozni is tudtunk és forró vizet is kaptunk kávénak, instant vacsoránkhoz.

Ez a naplemente azért valamelyest kárpótolt minket.

Reggel összepakoltunk és kicsit szomorúan elindultunk, ismét a tenger felé. Hiszek benne, hogy minden okkal történik, amit talán akkor még nem is értünk meg igazán. Valamiért nekünk nem kellett ezt a Nemzeti Parkot meglátogatnunk. De minden rosszban van valami jó, csak fel kell emelni a lógó orrunkat, hogy észrevegyük. Így fedezte fel Eni, hogy az út mellett, amin tekertünk ananászföld terül el. Eddig nem tudtuk, hogy az ananász egy kaktuszhoz, vagy Aloe Verahoz hasonló növényből nő ki a földön.

Elértük a tengert és rövid tanácskozást tartottunk, hogy merre tovább. Elindultunk délnek és még csak kitérni sem kellett, hogy meglátogassuk a Khao Sam Roi Yot Nemzeti Parkot (melynek neve "Háromszáz hegycsúcsot" jelent), a tenger mellett. A Nemzeti Park látnivalói eléggé szétszórtan helyezkednek el a védettnek kinevezett területek és a magánkézben lévő halfarmok között. Érintetlen természetet mindenesetre ne várjon senki, aki odalátogat. A parkba vezető út mellett szétszórtan zölddel színezett mészkőkúpok-hegyek szabdalták fel a panorámát. Csodás látványt nyújtottak.

Namaste a Nemzeti Park isteneinek! 

A parkban található az a barlang, melyet csak a tenger felől, a Laem Sala-partról lehet megközelíteni. Ezt a partot vagy pár perces csónakúttal vagy pedig a hegyet átmászva érhetjük el. Ez utóbbit választottuk és nem bántuk meg, mert csodaszép körpanoráma volt a jutalmunk a csúcsra felérve. A barlangba fél órás mászással meredek lépcsősoron juthatunk fel. Útközben madarak, mókusok, makákók és álarcok langúrok ricsajoztak a fejünk fölött összeérő lomkoronában.

Egy álarcos langúr

A Phraya Nakhon-barlangban a cseppkőképződményeken túl egy pavilon is található, melyet 1890-ben építetett V. Rama thai király. Ez a Park fő látványossága és talán a képet látva ti is megértitek, hogy ez miért nem véletlen. Amikor megláttam, pedig ez nem gyakran fordul elő velem, kétszer egymás után csak annyit bírtam mondani "Váó!" és elfelejtettem becsukni a szám. Valami leírhatatlan volt a látvány, tényleg inkább meséljen a kép...

V. Rama királyi pavilonja. Sajnos az uralkodó 2 hónappal a barlangban tett látogatása után elhunyt maláriában.
Itt csíphette meg egy moszkító. 

A barlang beszakadt tetején keresztül magok hullotak be, amiből mára dús növényzet nőtt. 

Miután kipihentünk és egy kis tízóraival is megjutalmaztuk magunkat a parton, elindultunk vissza a kerékpárokhoz. Eszünkbe jutott, hogy hajóval megyünk vissza, de miután a legjobb ajánlat, amit kaptunk fejenként kb. 1600 forintot kóstált volna a nevetségesen rövid útért, úgy döntöttünk maradunk a hegymászásnál, elég jó ahhoz a panoráma, hogy másodjára se unjuk el.

Vizen vagy szárazon? Ez itt a kérdés.

Eni kezdte magát nem jól érezni, azt mondta kótyagos a feje, szédeleg, erőtlen. Nagyon meleg volt aznap (is), arra gondoltunk ez biztos elmúlik, sokat iszunk és több pihenőt tartunk útközben. Délután elkapott minket egy kiadós zuhé, amit száraz bőrrel megúsztunk, aztán ez később újra rákezdett és hajnalig tartott, de ekkora már egy kolostor garázsában, biztonságban hajthattuk álomra a fejünket. Reggel elindultunk a 40 kilométerre lévő Prachuap Khiri Khan városa felé. Eni még mindig nem érezte magát jól, ezért elhatároztuk, hogy a városban keresünk olcsó szállást és pár napot pihenünk. A pinkre meszelt falú szoba alap felszereltsége pont kimerítette, amire szükségünk volt. Ágy, ventillátor, zuhany, wc. A vendégház konyháját használhattuk, ezzel faragni tudtunk a költségeinkből a szupermarketben és piacon megvásárolt rizs és zöldség által. Eni aludt egész nap, én pedig a bloggal, képekkel, útvonallal foglalkoztam és a másnap is hasonlóan telt. Úgy volt, hogy elindulunk következő nap, de Eni még mindig szédült, nagyon fájt a feje és szeme. Láza nem, de hőemelkedése volt neki, úgy tűnt ez nem akar jobb lenni két nap alvás után sem. Elmentünk a kórházba, hogy megvizsgálják, hátha más is van a gyengeség hátterében. Hál' Isten kiderült, hogy leginkább a hirtelen jött hidegfront (hosszú ujjút kellett húzni úgy lehűlt a levegő) a ludas, a kiszáradás és kimerültség már csak rátett egy lapáttal. A doktornő szerint néhány extra nap pihenés meg paracetamol helyre kell hozza. A kórház amúgy nagyon tiszta és rendezett volt, pedig egy elég kicsi városról beszélünk. Ki volt írva angolul is, hogy mit hol találunk, a doktornő is beszélt angolul. A vizsgálatért és kétféle gyógyszerért pedig átszámítva kb. 2400 Ft-ot kellett fizetnünk. Miközben Eni pihent én kimentem a városba majmokat és templomot fotózni, amiről a facebookon posztoltam képeket.

Lassan jobban lett, és 5 nap pihenés után folytattuk az utunkat. Ekkor meg én kezdtem el furán érezni magam, aminek valószínűleg a túlzott mennyiségű csípős étel lehetett az oka, ez váltotta ki a heveny hasmenést, bár lehet, hogy valami romlott is került a wokba. Mivel úgy éreztem a tekerés nekem nem fog érdemben menni, haladni viszont szerettünk volna a be nem tervezett kényszerpihenő után, stoppolásra adtuk a fejünket. Szerencsére itt az autók 90 százaléka pick-up (platós kisteherautó) így elég könnyű a bringákat feltenni a járművekre. Alig tettük ki a kezünket és megállt egy apuka a lányával, hogy 250 kilométert vigyenek bennünket. Az éjszakát egy rendőrőrsön kellett, hogy töltsük. Ne ijedjetek meg, semmi törvénybe ütközőt nem követtünk el, de más szálláshely híján egy rendőrkapitányságon érdeklődtünk, hogy meghúzhatjuk-e magunkat egy félreeső sarokban. A thai emberek (és ebbe a rendőrök is beletartoznak) elég lazán kezelik a dolgokat, nem csináltak problémát a helyzetből, hamar megmutatták, melyik kis étkezőben teríthetjük ki matracainkat. Ha valahol, hát egy rendőrkapitányságon nyugodt lehet az álma az embernek, ott biztos senki nem fogja sem a mi álmunkat, sem pedig a kerékpárjainkat háborgatni.
Másnap még mindig nem voltam az igazi, ezért újra stoppolni próbáltunk, azonban ez most nem sikerült olyan könnyen. Végül 40 km-t tekertünk, mikor koradélután, immáron egy táblával felszerelkezve, Phukettől 160 km-re, újra szerencsét próbáltunk. Egy fekete Isuzu pick-up állt meg az út szélén. Középkorú sofőrje egész jól beszélt angolul, és felajánlotta, hogy bár ő nem megy el a szigetig, de csekély benzintérítés fejében szívesen levisz minket. Ő volt Mak, akiben nem csak érdekes beszélgetőpartnerre, de nagyon segítőkész, becsületes emberre is találtunk.

Innen folytatjuk következő írásunkban.