Szerző: Balázs

Ahhoz, hogy egy kicsit jobban érezzétek milyen Szecsuan, lefestem az elém táruló képet. Leshanban vagyunk, és csak úgy, mint a tőlünk pár kilométerre lévő 71 m magas faragott Buddha, ücsörgünk a folyóparton és bámuljuk a vizet. A túloldalról átszűrődik a hangszerárus bácsi furulyajátékának hangja. A kínai dallamot folyamatosan megszakítja a buszok és kismotorok szűnni nem akaró dudálásának zsivaja. Előttünk a vízparton sporthorgászok küzdenek a sikerért és feltehetően a vacsorának valóért, beljebb a vízen pedig néhány halász evez ladikjával. A 20 emeletes modern házak közé kis lakóházak ékelődnek. A hagyományos kínai építészet mementói, de az igazat megvallva jól megférnek egymás mellett. Ahogyan a régi szokások és hagyományok is megmaradtak a modern kor vívmányai között.

A legtöbb nő a gyereket egyszerűen a hátára köti.

De persze nem itt kezdődött Szecsuan felfedezése. Csinghájt elhagyva, és egy hosszú mászást követve a hágó túloldalán már Szecsuan fogadott minket, pont ugyan olyan tájjal, mint amivel Csingháj elköszönt. Önfeledten gurultunk le hármasban a délutánba és kínai utunk egy újabb tartományába. Hármast írtam, mert Yushut elhagyva belebotlottunk Henkbe, aki februárban indult Hollandiából és Szingapúrba tart kerékpárján. A 27 éves hollandusnak odahaza elege lett a rendezvényszervezésből és úgy döntött bolyong egy kicsit a világban. Céljaként a legtávolabbi szárazföldi pontot tűzte ki, így Szingapúrt, és pillekönnyű (a miénkhez képest) kerékpárján egész jó tempóban halad célja felé.
Kis kitérő a kerékpárral kapcsolatban. Azt tudjátok, hogy mi mennyi cuccal (táskával) utazunk? Mindkettőnknek 4 bringás táskája van, kettő elől és kettő hátul. Eni a csomagtartóján viszi egyberakva a két hálózsákot és egy kis hátizsákot. Én viszem a sátrat, egy nagyobb hátizsákot és az ukulelét. Eni bringája 40-45kg körül van, az enyém 60kg körül. Ehhez képest Henk két akkora bringás táskát vitt hátul, mint nekünk az elsőnk, egy vízhatlan zsák volt még fent hátul kb. 20-25 literes, meg egy pehelyhálózsák, a kormányára pedig egy 1 kg-os sátor volt kötve. A bringája sem nyomhat többet, mint 12-13kg. Ami az igazat illeti ha újra nekiindulnánk, akkor sok mindent másként csinálnánk és sok mindent nem hoznánk el, vagy pont elhoznánk. Azt hiszem ezt hívják a saját bőrünkön való tapasztalásnak.

Henk defektet szerel, két fiatal szerzetes feszült figyelme mellett.

Henkkel pár napot tekertünk együtt, és ezalatt a következő dolgok történtek velünk: Aludtunk egy nomád család sátra mellett, frizbizni tanítottuk a gyerekeket és megtanultunk campát készíteni. Egy másik nap egy másik nomád család a használaton kívüli kis házát bocsájtotta a rendelkezésünkre a szakadó hóesésben. Itt átestünk a "hogyan kell jaktrágyával begyújtani a vaskályhába úgy, hogy az égve is maradjon" tűzkeresztségen. Annyit elárulhatok, hogy nem is olyan könnyű, mint hinnétek, de a benzin sok mindent megold. Ugyan ezen az estén, élvezve a kályha okozta meleget, este, vacsi után moziztunk, megnéztük a Hobbitot. Ettünk tibeti étteremben, defektet szereltünk esőben, hármasban teáztunk a sátrunk előterében és kekszet majszoltunk, míg kint tombolt a szélvihar.

A Lótusz templom fontos zarándokhelye a buddhistáknak.

Egy este Bilbóval (a kép bal szélén ülő, nem hobbit méretű egyén: Henk). 

Egyik nap elköszöntünk, aztán egy másikon újra összetalálkoztunk. Stoppoltunk kisteherautót, amin már öten utaztak, ebből ketten jakok voltak, és együtt csodáltunk meg egy buddhista zarándokhelyet a hegyek között. Végül aztán elköszöntünk, mert Henknek október végén lejár a kínai vízuma, így sietnie kellett. Utoljára már csak mi láttuk őt, amint sátrát állítja fel, egy tó partján, ahol mi kisteherautóval suhantunk el a több száz méterrel feljebb lévő úton. Szerettünk volna már lekeveredni a Tibeti-platóról, ami gyönyörű, de minden nappal egyre hidegebb és barátságtalanabb időjárással adta a tudtunkra, bizony közel már tél.

Reggeli meglepi.

Ahogy ereszkedtünk lefelé egyre zöldebb lett minden, megjelentek a bokrok és fák, ez utóbbiak sárguló levelekkel készültek téli álomra. Az építészet is megváltozott, a nomád sátrakat és egy szintes, lapos tetős házakat felváltották a nagy alapterületű, 2-3 szintes fából és kőből épült "családi házak". Volt alkalmunk egy tibeti házban aludni, mely fából készült és minden gerendája pirosra volt festve. A falakra buddhista témájú képeket festettek, sárkányt, fehér oroszlánt, elefántot, és az őrzők is megjelentek a képeken.

Tibeti ház

Nem sokkal ezután elkezdődött Szecsuan zsúfoltabb része. Hangos, nyüzsgő, piszkos kisvárosok, teherautó tülköléssel és utcai kifőzdékkel. Majd következett az a szakasza utunknak, melyet látva valószínűleg sokan azt mondanák, "Na ilyen Kína a fejemben!". Hatalmas zöld hegyek, melyeknek a csúcsa a felhők közé, az erdőkkel beborított gyökere pedig egész a folyók vizéig ér. Szűk völgyek, ahol az égbetörő hegyek között gyors sodrású, fodrozódó folyók kanyarognak lefelé. Nagyon élveztük ezt a részt! Suhanni lefelé, a folyókkal versenyezve, miközben az arcukba permet csapódott a sziklákon lecsorgó vízesésekből, kedvünkre való volt.

Szecsuan kifőzde

A szűk kétsávos út mindkét oldalán 2 szintes lakóházak, melyeknek "udvara" ott kezdődött, pont az út szélén. Félelmetes volt látni, ahogy pici gyerekek játszottak karnyújtásnyira az elszáguldó teherautók mellett. Sok család kocsi mosásból tartja fenn magát. A patakok vizét az út fölött slagokon átvezetik. (Az út fölött drót van kifeszítve és erre van felfogatva a slag.)Személyautókat, de leginkább a nagy teherautókat mossák és mosatják az emberek. Az egyik stoppunk alkalmával volt szerencsénk megnézni, egy ilyen mosatást. Bizony a nagymama korú néni is jött a gumicsizmájában és mosta a teherautót, kaparta le róla a rákötött cementet. Itt ejtenék néhány szót, a nők helyzetéről Kínában. Sokat nem tudunk róla, de amit láttunk többször is, hogy nők végeznek férfiaknak való munkát. Mielőtt nekem támadnának a női egyenjogúság harcosai, ezt úgy értem, hogy olyan munkát végeznek nők, ami vagy nem való nőknek, pl. építkezésen dolgoznak, lapátolnak, stb., vagy pedig olyan munkát végeznek nők, ami otthon nem megszokott, pl. gumi-, vagy motorszervizben dolgoznak.

A kínai vízumunk érvényessége lassan-lassan félidőhöz közeledett, ezért kissé gyorsítottunk a tempónkon, és egy-egy szakaszt "átstoppoltunk". Volt, hogy "egér mobilon" (mini teherautón, ami mondjuk útközben defektet kapott), és volt egy olyan szakaszunk, ahol önkiszolgáló jelleggel az utolsó 20 km-t Balázs vezette le. Csengtu előtt egy fiatal teherautó sofőr, Yan vett fel minket, aki bár nem beszélt angolul, de nagyon figyelmes és előzékeny volt velünk. 280km vitt minket, ami a kanyargós hegyi utak miatt 9 órát tartott. Útközben megálltunk vacsorázni (isteni szecsuani ételeket ettünk) és nem engedte kifizetni a számlát, majd még érkezésünk előtt betértünk egy tésztázóba, biztos, ami biztos, nehogy éhesen kerüljünk ágyba a hostelban, aminek a költségét, mikor mi másnap rendezni szerettünk volna, kiderült, hogy ő már titokban kifizetett. Hát ilyenek is ezek a kínaiak. Érdekes, mert nekünk azt mesélték mielőtt Kínába értünk (és a mesélők között volt kínai is), hogy az itt nem szokás, hogy valakit meghívj, vagy vendégül láss. Ehhez képest velünk nem így történik. Másnap mikor lementünk az utcára 25 fokos meleg fogadott minket, érezhető páratartalommal és dús, zöld lombú fákkal. Csengtuba (hosszú idő után újra élvezve a meleget) pólóban és rövidnadrágban tekertünk befelé. Út közben nem győztük kapkodni a fejünket és ilyen szavak hagyták el a szánkat: "Bambusz!", "Nézd, banánfa!", "Úristen, mekkora lapulevelek!".
Nem hiába, közelednek a trópusok!

"Kézfogás" az első banánfával

Azt pedig, hogy mit kerestünk és találtunk Leshanba, hogy értünk ide, és mi történt Csengtuban, valamint utána az út alatt, a következő bejegyzésünkben olvashatjátok.