Szerző: Balázs

Január 5-én az ebédünket még Kambodzsában fogyasztottuk el, csupán néhány kilométerre a határtól. Falatozás közben kaptuk az emailt amerikai barátainktól, Annatól és Paultól, hogy a határ túloldalán Khlong Yaiban, az ugyan ilyen nevű hotelben várnak minket. Féltünk, hogy a kilépéskor hasonló bonyodalmakban lesz részünk, mint befelé jövet, de talán a szomszédoknak köszönhetően, itt nem volt semmi csúfkodás. A thai határőr ellenőrizte a vízumunkat és kérdezte miért nincs cím megadva az belépéskor kitöltendő papírunkon? (Thaiföldre magyar állampolgároknak 30 napos vízummentesség van, de csak ha repülővel érkeznek. Szárazföldi belépéskor csupán 15 napot lehet az országban tartózkodni. Még az egy hónap sem lett volna nekünk elegendő, így még Laoszban megigényeltük a 60 napos turista vízumot.) Mondtam neki, hogy kerékpárral utazunk és nem tudjuk pontosan mikor, hol ér minket az éjszaka, ezért nincs címünk. "Honnan jönnek kerékpárral?" - hangzott el következő kérdés. Miután megtudta, hogy Magyarországról tekertünk el Thaiföldig, és ezt a kollégáival is hangosan közölte, tapsolással meg füttyögetéssel fejezték ki elismerésüket. Hát ilyen körülmények között és hangulatban kaptuk kézbe az útlevelünket egy "Isten hozta Önöket Thaiföldön, érezzék jól magukat!" mondattal kísérve. 

Már Kambodzsában treníroztam magam, hogy odaát számunkra a rossz oldalon vezet mindenki, nem szabad elfelejteni. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy vajon elfelejtem ezt? Naná, hogy elfelejtettem! Eni szólt ránk, hogy "Nem jó oldalon megyünk!" és húztunk át gyorsan bal kéz felé. Időbe telt míg megszoktuk, nem is azt, hogy bal oldalon induljunk el, mert arra azért a forgalom emlékeztetett minket, de még nem rég is a jobb oldali sávba kanyarodtam be jobbra kanyarodáskor, a bal helyett. A másik amihez idő kellett, hogy megszokjam, és lehet ez furán fog hangzani, hogy az út bal széléhez egyensúlyozzam a bringát. Teljesen más mint eddig, mert azt szoktuk meg, hogy balról mennek el mellettünk az autók és ezért jobbra tartasz, most meg fordítva van. A tükreink sajnos már elfáradtak (nagyon nehéz jó, strapabíró kerékpáros tükröt találni) ezért mindkét oldalra felszereltünk új tükröket. (Otthon eddig soha nem használtam tükröt, de ezek után nehezen tudom elképzelni nélküle a bringázást. Az egyik legfontosabb kelléke a kerékpárnak!)

A határtól 15 km-re volt a város, ahol a megbeszélt randi várt minket. Az út azonban, mint a hullámvasút fel és le domborodott alattunk, és elég fáradtan érkeztünk meg, a kis bungalókból álló hotelhez ahol csokival töltött kakaós keksszel vártak minket, mert tudták az az egyik kedvencünk. Nagyon jó volt egymást újra látni, pedig csak egy éjszaka nem aludtunk "együtt". Mindenki elmesélte mi történt vele az elmúlt 36 órában és, hogy szolgál az egészsége, ami Paulnál még mindig nem volt az igazi. Este elsétáltunk az éjszakai piacra vacsorázni és finom thai ételekkel tömtük meg a hasunkat, hozzá pedig egy pohár jó hideg Chang sört ittunk. Mi tudtuk, hogy másnap megyünk tovább Bangkok felé, mert egy másik Anna várt minket, az otthonról hozott dolgainkkal, de erről majd később. Kiderült, hogy Paulnak nem biztos, hogy nincs komoly baja. A helyi kórházban csináltak neki malária és dengue-láz tesztet, mert csak nem akart javulni az állapota, de az eredmények valahogy pontatlanok lettek, ezért a doktornő azt kérte, menjenek vissza két nap múlva egy újabb vizsgálatra. Így hát nekik maradniuk kellett még egy napot.

Másnap reggel egy utolsó közös kávéra indultunk, mi már a felmálházott bringáinkkal, egy közeli kávézóba. Anna egy kicsivel előttünk tekert, és láttuk ahogy hatalmas csattanás kíséretében egy, az ő sávjába szabálytalanul kanyarodó kismotorba csapódik és elesik a kerékpárral. Iszonyatosan megijedtünk, hát még ő, aki rögtön sírva fakadt, és csak azt ismételgette, hogy "Én a jó sávban mentem! Én a jó sávban mentem!". És tényleg a jó sávban ment, a motoros kanyarodott jobbra kis ívben (beugratós) nagy helyett és összeütközött Annaval, akit takart egy sövény és a srác nem láthatta rendesen. Mindenki nagyon megijedt, köztük a fiatal sofőr is aki végig ott maradt velünk, míg Paul azt nem mondta, hogy nyugodtan elmehet, senkinek és semminek nem lett komoly baja. Szerencsére Anna és bringája is pár karcolással megúszta, pedig nagyon csúnyán nézett ki az egész. A kávét elfogyasztottuk miután megnyugodott egy kicsit és még egy jó órát beszélgettünk, és azt számolgattuk melyik lesz a negyedik ország, ahol újra látjuk egymást. Talán mi megyünk, talán ők jönnek majd, egyelőre nem tudjuk, hogy melyik lesz előbb. Annyi bizonyos, hogy nagyon megkedveltük egymást és azóta is tartjuk a kapcsolatot. (Ők már közben visszatértek az USA-ba, a nyárból Chicago cidrijébe kerültek, és a családlátogatás közben készülnek egy általuk vezetett túrára, Tucsonba.) Jól megölelgettük egymást és útnak indultunk Enivel a 400 km-re lévő Bangkokba, ahol egy Warmshowers-ös srácnál készültünk pár napot eltölteni.

Az utolsó közös képük Annaval és Paullal. Reméljük hamarosan újra látjuk egymást.

A hullámvasút egy darabig még kitartott, de aztán kezdett kisimulni a táj. Ezen a napon bizonyosságot nyert, hogy a thaiföldi buddhista kolostorokban pont ugyan olyan szívesen látnak minket éjszakára is, mint Laoszban, vagy Kambodzsában. 4 nap alatt értünk fel Bangkokba, az utolsó napon felállítva az új, leghosszabb egy nap alatt megtett táv csúcsunkat, 168 km-rel. Ebben volt szembe- és hátszél, le és fel, eső és napsütés. Délután kettő körül kérdeztem meg Enitől, hogy lenne-e kedve megpróbálni. Ő erre azt felelte "Kérek egy energiaitalt és egy kávét." Innentől kezdve azt hiszem a lelkesedés vette át az irányítást a testünk felett, és figyelmen kívül hagyott olyan "apróságokat", mint a fáradtság. A "szerek" hatottak és a bár a térdünket éreztük egy kicsit, nem voltunk különösebben fáradtak. Ahogy haladtunk befelé a forgalom is egyre sűrűbbé vált, de örömmel konstatáltuk, hogy a thai-ok egyáltalán nem olyan rossz sofőrök, mint amilyen a hírük. Mi kellemesen csalódtunk bennük. Figyeltek ránk és előzékenyek voltak, persze mi is igyekeztünk nagyon szabályosan és érthetően közlekedni.

Mennyi még Bangkok?

A bejutás nem volt éppen a legegyszerűbb mert a Maps.me gps programon sajnos nem lehet beállítani, hogy milyen úton szeretnénk vagy épp nem szeretnénk menni, kizárva így az autópályákat és körgyűrűket, így egy kicsit improvizálni kellett. Kisebb utakon, utcákon evickéltünk a belváros felé, amit át kellett szeljünk. Mi délről érkeztünk, a szállásadónk pedig a város északi részén lakott, nem a legjobb kombináció, de mit van mit tenni, gondoltuk. Igazából mi csak másnapra ígértük magunkat, de úgy gondoltuk, ha Toom nem is tud fogadni minket, egy éjszakát egy hostelben is könnyen megoldunk majd. Ha tudtuk volna, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, lehet kétszer is meggondoljuk, hogy betekerjünk-e aznap Bangkokba. Történt ugyanis, hogy felhívtuk Toomot a belvárosból. Egy kedves helyi lány a rendelkezésünkre bocsátotta a telefonját. Kiderült, hogy sajnos Toomnál még nem alkalmas, hogy ott aludjunk, de másnap reggel már szeretettel vár minket. Ok, akkor irány egy hostel. Az elsőben a bringákat nem engedték bevinni az épületbe, győzködtek, hogy hagyjuk kint az utcán, van kamera. MUHAHA! - gondoltuk, hogy Bangkokban érjen véget az álmunk? Nem köszi! A másodikban nevetségesen magas árat mondtak, pedig a neten még olcsón hirdették magukat. (A lány megnézte nekünk a két legolcsóbb, legközelebbi hostelt.) Ezután egy kis éjszakai kerékpáros városnéző túra következett, Bangkok egy szálláshelyekkel zsúfoltabb negyede felé. A harmadik hostelben nem volt hely, sem az ötödikben, hatodikban, hetedikben, horror drága nyolcadik, bocsnemtudjukhovatenniabringáitokat kilencedik, stb. Kicsit kezdtünk letargiába és már-már álomba zuhanni, mert este fél 10 felé járt, mi meg négykor keltünk és bár imádjuk a bringázást, de aznapra kezdett már elegünk lenni belőle. Végül aztán a megváltásunk az égből szállt alá, egy " Hostel a repülő tehénhez" cégér képében. A pszichedelikus nevű, csinos kis szállóban normális áron, 10 ágyas szobában bár, de kellemes hálóhelyre találtunk. Az este tartogatott még egy utolsó kihívást, mert a bringákat csak azután tudtuk bevinni a hostel bárjába/étkezőjébe/recepciójára, mindez egy helyiségben, hogy éjfélkor bezárt a hely. Gondolhatjátok. A bringák összezárva az utcán, egy nagyvárosban, rajta a táskáink zöme, mert nem akartunk mindent felcipelni, amire amúgy sincs szükségünk. Amíg az egyikőnk lezuhanyozott a másik ott ült a recepciónál, hogy lássa a kerékpárokat, majd csere. Egy hónap thai tapasztalattal a hátunk mögött már közel sem lennék annyira befeszülve, mint akkor, bár egy nagyvárosban soha nem lehet elég óvatos az ember. Tizenkettőt ütött az óra, a bringák az üvegajtón belülre, mi pedig, 20 óra után, végre az ágyunkba kerültünk. Nem tudom mit álmodtam, nem hiszem, hogy álmodtam, abban sem vagyok biztos, hogy működött-e egyáltalán az agyam azon az éjszakán, olyan fáradt voltam. Eni ugyan ezt végigcsinálta, lányként, egy dög nehéz bringával. Minden elismerésem az övé és nagyon büszke vagyok rá!

Másnap délig aludtunk volna, ha nem kelünk nyolckor, hogy minél előbb Toomnál lehessünk. Ő kérte, hogy 10-11 körül érjünk oda, ha megoldható, mert dolga van. Mérsékelt vasárnapi forgalomban tekertünk át a belvároson, észak felé. Az előző este nyüzsgő, tuk-tukoktól hangos forgalma még mély álomban volt. Már nagyon közel jártunk, de ekkor egy bosszantó problémával kerültünk szembe. 2x4 sávnyi autóforgalommal. Toom ugyanis a másik oldalról nyíló utcában lakott és sehol nem volt lehetőségünk átmenni túloldalra, leszámítva egy kb. 2x30 lépcsős felüljárót, amin nem volt kedvünk fel- és lecipelni a kerékpárokat. Vagy tekerhettünk volna pár kilométert amíg vissza tudunk fordulni a járdaszigettel elválasztott úton. Mi a legrövidebb utat választottuk, keresztben át az úton. A mi oldalunkon könnyebb dolgunk volt, ott gyérebb volt forgalom, de szemből folyton jöttek. Azonban minden káromkodás nélkül megálltak nekünk és átengedtek.

Csendes kis kertvárosi utcák közé kerültünk, kisboltokkal, családi kifőzdékkel, és csak este kinyitó zöldségessel. Toom egy elég nagy házban lakik unokatestvérével és bátyjával. No meg a rengeteg vendéggel, akiket már elég régóta lát vendégül otthonában. Mind a couchsurfingen, mind pedig a warmshowers oldalakon keresztül fogad utazókat jó pár éve. A nagy családi ház második szintjén van a rezidenciája, ahova belépve nem semmi látvány fogadott minket. A falon és kredencen mindenhol ott hagyott üzenetek, képeslapok, közös fotók és minden elképzelhető szuvenír amit a vendégek hagytak Toomnak. Tényleg órákat el lehet tölteni az üzeneteket olvasgatva. Mi az egyik erkélyes szobában kaptunk egy nagy, kétszemélyes matracot,és egy német szobatársat Felixet. A 26 éves srác most egy évet Délkelet-Ázsiában tölt hátizsákos utazással. Jókat beszélgettünk és főztünk együtt, kedves, értelmes srác. Ő Indiába repült pár napon belül. Volt még a házban ukrán, lengyel, két másik német srác is. Bringás rajtunk kívül kettő, a lengyel fiú, aki Laosz felé tartott és az egyik német srác, akinek elég súlyos balesete volt Bangkoktól egy órányira. Két hetet töltött kórházban, életveszélyben nem volt, de jól összetörte magát és a kerékpárját is. Ő maga sem tudja, hogy mi történt pontosan, annyi biztos, hogy hátulról belehajtottak autóval és nem biztos, hogy ő teljesen szabályosan és jó helyen tekert épp. Toomban egy kedves, érdeklődő és nagyon segítőkész fickót ismertünk meg. Jókat beszélgettünk, főztünk együtt, én elsajátítottam a helyi rizsfőzési technikát, aminek hála nem ragacsos, hanem pergős rizst sikerült készítenem már több alkalommal is. Remélem otthon is megy majd, bár azért itt a rizs minősége klasszisokkal jobb, mint otthon.

Bangkoki vendéglátónkkal, Toomal.

Annával hétfőn találkoztunk a belvárosban. Ő keresett meg minket egy pár hónappal ezelőtt, hogy ha Bangkokban szükségünk van valamilyen segítségre, a fiáék ott laknak a családdal és ő karácsonykor megy meglátogatni őket. Szuper időzítés volt ez a sorstól és a mi részünkrő is. Megkértük egy pár apróságot hozzon ki nekünk. Anna és a menye Viki (a család többi része munkában és óvodában volt) finom kávéval és MÁKOS BEJGLIVEL várt minket. Csak az tudja milyen édes tud lenni egy falat otthoni íz, aki töltött már hosszabb időt külföldön. Nagyon jót beszélgettünk, megkaptuk amit Anna hozott nekünk és olyan kedves volt, hogy hazavitt magával jó pár dolgot, amire már nincs szükségünk. Nagyon várjuk, hogy otthon újra találkozzunk vele, és beszélgessünk egy jót. Anna épp a hazaútazás előtt volt és nem akartuk sokáig feltartani, de annyi mindenről tudtunk volna még beszélni vele. Mielőtt lekísért minket, még felmentünk a tetőre megnézni , hogy fest Bangkok felülről.

Nézelődés a tetőről.

Így fest Bangkok felűlről.

Meg így.

Elköszöntünk és elsétáltunk a közeli elektronikai plázába körülnézni, de venni nem vettünk semmit. Nem szerettünk volna egy olcsó, de másolt telefonnal gazdagodni. Toomhoz a magasvasutat és egy buszt kellett igénybe vennünk. Jó egy órát tartott az út. A bangkoki tartózkodásunk alatt leginkább pihenni próbáltunk, és jókat enni. Talán sokan azt gondoljátok, hogy erre nem feltétlen egy zsúfolt hostelre emlékeztető hely a legalkalmasabb, amiben van is jócskán igazság, de mi mégis hálásak voltunk érte, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy nem került semmibe a szállásunk. Amivel tudtuk viszonozni vendéglátónk kedvességét, az a főztünk közös elköltése volt. Összeálltunk az ott lakókkal, összedobtuk a pénzt és közös reggelit vagy vacsorát készítettünk. Így senkinek nem került sokba az étel, és jókat beszélgettünk az asztalnál.

Elég színes társaság verődött össze Toomnál. Mögöttünk Thomas (balról) és Patrick, mellettünk Toom és Remi van a képen.

Volt egy helyes kis kifőzde nem messze, ahova Enivel többször ellátogattunk ebédelni. 300 Ft körül volt egy adag étel, ezt meg tudtuk engedni magunknak. Nagyon finoman főztek, a kiszolgálás is remek volt, nekem a Pad thai (sült tészta) lett a kedvencem náluk. Kövezzetek meg érte, de Bangkok belvárosába, az Annával tett találkozót követően már nem mentünk be többször. Fáradtak voltunk és nem akartuk a napjainkat metrókon és buszokon tölteni. Bringával pedig nem túl egészséges a forgalom. Érdekel minket a város, de sok idő kell rá, ha érdemben meg akarjuk ismerni. Talán majd egyszer visszajövünk, és akkor Bangkok lesz a célállomás 1-2 hétre, és a belvárosban keresünk majd szállást, hogy minden könnyebben elérhető legyen. Más oka is volt, hogy vártuk a megérkezést Thaiföldre, mint az olcsó kifőzdék és gyönyörű tengerpartok. Úgy beszéltük meg Enivel, hogy Bangkokban fogjuk a cuccainkat kiszelektálni és amire nincs tovább szükségünk a meleg éghajlaton, azt elpostázzuk, hogy könnyítsünk végre a terhünkön. Így sok meleg ruha, hálózsák, szuvenír és miegymás dobozba és a postára került. Anna és a posta által körülbelül 20 kilóval lett könnyebb a cuccunk. Eni első táskái is a dobozban landoltak és én is jóval kevesebbet viszek. A thai posta tűnt a környéken a legmegbízhatóbbnak és a szállítási költségek is elég barátiak voltak. Miután mindent elintéztünk, amit szerettünk volna a fővárosban, el kellett dönteünk, hogy merre vezessen az utunk tovább.

Az első terv az volt, hogy elindulunk délre, a tengerpartot követve. Aztán kitaláltuk, hogy beiktatunk egy nyugati kitérőt Kanchanaburibe. A városon áthalad a thai-burmai vasútvonal, amely igazából ebben a formában már nem létezik, valamint több a témával kapcsolatos múzeum is található a városban és annak közelében. A vasutat halálvasútnak is nevezik angolul. A II. Világháború alatt építtették a japán megszállók angol, ausztrál, holland és amerikai hadifoglyokkal valamint ázsiai bérmunkásokkal. A Híd a Kwai folyón című film részben a megtörtént eseményeken alapul. Sajnos azonban a valódi történet sokkal szomorúbb, mint ahogyan az a filmben látható.
Nem maradunk adósak vele, a következő bejegyzésünknek ez lesz a témája.