Szerző: Balázs
Edirnében (egykor Drinápoly) városnézéssel töltöttük az első, igazi törökországi napunkat. Edirne volt az Oszmán Birodalom fővárosa egy időben, ennek köszönhetően jelentős kulturális örökséggel rendelkezik. A leghíresebb közülük a Szelim-mecset, melyet hat évig építettek, hogy 1574-ben megnyithassa kapuit. Törökország második legnagyobb, sokak szerint, legszebb mecsete. Nagyon impozáns látvány már kívülről is, de belépve, tátva maradt a szánk a gyönyörűségtől. Festett csempék, színes téglák, mozaikok mindenfelé. Faragott oszlopok, vörös szőnyeg az egész belső térben. Picit körbesétáltunk, fotóztunk, aztán leültünk, és csak csöndben nézelődtünk.
Egy más kultúrkörből érkezőnek minden mecset egy újabb hetedik csoda, legalább is mi újra és újra gyermeki csodálattal nézzük őket. A város tele volt túristákkal, leginkább bolgárokkal és törökökkel. A mecsetből kijőve egy török származású, de 40 éve Ausztráliában élő, és éppen Törökországban túristáskodó, högybe botlottunk, aki segített pénzváltót találni nekünk. Kellemeset beszélgettünk útközben.
Még pár helyet meglátogattunk a városban; a régi török fürdőt, ami mára sajnos már romos állapotban van, a Hadrianus korában épített (ő alapította a várost is) gyalogos hidat, amin előző este megérkeztünk a városba. Végigsétáltunk a fedett bazárban, é megnéztük a történelmi városrészt is, ami faházairól híres. Aki Törökországban jár, az folyton enni kénytelen, mert itt bizony nagyon finom dolgokat készítenek. Mi amúgy is falásrohamokkal küzdünk, köszönhető ez szerintünk a rengeteg elégetett kalóriának, úgyhogy neki is láttunk megkóstolni a finomabbnál finomabb dolgokat. Ettünk kebabot (birkából vagy kecskéből, nem tudtuk eldönteni, de megvolt a jellegzetes istállószag), salátával és bulgurral, lepénykenyérrel.
Ez még a városnézés közben történt, így mire a bazár végére értünk, már igen-igen ideje volt újra harapnivaló után nézni. Bizonyára megoszlanak a vélemények a Baklaváról. Van, aki szereti, ezt a már-már túlontúl édes édességet, és biztos akad olyan is, aki nem. Középút szerintünk nem létezik, mert minek eszik olyat az ember gyermeke, ami nem ízlik neki? Budapesten van sima, meg csokis, itt viszont minden boltban van, vagy 10 féle. Nagy változatosság fedezhető fel az alakjukban, méretükben, hogy mivel vannak töltve, és persze az árukban is. Általában 16-22 török líra (115Ft 1 líra) között van a standard baklava kilója. A speckóbbak ára akár 35-45 líra/kg is lehet. Kértünk is mindjárt egy pár fajtát kóstolóba, egyik jobb volt, mint a másik. Aztán betértünk egy turkish delightot (helyi nevén lokum, ez egyfajta zselés édesség, vízből és keményítőből készül) árusító boltba és ott is kóstoltunk ezt-azt. Vettünk még pörkölt csicseriborsót (bár nem tudtuk, hogy azt kérünk, a neve leblebi), az íze kevésbé volt mogyorós, inkább olyan krémszerű. Legyünk őszinték, a török konyha hamar belopta magát a szívünkbe.
Hazafelé vettük az irányt és azon gondolkodtam, hogy jó lenne levágatni a hajam. Úgy tűnik, a török férfiak eléggé adnak a kinézetükre, mert rengeteg fodrászatot látni, többnyire férfifodrászatokat, ahol a fodrászok maguk is férfiak. Megalkudtunk az árban, és nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy a szakállamnak, gondoljanak bármit, nincs szüksége igazításra. (Sok fiatal férfi visel szakállt, és gondosan nyírják.) Picit várni kellett, addig is volt alkalmunk figyelni, hogyan beszélgetnek egymással, mi történik a szemben lévő teaház előtt, ahol kivétel nélkül csak férfiak ültek (két emelettel a fejük felett az erkélyen, pedig a nők csacsogtak egy kisebb csoportban). A hajvágás gyors és profi volt (mondjuk csak le kellett tolni, egy méretre a hajam), adnak a részletekre ezt el kell ismerni. A hajammal együtt a szemöldökömet is megmosták, vattával kitörölték a fülemet, és még parfümöt is kaptam, ami Eninek nem nagyon jött be, és meg kell hagyni közelebb ált az illatkompozíció a locsoló kölnikhez, mint egy Bulgari parfümhöz. Peckesen, az új frizkómtól eltelve sétáltunk kézen fogva hazafelé, és már csak egy felturbózott Fiat (amivel egy valamit magára is adó török srác korzózik) hiányzott, hogy tökéletesen beolvadjunk a helyiek közé.
Szállásadónk, Egin, egy nagyon profi kerékpárbolt (Trakya bisiklet) tulajdonosa, aki megszállottan támogatja és építi a helyi bringás közösséget. Délután a bolt előtt (ami a lakás alatt található) megismerkedtünk pár helyi bringással, és este egy kisebb összejövetel kerekedett a szállásunkon, egy román és maláj sráccal kiegészülve. Eszmét és tapasztalatot cseréltünk, ki merre járt, mit tapasztalt az utakon, Aedevel (Édinek ejtve) a maláj sráccal különösen rokonszenveztünk, reméljük, találkozunk még. Érdekes, hogy Aede mellett Osman (szállásadónk bátyja) társaságát élveztük a legjobban, annak ellenére (vagy épp azért?), hogy csak kézzel-lábbal tudtunk kommunikálni.
Másnap útra keltünk, hogy Isztambulba tekerjünk, és közben elkezdjük felfedezni, ezt az elsőre kautikusnak tűnő, és nyüzsgő országot.
De erről már egy következő bejegyzésben olvashattok.
