Szerző: Balázs

Ahogy Eni leírta az előző részben, a december másodika nagy nap Laoszban, pláne ha épp a negyvenedik évforduló évében járunk. A hatvanas-hetvenes évekbeli polgárháborús időszakot, az Észak-Vietnami Hadseregnek (és a helyi Pathet Lao mozgalomnak) a Laoszi Királyi Hadseregen történt győzelme törte meg, 1975 december 2-án. A hatalomváltás után az ország nevét Laoszi Királyságról Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságra változtatták. Ez hát a nagy ünnep oka, idén negyven éves ez a délkelet-ázsiai szocialista köztársaság.

Mindenhol laoszi és sarló-kalapácsos zászlók lengedeztek, az utakon fegyveres katonákkal megrakott teherautók és pick-upok jöttek-mentek, és mindenki a nagy ünnep lázában égett. Még mi is, hogy végre eljöjjön a nap, és amilyen gyorsan csak lehet túl legyünk rajta. Hogy miért? Mert az amúgy sem zökkenőmentes szálláskeresésünket nagyban megnehezítették a biztonsági óvintézkedések. Tudjuk önzőség a mi boldogulásunkat egy egész nemzet boldogságban úszó megemlékezése fölé helyezni, de talán ha picit részletezem annak a néhány napnak az eseményeit, Ti is megértitek.

Ott kezdődött, hogy elindultunk Vientiánból kifelé. Ez elég későre sikeredett, és nem jutottunk túl messze a fővárostól. Nem szeretünk nagyvárosok közvetlen közelében sátrazni, mert nagyobb esély van, hogy valaki olyan lát meg minket, akinek nem feltétlen tisztességesek a szándékai velünk szemben. Kobra Zoli mesélte, hogy ő sokat aludt buddhista kolostorokban bringás útja alatt. Nekünk is épp ideje volt elkezdeni megtapasztalni a délkelet-ázsiai, legelőször is a laoszi kolostorok titkos életét. Az út túloldalán egy nagyobb kolostor kapuját pillantottuk meg és óvatosan begurultunk a kapun. Ekkor még nem tudtuk mit illik, mit nem, azonban hamar kiderült, a helyiek nem csinálnak nagy ügyet belőle, mert kismotorral, autóval, tehénfogattal és minden egyéb járművel simán behajtanak a kolostorok körbekerített udvarára.

Egy 14 év körüli novícius jött elénk mosolyogva, aki hamar angolul beszélő szerzetes után nézett, mert ő nem beszélt velünk közös nyelvet. Lar, a 22 éves angolul jól beszélő szerzetes megszakította az épp folyamatban lévő angol tanítását és melegen üdvözölt minket, biztosított róla, hogy megkérdezi ott alhatunk-e. Kis türelmet kért, míg vége lesz az angol órájának és akkor beszél a kolostort vezető rendfőnökkel. Mi addig az időközben besötétedett udvaron ültünk, nézelődtünk és visszamosolyogtunk az előttünk elsétáló szerzetesekre, novíciusokra. Lar jött és mondta, nincs semmi gond maradhatunk az éjszakára. Beljebb toltuk a kerékpárokat, ő pedig hellyel, étellel kínált minket és beszélgetni kezdtünk. Kiderült Burmában járt egy buddhista egyetemre, angolul tanult, 10 éve döntötte el, hogy szerzetes szeretne lenni. Ekkor még csak egy 12 éves kisfiú volt. Elmondása szerint szüleit az ezt megelőző egy éven át "puhította", míg végül igent mondtak a szerzetesi tanulmányokra. 20 évesen lehet valaki szerzetes, addig csak novícius. Sok szerzetes egy idő után "visszavedlik" világi emberré.

Kambodzsában találkozunk egy sráccal, aki 25 évesen beleszeretett egy, a kolostorral szemben lakó lányba. Otthagyta a szerzetesi életet és megnősült. Az egyik kedvenc portrémat sikerül elkészíteni róla és 2 hónapos kisfiáról.

Lar szeretne doktori címet szerezni, Sri Lankán, vagy az USA-ban. Ott jártunkkor már csak pár nap választotta el a kambodzsai interjútól, ami által egy Fulbright ösztöndíjat szeretne megnyerni. Eltökélt szerzetes, érdekes dolgokat mesélt a szerzetesi életről, és egy zarándokútról amit szeretne mezítláb, egy szál szerzetesi ruhában végigjárni. Nem lehet könnyű lemondani a világi dolgokról. Mindenről nem is kell nekik, de azért sokkal szigorúbbak a szabályok, mint a tibeti rendeknél, ahol gyorsasági motorral száguldozó és hatos almás telefonnal szelfiző szerzetesekkel volt tele az összes város. Egy buddhista szerzetesnek több, mint 200 előírást kell betartania. Csak néhány példa: nem vághat fát, nem főzhet ételt, nem kezelhet pénzt, nem lehet sok tulajdona. A favágás még csak-csak, de Lar elmondta, hogy neki a pénzről nehéz lemondani. A tanulmányaihoz szüksége van a számítógépre, vagy a tabletre. A szülei messze északon laknak, velük leginkább mobiltelefonon tud érintkezni. Ezek nem tilos dolgok, csak ő küzd az egyensúllyal, odabent. Közben a kolostor ebédlője, amiben rendszerint elszállásolnak minket, megtelt civilekkel, akik 3 órát beszélgettek valamiről.

Egy, amúgy a megbeszélésre érkezett, nagyobb darab, kissé marcona férfi lépett oda Larhoz és beszéltek valamit. Kiderült, nem szeretné, hogy a kolostorban aludjunk, mert a biztonsági előírások ugye, és hát a főváros szomszédságában voltunk. Nem nagyon örültünk neki, mert egyrészt nagyon fáradtak voltunk és ekkor a megbeszélés egyharmadánál tartottak csak, másrészt megkedveltük Lart és a kolostort. A fiatal szerzetes, meghívott minket másnap reggelire. Szerencsére nem kellett messze menni, csak az út másik oldalára kellett átsétálnunk ahol egy amolyan faluházba mentünk. Ennek a háznak volt egy szolgálati szobája, ahonnan a férfi kipakolta az éjszakai motyóját, és mutatta, hogy ott alhatunk. De még meg kell várni míg ideér a rendőrség. Miért, mit csináltunk? Fogalmazódott meg bennünk a kérdés, de aggodalomra semmi okunk, magyarázták egy fiatal, angolul pötyögő lány segítségével. Amikor megjelent a rendőr,majdnem hangosan felröhögtünk. Szolgálati egyenruhában, hozzá mezítláb, flip-flop papucsban csoszogott be a rend őre, aki elkérte az útlevelünket, néhány fotót készített róla és a vízumunkról, majd mosolyogva elköszönt. Itt azért em veszik túl komolyan a szolgálati szabályzat összes pontját.  Na most már tényleg aludhatunk, ugye? Bevackoltuk magunkat, Eni a kis priccsen, én a földön a matracomon. Olyan fáradt voltam, hogy a kint üvöltő tv és ricsajozó környékbeliek sem tudták megakadályozni, hogy 2 perc alatt álomba zuhanjak. "Helló Szőr! Helló Szőr!"- kopogtattak az ajtón hangosan. Felriadtam és kikecmeregve a hálózsákbélésből ajtót nyitottam. Egy hölgy és egy fiatal férfi állt mosolyogva az ajtóban egy-egy gyümölcskoktéllal. Ajándék, igyuk meg. Épp újra visszadőltem volna, amikor újabb kopogtatás, ezúttal egy-egy tál meleg tésztalevest és két üveg vizet kaptunk. Nagyon kedves volt tőlük. Tele pocakkal ért utol minket az álom újabb, reggelig tartó hulláma. Hatkor egy öblös "Gudmornin"-ra ébredtünk. Pakolás után elköszöntünk a kapuban nyújtózkodó marcona polgárőr férfitól, akinek a hátán egy gépfegyver volt keresztülvetve, és végre elengedett egy mosolyt.

Larral, a 22 éves szerzetessel Vientinán külvárosáan ismerkedtünk meg. Sokat tanultunk tőle a buddhizmusról.

Együtt reggeliztünk Larral, folytattuk a tegnapi csevejt, aztán elköszöntünk és útnak indultunk. A várost magunk mögött hagyva a száraz melegben, egyre csökkent a forgalom, késő délutánig tekertünk. Azon az estén nem jelentett gondot a szálláskeresés, egy kolostorban aludtunk, ahol szabadon járhattunk-kelhettünk, használhattuk a konyhát, fürdőt.

Az ezt követő napokon az S13-as úton haladtunk kelet felé. Majd egy erős jobbkanyarral a Mekongot követve délnek fordultunk. Orvosi rendelő mellett kértünk szállást. El kellett menni a falufőnökhöz, aki elég neveletlen módon, rám se pillantva, köszönés nélkül mondott nemet. Aztán mégis maradhattunk, a polgárőrök "őrizték" az álmunkat, akik egész éjjel, tőlünk 3 méterre hangosan rihegtek-röhögtek. Elég nagy napi távokat mentünk, 35 fokos melegben. A kevés alvás, csak még jobban kiszipolyozta az erőnket, de nyomtuk rendületlenül. Ez a rész sokkal laposabb, mint Észak-Laosz, ennyiben könnyebb volt a haladás. A főút váltakozva halad a Mekong mellett és attól keletre, beljebb a füves pusztán.

Az út szélén, sok minden más mellett, szárított halat is vehetünk.

Az emberek, mi úgy tapasztaltunk, sokkal kedvesebbek, mint északon. Mosolyognak, integetnek, kedvesen üdvözöltek minket. A gyerekek persze itt is sikítva szaladtak felénk Szabajdít (Hellót) kiáltozva. Néhány gyerek szó szerint sikítva toporzékolt, mint anno a Beatles rajongók Ringo Start látványától. Ezen a vidéken az életszínvonal is magasabb, bár még mindig messze elmarad mondjuk Thaiföld, pláne Malajzia mögött.
Thakek egy francia koloniális épületekkel tarkított kis város a Mekong partján. A kellemes kis európai stílusú terecskével és árnyas sétányával hamar belopta magát a szívünkbe. Egy finom laoszi kávé elfogyasztása után (amit egy ujjnyi sűrített tejjel szervíroznak) a mészkőbarlangok felé vettük az irányt. A várostól keletre a 12-es útról kell le-letérni a különböző barlangok felé. Mi az Elefánt-barlanggal kezdtünk, ahol a Buddha szobrok és szentély mellett gyönyörű cseppköveket is találtunk. Itt találkoztunk Franssal és Carolinaval, akik Hollandiából indultak egy kitesurf-ös túrára, amit egy kis bringázással spékeltek meg. Pnom Penh-ből Luang Prabangig tekernek, ahonnan még nem tudják miként, de mennek Vietnamba, mert ott jók a szelek ebben az évszakban. Jó sokat beszélgettünk, miután a falu fölött lévő kilátóból (ahova a bambuszlétrákon való izzasztó félórai mászás után értünk fel, de a látvány kárpótolt minket a fáradalmakért) visszatértünk, aztán ők visszaindultak a városba, mi pedig a Barlang jegypénztárához közeli féltető alá vackoltuk be magunkat. Előtte még megmosakodtunk a falu folyójában, aztán sötétedés után nem sokkal már a szúnyogoktól elzárva a sátorban írtuk a naplónkat. Nem sokkal ezután jelent meg egy férfi, aki miután konstatálta, hogy nem vagyunk gerilla harcosok, bár telefont ragadott, de mosolyogva elsétált. Visszakecmeregtem a sátorba, de nagyon nem volt időm elmerülni a naplóírásban, mert kisvártatva újra megjelent a férfi, két másik zseblámpással karöltve. A legidősebb férfi tört angolsággal megkért, hogy üljünk le beszélgetni és mutassuk meg az útlevelünket. Elmondták, hogy itt van december 2 és hát ugye nekik meg kell védeni a falut. Mi nem nagyon értettük, hogy kitől, de aztán hozzátették, hogy minket is szeretnének megóvni bármiféle atrocitásról. Rájuk hagytuk, nem lett volna értelme vitatkozni velük, hogy ez szerintünk egy kicsit túl van reagálva. "Meghívtak" minket, hogy aludjunk a faluházban, és ez, az a fajta meghívás volt, ami nagyon udvariasan bár, de azt tartalmazta, hogy nem nagyon van más választásunk, ha maradni szeretnénk a faluban. Így hát ezt az estét is egy faluházban töltöttük, ahol volt áram és víz a fürdéshez, azonban állati eredetű nyomokat véltünk felfedezni az ágyak matracain, így inkább választottuk a földön, saját matracainkon való alvást. Éjjel arra riadtam fel, hogy "Úristen, egy egér van a hasamon!" Ezt Eni sikította mellettem felugorva, amire én majdnem szívinfarktust kaptam. Egy szobával kijjebb költöztünk és az éjszaka hátralévő részét, ha minden igaz, egérmentesen töltöttük. 

A kilátóból csodás látvány nyílt a kis falura a folyóval és a távolabbi vörös földekre is. 

Reggel korán útra keltünk, hogy nyitásra a Buddha-barlangnál lehessünk. A főútról letérve 9 kilométert kellett a vörös porúton tekerni. Útközben találtunk egy hatalmas skorpiót, aki harciasan próbált ellenállni abbéli igyekezetünknek, hogy lejjebb tessékeljük az útról, mielőtt valaki elcsapja.
A barlangról azt kell tudni, hogy 2004-ben fedezte fel, egy környékbeli falusi, aki a piacon árult csemegének számító denevéreket akarta összefogdosni. Egy 15 méter magasan lévő rejtett barlanghoz mászott fel, amiben több száz kisebb-nagyobb faragott Buddha szoborra bukkant. Először azt hitte, csak képzelődött és egy hétig nem merte senkinek elmondani. Aztán több másik férfival visszatért a tett helyszínére és megállapították, minden rendben az úriember elméjével. Lépcsőt építettek és látogathatóvá tették a kb. 10-15 nm alapterületű barlangot, amiből egy folyosó indul hátrafelé ahol cseppkövek teszik még szebbé a helyet. Sajnos sem fotózni sem videózni nem engedtek. Aki a környéken jár, ne hagyja ki.

Útban a Buddha-barlanghoz.

A városba visszaérve nem bírtunk magunkkal és megint ittunk egy kávét, ugyan ott, a ki folyóparti büfében, a kedves néninél. Továbbra is délnek haladtunk, immár egy kisebb, gyérebb forgalmú (habár majd minden úton elég gyér a forgalom Laoszban), helyes kis falvakat átszelő úton. Sokszor találkoztunk iskolába vagy onnan hazafelé igyekvő gyerekcsoportokkal, akik kedvesen integettek nekünk. A fiúk sötét hosszúnadrágban és fehér ingben, a lányok hosszú, egyszerű, de nagyon szép szoknyában és fehér ingben járnak, a falujuktól sokszor fél-egy órai gyaloglásra lévő iskolába. A szerencsésebbek biciklivel járnak, a tehetősebbek kismotorral közlekednek. Estére egy, a Mekong közvetlen partján fekvő kolostorba kéredzkedtünk be. A naplementéig még volt egy jó fél óránk, addig a focizó kisrácokat, köztük egy narancssárga ruhás novícius fiút, néztük. Innentől kezdve nem volt több gondunk a szálláskereséssel. Habár ezt megelőzően sem a szerzetesek problémáztak, ők egy alkalom kivételével szívesen láttak minket. A naplemente gyönyörű volt a Mekong fölött, miközben a napi munkából tértek haza a halászok. Lefekvéshez készülődtünk. A fürdés minden kolostorban ugyan úgy néz ki. Van egy nagy dézsa, vagy beton vályú, és abból lehet edénnyel magunkra merni a hidegvizet. Éjszaka aktív életet él rengeteg állat. Sáskák, (sajnos) szúnyogok, éjszakai lepkék, őrülten próbálnak minél közelebb kerülni a fényhez, gekkók kattogó hangjától és a tücskök, kabócák zenéjétől hangos a trópusi éjszaka. Este hat órakor már korom sötét van, pedig a nap csak fél hat, háromnegyed hat körül tűnik el. Szinte egyik pillanatról a másikra lezuhan a horizont mögé. A hold nem úgy fogy és nő, mint odahaza. Itt fentről lefelé halad a változás, így olyan mintha egy gondola lenne, mintha széles vigyorral nézné a szendergésünket.

A vizibivalyok állandó szereplői a tájnak.

Másnap délelőtt egy kisbolt előtt találkoztunk össze Filippel, aki Portugáliából repült Bangkokba és kerékpárral igyekszik hazajutni, és Maronnal, a fiatal, francia származású francia tanárral, aki kismotorral járja körbe a délkelet-ázsiai országokat. Jó másfél órát beszélgettünk egy hideg üdítő mellett, ami épp jókor jött. Tapasztalatot és sztorikat cseréltünk, elláttuk egymást hasznos tanácsokkal, térképpel. A fiúk egy nagyon jó programötletet adtak nekünk... De ezt majd csak a következő írásunkban olvashatjátok.

A képen bal oldalon Filip, középen Maron áll.