Szerző: Balázs
A program amire a két európai srác inspirált minket, a Bolovan-fennsík volt. A Fennsíkon két fontos dolog terem; kávé és vízesés. Plusz a hűvös klíma is vonzó, az amúgy forró, száraz évszakban. Már előtte is hallottunk róla és nézegettük a térképen, fontolgattuk, hogy felmenjünk-e. Azonban bringával nem fért volna bele az időnkbe és igazán jól esett volna egy kis pihenés. Fizikailag is. Az pedig, hogy szembeszélben, folyamatos emelkedőn 50km-t tekerjünk naponta felfelé, nem igazán hozott minket lázba.
Viszont van egy másik, kényelmesebb módja, hogy bejárjuk a Fennsíkot és ez nem más, mint a motorbérlés. Így a kb. 200km-es kör, két nap alatt kényelmesen teljesíthető. Nekünk ez eddig nem jutott eszünkbe (hiába, mindig csak a bringa...).
Laoszban nem csinálnak túl nagy ügyet a motorbérlésből, egy útlevéllel lehet 100 ccm-es motort bérelni, mindössze napi 5 dollárért. A motort kiadó srác megmutatja a félautomata váltó használatát (nem kell kuplungolni váltáskor), pár próbakörre bíztat minket és már viheti is a magabiztos sofőr a motort. A Bolovan-fennsíkról több leírást is találunk, és ezekben erőst felhívják a figyelmet, hogy csak óvatosan a motorral, és esős időben melyik utakra ne menjünk, ha kedves a testi épségünk. Ebből arra következtetek, hogy elég gyakori látvány a motorbalesetes turista, a helyi kórházban. Nekem van nagymotorra jogosítványom, de nem mondhatom, hogy nagyon rutinos motorvezető lennék. Plusz ez itt Ázsia. Ha a forgalomban közlekedőkek lenne istenük, olyan lenne mint Shiva, csak 6 kéz helyett 6 szeme lenne, hogy mindenfelé lásson.
Ahhoz, hogy beleférjen egy két napos kitérő a Fennsíkra, igencsak taposni kellett a pedálokat, mert Pakse, ahol motort béreljük majd és bringákat hagyjuk, még közel 300km-re volt. A vízum miatt nem volt túl sok választásunk, 3 napot adtunk magunknak erre. A forróság nem akart alábbhagyni ezekben a napokban sem. Éppen ezért korán keltünk minden nap és legkésőbb 7-kor már nyeregben voltunk. Így délre volt, hogy már megtettünk 65 km-t. A szállásunkat továbbra is kolostorokban oldottuk meg. Alázattal sétáltunk oda a szerzetesekhez és kérdeztük meg, letehetjük-e valahova a sátrunkat? Mikulás napja is egy kolostorban ért minket és hát láss csodát, tele volt a szandálunk ajándékkal. Csokis szójatejet, kekszet, banánt hozott a trópusi Mikulás. Nincs ezen mit csodálkozni, pontosan tudja, hogy a Mikulás figura elolvadt volna a melegben. Ha olyan volt a kolostor és a szerzetesek, szívesen beszélgettünk velük. Előfordult, hogy csak telefonos applikációval értettük meg egymást, de a fotónézegetés már szavak nélkül is ment. A legtöbbször (szinte kivétel nélkül) az ebédünket kis, családi büfékben költöttük el. Az egyik nagyobbacska helyen férfi zsivajra lettünk figyelmesek, és kiderült, hogy kakasviadal megy pár méterre a hátunk mögött. Vegyes érzelmekkel néztem a viaskodó kakasokat és a "szurkolókat". Elsősorban nagyon sajnáltam az állatokat, akik amúgy kevéssel megúszták, miután az egyik kakas kikergette a másikat, keresztül az udvaron, és itt eldőltnek tekintették a meccset. Persze azért ilyet nem minden nap lát az ember és nyilván odamegy egy kicsit nézelődni, pláne ha a háta mögött, szabadon történik. Mielőtt vádak érnének, egy bikaviadalra nem váltanék jegyet.
Aztán egy kismotoros hölgy jelent meg, akit leintettek a helyi lányok, ő pedig egy mobil műköröm állomást létesített 20mp-es belül és már reszelt, vágott, festett. Az emberek motorral és motorról irányítják az életüket. Laoszban nagyon kevés embernek van autója, akinek van, az általában a munka miatt vesz, és az autók 90%-a Toyota pick-up. Mindenki más motorral jár. Talán a motorral való szállítás Kambodzsában éri el a profizmusát, de erről majd később.
Szépen haladtunk Pakse felé, ahova a kitűzött határidőre meg is érkeztünk. Az első utunk a motorkölcsönzőbe vezetett, ahol lefoglaltunk egy járgányt másnap reggeltől.
Az éjszakát a Wat Luang kolostorban töltöttük, a folyóparton.
Másnap reggel izgatottan és korán ébredtünk, gyors reggeli és már gurultunk is a motorkölcsönző felé, ami amúgy 2 percre volt bringával. Még előző este megbeszéltük a sráccal, hogy otthagyhatjuk a felpakolt kerékpárokat, így csak azt visszük magunkkal, amire tényleg szükség van. A következő képen nézett ki a felszerelés és ruházat. Bár meleg volt, motoron vág a szél, és a Fennsík amúgy is hűvösebb, köszönhetően az 1000-1350m közötti magasságnak. Én amúgy sem vagyok híve a rövidgatyában, strandpapucsban motorozásnak, mert szerintem nagyon drága egy jó plasztikai sebész, és hála Istennek ebben Eni is teljesen egyetértett velem. Cipő, hosszúnadrág, és egy vékony dzseki volt rajtunk. Enin volt egy 30L-es hátizsák, rajtam elől (mint az ejtőernyősökön) az ő kisebb hátizsákja. A táskákban volt az én hálózsákom, 2 hálózsákbélés, fényképező, kamera, egy-egy hosszú ujjú póló. Úgy okoskodtunk, hogy tető alatt alszunk, a sátor belsejét használva, és egy hálózsákkal takarózunk majd. Így vittük a sátorbelsőt, 2 sátorrudat, a kötelet (ezzel tudjuk a sátrat kifeszíteni, hogy ne essen be a teteje, oldala). Az önfelfújó matracokat a motorra kötöztük fel. Váltóruhát nem vittünk (ezen már rég túl vagyunk). Feltankoltunk vízzel, banánnal és keksszel, hogy bárhogy alakul is, tudjuk valamit enni.
A bestia.
A motorkölcsönzőből reggel fél nyolc után indultunk el kissé bizonytalanul. Rég nem motoroztam már, és meg kellett szokni a váltót is. Egész gyorsan ment. A nyüzsgő reggeli várost és egy közbeiktatott benzinkutat magunk mögött hagyva mentünk felfelé, a zöld hegy irányába. Az első megállót a Champee-vízeséshez terveztük. Nem is volt baj addig, amíg le kellett kanyarodni a főútról, ugyanis pont eddig volt jelezve, hogy merre is van a vízesés. Innen 10 km után kellett volna megtalálnunk, azonban nekünk nem sikerült. Több úton is végigmentünk és vagy egy órán át kerestük, de csak nem lett meg. Ami jó volt benne mégis, hogy élmény volt a vörös por úton suhanni. Eszünkbe jutottak az Omidvar testvérek, hogy ők mennyit mehettek ilyen utakon, bele az ismeretlenbe.
Vissza hát a főútra és irány a Katu Homestay. A homestay-t jobb híján falusi turizmusnak tudtuk lefordítani, egész Laoszban elég népszerű. Családoknál kapunk szállást, és bepillanthatunk az életükbe. A Katu Homestay is így indult és mára szépen kinőtte magát. A család kávétermesztéssel is foglalkozik, kitalálták hát, hogy vezetett túrára lehet befizetni náluk a kávétermesztés iránt érdeklődőknek. Kis kávézót is nyitottak, ahol saját kávéjukat kínálják. Naná, hogy nem hagytuk ki a saját termesztésű és pörkölésű kávéjukat. A kávéjuk nagyon erős, kicsit fanyar, a végén citrusos ízű.
A Tad Lo-vízesés.
A kis pihenő után újra a motoron voltunk. Be kell valljam élveztük, hogy erőfeszítés nélkül suhan el mellettünk a táj. Jó volt egy kicsit más inger végre. A meg nem talált vízesés miatt kétszeresen is szerettük volna már látni a Tad Soung-vízesést (a Tad amúgy vízesést jelent laoszi nyelven). Arra számítani kell, hogy vagy belépőt kell venni a vízeséseknél, vagy a motorparkolásért kell fizetni, esetleg mindkettőért. Ennél a vízesésnél parkoló díjat kellett fizetni amit két ok miatt sem bántunk. Egyrészt a 150 Ft körüli díj még minket sem vágott padlóra, és a helyieknek is van egy kis plusz bevétele, másrészt pedig nem kellett félnünk, hogy a bérelt motornak lába kél. A vízeséshez rövid séta után jutottunk el. Száraz évszak lévén nem volt túl sok víz a mederben és nem nyújtott olyan impozáns látványt a 40-50 m magas vízesés. Azért így is szép volt és eltöltöttünk egy kis időt a köveken ücsörögve, fényképezve. Leljebb a Tad Lo-vízesésnél még egy elefántot is láttunk, testközelből. Tátva maradt a szánk.
A Tad Hang-vízesés.
Az éjszakát egy félkész faház teteje alatt töltöttük, és az én lábam végül a hátizsákban landolt, hogy ne fázzon. Legyen elég annyi, hogy nem izzadtam azon az éjjel. Másnap a reggelt egy kávéval indítottuk egy kis falucskában. A helyiekkel egy priccsen ültünk és jókat mosolyogtunk egymáson, picit még beszélgetni is tudtunk. Ők a kisteherautót várták, hogy munkába vigye őket. Laoszban nincs helyközi járat a települések között. Busszal csak a nagyobb városokat érhetjük el. Helyette működnek, illetve közlekednek a kisteherautók, amiknek a platóján két pad van hosszanti irányban, ezen illetve minden más fellelhető és elképzelhető helyen emberek ülnek. Némelyik taxi úgy néz ki, mint egy suhanó szőlőfürt. Emberek csüngnek le róla minden irányban. Plusz rogyásig van rakva a tető csomagokkal. Mindent szállítanak, mindent elvisznek, olyan nincs, hogy "Az már nem fér fel.". A taxik lassan haladnak át a településeken és dudálnak, hogy akinek szüksége van fuvarra csatlakozhasson.
Laoszi mértékkel, ez a taxi még üres.
Paksong városát csak futólag érintettük, nem sok érdekességet tartogatott. Mentünk helyette a Tad Champi-hoz (nem összekeverendő az előző napi fantom vízeséssel). Itt már komolyabb infrastruktúra fogadott minket. Étterem és büfé, valamint wc és parkoló is várta a turistákat. Nem kellett sokat sétálni és meghallottuk a robajt, majd kisvártatva jobbra alattunk megpillantottuk a zuhatagot. Mintha egy tálba zúdult volna a víz, olyan volt a kis, heggyel körbevett völgyecske, vagy nem is tudom minek hívjam. Találtunk egy eldugott kis helyett, a vízeséssel ellentétes irányban. Erre folyt el a vízesés folytatásaként működő folyócska. Tiszta nyugalom volt az a hely. Aztán persze a vízesést is megnéztük, még mögé is be tudtunk menni. Nem voltunk egyedül, jó pár nyugati turista és több helyi is volt a vízesés környékén. Mi egy kicsit arrébb egy pihenőhelyen játszottunk, beszélgetünk és találtunk egy hatalmas lepkét is.
Ezt a hatalmas lepkét találtuk.
Viszonyítás képen, Eni kezét is lefotóztuk mellette.
Délután elég szaporán gyűltek a gomolyfelhők kelet felől és mi jobbnak láttuk elindulni vissza a városba. Útközben még egy szuper pót ebédet is elköltöttünk és míg az ételre vártunk játszottunk pár kört petanque-ot, ami köszönhetően a francia gyarmatosításnak, erre is népszerű játék. Az étel nagyon finom volt, az egyik legízletesebb amit kipróbáltunk Laoszban. Tészta, pirított zöldségek, földimogyoró, lime.
Kaptunk hozzá egy húslevest is. Bőséges adag volt kettőnknek.
A motort leadtuk és újra a bringa nyergében találtuk magunkat, ha csak egy rövid időre is. Az éjszakát ismét a kolostorban töltöttük.
Másnap mentünk tovább a kambodzsai határ felé. Útközben eldöntöttük, hogy a 4000 szigetet kihagyjuk, mert nincs rá időnk. Majd egy másik alkalommal, ha lesz ilyen. Muszáj volt megtanulnunk elfogadni, hogy minden nem férhet bele. Sem az idő, sem pedig az anyagiak miatt. A határig még 150km volt hátra. A kalandot követő első nap mentünk 100 km-t és egy faluban ért minket a naplemente. Nagyon kicsi falu volt, még kisebb kolostorral, ahol 2 fiatal szerzetes volt csupán. 4:26-kor arra ébredtünk, hogy az egyik szerzetes a telefon szótárprogramjával az "Are you awake?" "Ébren vagy?" kérdést játssza le folyamatosan a sátruktól 1m-re, míg én ki nem szólok, hogy "Igen, most már ébren." A villanyokat felkapcsolták, és nekiálltak söpörni. Egy kis kitérő a söpréssel kapcsolatban. A szerzetesek minden kolostorban folyton, de legalább is minden reggel, indokolatlanul korán, söpörnek. Az udvar sok helyen, mint a szemétdomb, minden fajtájú szeméttel teleszórva, azt nem szedik össze. De söpörni folyton söpörnek. Szóval nekiálltak söpörni és bekapcsoltak egy zenét, amit mi elneveztünk "laoszi spirituális mulatósnak" mert ilyesfajta motívum kinccsel dolgoztak a zenét összeillesztő, nyilván roppantul tehetséges művészek. Először bosszankodtunk, olyan jó lett volna, csak még egy órát aludni, de erre esélyünk sem volt. Elkezdtünk hát összecihelődni. Kávéval kínált az egyik nyilván őrült szerzetes, és miközben ültem mellette és kavargattam a háromazegybent, akármennyire is haragudni akartam, nem ment. Talán a helyzet abszurditása, vagy a szerzetes önfeledt vigyorral, nem tudom, de én is csak mosolyogtam vissza rá, őszintén, békességgel a lelkemben.
Ilyen hangulatban vágtunk neki, a még sötét éjszakának, amiből kisvártatva hajnal hasadt, és köszönhetően a korai kelésnek, 9 óra előtt már a laoszi-kambodzsai határon voltunk, hogy megkezdjük utunk legfelháborítóbb határátlépését.
De erről majd a következő bejegyzésünkben olvashattok, hamarosan.
