Szerző: Balázs

Még Laoszban történt, hogy útban Luang Prabang felé összetalálkoztunk egy amerikai párral. Anna és Paul Alaszkából repült át Bangkokba, hogy három hónapot bringázzanak Thaiföldön, Laoszban, Vietnamban, Kambodzsában, majd a végén még egy kicsit Thaiföldön. Szimpatikusnak tűntük egymásnak, így kölcsönösen megadtuk az elérhetőségünket és abban maradtunk, hogy majd keressük egymást, mert nagyon úgy tűnik ugyanazon időben leszünk Kambodzsában. Telt múlt az idő, és bár nem feledkeztünk meg róluk, de azt sem mondhatom, hogy csak arra a pillanatra vártunk, mikor láthatjuk meg újra egymást. Kambodzsában aztán ránk írtak, hogy merre járunk, mik a terveink? Megbeszéltük, hogy Phnom Penhben tudunk találkozni egy kávéra és dumálhatunk egy jót, kivel mi történt az elmúlt egy hónapban.
A múzeum meglátogatása után nem voltunk abban a cserfes hangulatban, de mondtam Eninek, hogy szerintem jó lesz a találka. A múzeumot elhagyva ebéd után néztünk, majd egy kis kávézóba ültünk be, ahol megnéztük az emailjeinket. Írtak Anna-ék, ők épp úton voltak a múzeumba. Kiszámoltuk Enivel, hogy kb. mikor végezhetnek és odamentünk a kapuhoz, hogy ott várjuk meg őket. Talán ha 15 percet kellett várni rájuk, és mosolyogva köszöntöttük egymást. Egy közeli helyre ültünk be. Néhányaknak a kávéból sör lett, de ezt leszámítva minden a megbeszéltek szerint zajlott. Jót beszélgettünk, jobban megismertük egymást és kimondottan megkedveltük ezt a bringa- és természetimádó párt. Nekünk azonban asztalt kellett bontani, legnagyobb sajnálatunkra, mert nem tudtuk mikor megy az utolsó komp a folyó túlpartjára, ahova hídon 50 kilométeres kerülővel tudtunk volna csak eljutni. Szállásadóink ugyanis ott laktak, és nem szerettünk volna szállás nélkül maradni. A kompot egy nagy hajrával el is értük.
Kiderült este 10-ig jár. De így legalább időben értünk oda német szállásadóinkhoz. Rafael és barátnője Cloudy egy NGO-t vezetnek. Kényelmes hálóhelyet kaptunk csak a beszélgetés ment egy kicsit nehézkesen, harapófogóval kellett mindent kihúzni belőlük. Másnap együtt reggeliztünk, majd kipróbálhattam egy rekut, azaz fekvőkerékpárt. Csak ott a kertben próbálkoztam, de nagyon megtetszett a dolog. Egy ilyet egyszer be kell szerezzünk. Vagyis egyet-egyet.
10 körül köszöntünk el tőlük és útba vettük a kompot, hogy elképzelhetetlenül olcsón, fejenként 35 Ft-ért vigyen vissza minket a nyüzsgő Phnom Penhbe. Néhány képeslap postára került, egy kis kifőzdében megebédeltünk és megállapíthattam, hogy a békaragut igen jól készítik el Kambodzsában. Még Eninek is ízlett a kóstoló. A legnagyobb forróságban indultunk kifelé a fővárosból, tömött kocsisorok között. Az élénk forgalom még azután sem enyhült, hogy elhagytuk a várost. A dübörgő teherautók mind felkavarták az úton lévő port, mi meg nyeltük nagy falatokban. Másnap értünk le a tengerhez, Kepbe. Kep a hatvanas években a felsőbb osztály tengerparti nyaralóhelye volt. A hetvenes években a Khmer Rouge idején ez a hely is elnéptelenedett, a villákat benőtte a gaz, melyek közül sok még mindig ugyan ebben az állapotban stagnál. Az emberek elfelejtették Kep-et. Ma csendes kisváros, talán pár ezres lakossággal, kis halászfalvakkal körülvéve.

Vidéki idill útban Kep felé.

A vendégházat, amit már előre kinéztünk az interneten, hamar megtaláltuk, pont a város "jó" oldalán volt. Az Oasis Vendégház régen mindenféle hírű vendégeket fogadott, akik a lehető legrosszabb hírű nőket fogadták. Éjszakai mulatóhely volt javából, ahol a tulajdonváltás és átépítés után még sokáig több vendéget is el kellett utasítani, mondván a profil megváltozott, a pillangók elrepültek. Hangulatos kis helyet varázsoltak belőle (bár az előző állapotokat nem láttuk) az új tulajék. Különálló, kis kő vendégházak és többágyas "dorm" szobák a szűkebb pénztárcájú vendégeknek. Az árak a földön járnak, nem mondhatnánk, hogy drágaság volt a bárban (1 kávé 1/2 dollár, egy kis sör 1 dollár, egy koktél 2 dollár). A személyzet francia, francia kanadai és khmer egyaránt. Kedvesek, mosolygósak, barátságosak,elláttak minket infóval a környéket illetően.

Megérkezünk Kepbe, díszkísérettel.

24.-én érkeztünk meg, mondhatom 0 karácsonyi hangulatban. Se a díszlet, se a hőmérséklet, se az illatok nem stimmeltek. Beszéltünk a családdal skype-on, miközben a háttérből az "All I want for Christmas is you" c. szám szűrődött felénk. A bárban elszabadultak az indulatok. Még egy fél órányi karácsonyi zene erejéig. Ezt követően a csapos srác Mikulás sapkáját leszámítva, megint semmi nem emlékeztetett a karácsonyra. Az ünnepi vacsorát a kis város egyik éjszakai piacán költöttük el, ahol összebarátkoztunk egy helyi nénivel, akinek nagyon ízlett a főztje és tetszett a mosolya. Ehhez a nénihez aztán ott tartózkodásunk alatt, minden este visszatértünk vacsorázni. A legegyszerűbb amit az ilyen piacokon találni, a grillezett hal és hús, savanyúság, esetleg saláta, rizs, főtt tojás, kacsaembrió... Kacsa mi? Kacsaembrió. Most valószínűleg sok vega ismerősöm kilép az utunkat kedvelők táborából, de ez van, megkóstoltam a kacsaembriót. És hozzá még annyit, nagyon finom. Ez a tojás, pont úgy néz ki, mint bármelyik másik kemény tojás, csak ami benne van, az más. Nagyon más. Egy félig kifejlett kacsa akinek a fele még tojás. Már látszanak alakok, csőr, fej, szem, szárny, de még minden lágy, nincsenek csontok. Tovább nem is borzolom a kedélyeket. Ezt szolgálják fel zöldfűszeres ágyon, és nyakon öntve sós-fekete borsos-lime-os öntettel.

Pihentünk, írtunk, képet és videót vágtunk. Ellátogattunk a titkos Angkaul Strandra, ami amúgy egyáltalán nem titkos, de tényleg elég nehéz megtalálni. Jó pár órát kerekeztünk tengerparton és rizsföldek meg vízibivalyok között, de végül csak meglett a hely. Szép, nyugodt és csendes, hatalmas kókuszdiót kapni és a függőágyból lehet vizslatni a tengert és azon mélázni, miért is hívják Nyúl-szigetnek a szemben lévő szigetet a helyiek, akik szerint a fent említett állatra hasonlít. Én rájöttem, mit látnak benne. Egy hátán fekvő nyúlra tényleg hasonlít, és mindenki megnyugtatására csak kókusztejet ittam, miközben megfejtettem ezt a misztikus rejtélyt. Közben újdonsült barátaink is megérkeztek Kepbe, és velük egy barátjuk, Andee, aki Lengyelországban angol tanárnő, és pár hétre szintén Délkelet-Ázsiába jött nyaralni. Andy Vietnamba ment át szilveszterezni, Anna-ék pedig átköltöztek a "mi" vendégházunkba így teljes volt a csapat! Ekkor már nagyon csíptük őket, és izgatottan vártuk, hogy még több időt töltsünk együtt.

Balról jobbra: Andee, Anna, Eni

De ki ez az Anna és Paul?
Néhány szót róluk, ha nem bánjátok. Anna 28, Paul 26, előbbi dél-karolinai, utóbbi pedig chicagoi. Egy túraszervező cégnél ismerkedtek meg Alaszkában, az ismeretségből közös túrák, majd randik lettek. Tavasszal egy amerikai kerékpáros túrákat szervező cégnek dolgoznak (Paul már 5 éve), nyáron pedig Alaszkában vezetnek túrákat és egyéb kisebb kiegészítő munkákból gyűjtenek annyi pénzt, hogy aztán télen bringázhassanak valamelyik melegebb vidéken. Ez a ritmus lehet épp idén lesz megtörve, de még nem tudták, pontosan hogy fog kinézni az évük. Februárban és márciusban biztosan túrákat vezetnek Tucsonban, a többi még nincs eldöntve. Mindketten nagyon barátságosak, nyitottak és érdeklődők más kultúrák, emberek iránt. Nagyon jókat tudtunk beszélgetni, mert kölcsönösen érdeklődünk a másik országa iránt. Beszélgettünk az oktatásról, politikáról, szociális és egészségügyi helyzetről. Bringázásról és túrázásról. Mi fiúk sátrakról, hálózsákokról, útvonalakról, a lányok a szobában pedig bizonyára hajkondicionálókról, konyhaművészetről, meredek emelkedőkről. Több párral is találkoztunk már az út alatt, de az nagyon ritkán esik meg, hogy mindketten Eni és én is nagyon jól kijöjjünk a páros másik két tagjával. Itt most ez is klappolt. Olyan érzés volt, mintha már nagyon rég ismernénk egymást és száz közös kalandon lennénk túl.

Anna és Paul, a legaranyosabb amerikai pár, akit ismerünk. Úgy érezzük, ez egy hosszútávú barátság lesz. 

Közösen elmentünk, a Crab Market-ra (Rák Piac) ahol frissen lehet kapni akár élő, akár már grillen jól átsütött rákot, polipot, tintahalat, és minden más fajta halat. Jól be is ebédeltünk tengeri herkentyűkből. Általában reggelizni a közelben lévő kis piacra mentünk el, ahol finom khmer palacsintát ettünk és hozzá khmer kávét ittunk. A palacsinta hasonlít a mienkre, csak ennek rikító sárga színe van, nem tudni mitől (Talán kurkuma?). Ebbe tesznek pirított darált húst, babcsírát, nyers zöldséget, friss fűszernövényt, és sült tésztát. Az egészet nyakon öntik édes-csípős szósszal. Laktató, finom és olcsó. A kávét amolyan törökösen készítik el, csak sokkal erősebbre és egy finom ruhából készült szűrőn szűrik át. Édes sűrített tejjel szervírozzák. Mellé mindig jár a tea.

Anna-t és Pault is elvittük a titkos strandra, ahova tuti , rövid utat fedeztünk fel legutóbb. Már az út felfedezése órákba telt, de visszafelé, mikor már tudtuk merre kell menni, tényleg rövid volt. Háztól strandig olyan 12 km, bringával kényelmesen egy-másfél óra. Sóföldek mellett, halászfalvakon át a tengerparton, majd be a rizsföldek közé, ahol kedves családok mosolyogva integetnek a hántolatlan rizs gereblyézése közben. Azon az úton meglátni a vidéki Kambodzsa minden jellegzetességét. Magabiztosan vezette Eni kis csapatunkat, a keskeny, fehér ösvényen a földek között. A part (direkt nem írok strandot, mert nem az) tetszett az amiknak, csak úgy mint a kis büfé, amit egy tanár házaspár, a nagymamával fizetés kiegészítés gyanánt üzemeltet. Néhány pálmatetős pihenőhely, ahova le lehet ülni a gyékényekre, vagy a függőágyakból rejtélyes szigetneveket megfejteni. Hideg sört és üdítőt is kapni, de mi a kókuszdióra voltunk rákattanva. Mondta a nagymama, hogy sajnos elfogyott, de megjött az apuka és ő megnyugtatott minket, hogy gyorsan feltölti a készletet. Átöltözött, egy hosszú kötelet és egy machete-t vett magához és elindult szüretelni. Mi Paullal ki akartuk venni a részünket a férfi munkából, no meg valakinek fényképezni is kellett, így elkísértük az apukát. Nagyon nem bajlódott a biztosítással, a kötél csak arra kellett, hogy legyen mivel felvinni a machete-t és majd leengedni a levágott kókuszfürtöt. Tényleg, mint egy majom mászott felfelé a 10m magas kókuszpálmára. Még fel sem ocsúdtunk Paullal a csodálkozásból, már jött le az első adag. Így megy ez arrafelé. Lehet ő meg egy szőlőkötözéstől vagy cukorborsó pirgálástól jönne zavarba. Lefelé pont úgy jött le, ahogy felfelé, csak a kezét és lábát használva.

Minden gyerek szuperhős apukáról álmodik. 

A kókusz jó volt és mi csak beszélgettünk négyesben. Aztán persze fürödni mentünk és ekkor jött a második meglepetés (az első a kókuszszüret volt, ha nem értenétek). Tengeri csillagokat pillantottunk meg a tengerben. Ugyan nem csináltak semmit, azon kívül, amit a tengeri csillagok bármikor is szoktak, de mi nagyon izgatottak lettünk. Megfogni senki nem merte őket. De aztán én bevállaltam egy kisebbet, tenyérnyit. Persze nem történt semmi, hiszen ezek az állatok csak mértékkel agresszívek. A GoPro kamerával készítettem néhány felvételt róluk, minden méretből felemeltünk egyet és alaposan szemügyre vettünk. 

-Halló, jót hívok? Khmer napközi.

A délután egy részét a házaspár másfél éves ikreinek szórakoztatásával és levegőbe dobállásával töltöttük. Közben megebédeltük a piacról elvitelre kért palacsinta adagjainkat. Kávézni elsétáltunk a kis falu kávézójába. Mert, hogy ilyet is találni ott. Ugyanazon tető alatt van egy kisbolt, egy leveses, egy desszertes, és egy kávézó. A helyiek zsibongva játékszenvedélyüknek éltek, egy bingóhoz hasonló játékot játszottak. A kedvencem, amikor a 2 literes pet palackból varázsolják elő a számokkal ellátott kockákat. 

Elindultunk vissza a városba, a naplemente még a part menti úton ért minket. A nap meg jól belezuhant a tengerbe, gyönyörű volt.

Valahogy így. A bal oldali a Nyúl-sziget. 

A szilveszter napja még ott ért minket Kepben. Későn reggeliztünk, aztán biliárdoztunk egy kicsit, délután négy volt mire ebédhez ültünk. Csak úgy urasan. A terv az volt, hogy 22 órára odaérünk a város strandjára (ami amúgy nagyon klassz és tiszta) és megvárjuk a tűzijátékot. Este a szálláson még ittunk egy sört és petanque-oztunk párat Paullal. A vicces (reméljük annak találtátok,) szilveszteri videónkat akkor, az emelkedett hangulatban sikerült összehozni. A városban hatalmas élet volt, na nem a környékünkön, mert ott egy szerda este nagyobb a nyüzsi. Úgy tűnt mindenki a strand környéki 2 km-re koncentrálódott. Leginkább helyi és környékbeli lakosok. Fehér embert elvétve lehetett csak látni.

A kambodzsaiak amúgy már az újévet megelőző 4 este mindegyikén buliztak. Minden este láttuk a pick-upokat a központ felé menni, a platójukon hemzsegtek az emberek, akik énekeltek, nevetgéltek. Bent a központban szem nem maradt szárazon a grillesektől és koncerteken szórakoztak, táncoltak a népek.
Ahogy egyre közelebb értünk a buli epicentrumához egyre hangosabb lett a zene és ricsaj és egyre több lampion láttuk az égen a tenger fölött repülni. Lacikonyhások minden mennyiségben. Majdnem 1 volt az egy főre jutó sütödék száma. Én még ilyet nem láttam. Volt ott minden a grillkolbásztól a halig, a szendvicstől az olajban sütött szöcskén és csótányon át. A kérdésetekre a válasz, igen, megkóstoltuk Paullal a csótányt és szöcskét és nem volt rossz. Mondjuk különösebben jó sem, de ez nem az állatok hibája, nyugodjanak békében, hanem a használt olajnak amiben már fél Kambodzsa rovarállományát megpirították. Azért jó Kambodzsában ilyesmit kipróbálni, mert, használt olaj ide vagy oda, biztonságos. Ott ez nem turista csemege, a helyiek falják két pofára. Persze vettünk "normális" ételt is, amit egy gyékényen fogyasztottunk el egy kambodzsai család szomszédságában.

Nekem ez volt az eddigi legemlékezetesebb szilveszterem, több okból is. Először is mert Kambodzsában töltöttük, másodszor, mert a bringás utunk alatt történt. Harmadszor pedig, és ott ez volt bennem a legerősebb érzés, mert olyan békés és szelíd volt. Ez tudom ellentmondásos, hiszen most írtam, hogy nagy volt a nyüzsi és tényleg így volt. Kerestünk egy olyat helyet a parton, ahol ordítás nélkül tudtunk beszélgetni a mellettünk ülővel, és itt már egész kibírható volt a kambodzsai pop-rock. Amitől nekem békés és szelíd volt, az, ahogy a kambodzsai emberek, családok ünnepelték. Szinte mindenki piknikezett. Gyékényen, asztalokkal-székekkel, kocsi platón. A családok együtt voltak, a barátok együtt voltak, a gyerekek boldogan szaladgáltak a homokban, gyertyákkal díszítették a homokváraikat vagy tűzijátékot, lampiont eregettek. Nem láttunk dajdajozó embereket, részegen tántorgókat, petárdázókat, hangoskodókat, viselkedni nem tudó embereket. Egész este 2 ittas férfit láttam, de ők is csak csendben, mosolyogva beültek az autóba és hazavitték őket. Nagyon szép volt ezt látni.

Paul-ék megleptek minket egy lampionnal (nekünk is ez volt a titkos tervünk, de megelőztek) és egy tűzijátékkal. Ők indították útnak a lampionjukat elsőnek. Mindannyian zöldfülűek voltunk a lampion pályára állításban, de ehhez képest magabiztosan kezeltük a helyzetet. El is indult szépen a lampionjuk, emelkedett, fel a tenger fölé, majd puff, lángra kapott és belezuhant a vízbe. Anna kicsit el volt kenődve, de hamar túltette magát a kudarcon. Most következett a magyar páros. Elemelkedett szépen a lampionunk, ugye a profizmus, néztük kézen fogva, majd a lampion a tenger helyett a part menti szállodasor felé kanyarodott. Hiába a maga útján megy, de emelkednie kéne, mert belerepül a szállodába! Oké, megúszta, de ne már, ez is lángra kapott, francba bezuhan az égő lampion a fák közé! Óriási szerencsénkre elaludt mire lesett és nem gyulladt föl semmi. Kicsit cikisnek éreztem magam, de aztán arra gondoltam, mi nem tehetünk róla, hogy merre fúj a szél. Mi mindent jól csináltunk, csak a szél néha feltámadt és össze vissza fújt. Ezért történt meg mindkét lampionnal, hogy lángra kapott. A hirtelen irányváltástól, ahogy a láng oldalra égett, meggyulladt a papír. Mások is jártak így, ezért bizton megállapíthattuk, hogy nem mi négyen vagyunk az alkalmatlanok. Éjfél előtt kb. 8 perccel, mintha tengeri csatára készülne, a lakosság megrohanta a partot, és nagy tömegben mindenki tűzijátékot lövöldözött. Aztán persze Paullal mi is eldurrantgattuk a sajátunkat. Mint két gyerek álltunk egymás mellett a vízparton, és kezünkben a lövöldöző papírhengerrel, vigyorogtunk a tengerre. A szervezett tűzijáték váratlan és nagyon szép volt. Ilyen közelről tűzijátékot Enivel még nem láttunk. Mintha pont fölénk lőtték volna a szebbnél-szebb virágokat (és igazából így is volt). A partról és egy halászhajóból, kb. fél órán keresztül ad hoc módon röppentek fel a tűzijátékok. Ültünk a homokban és néztük, ahogy a tenger, mint egy tükör visszaveri a káprázó fényeket. Szuper kis este volt!

Elsején sokáig aludtunk, aztán nagyon kényelmesen megkávéztunk a bárban és megbeszélte a társaság, hogyan tovább. Azt a tervet ötöltük ki, hogy délután nagyon kényelmesen átgurulunk a közeli Kampot városába, ahol egy olcsó kis vendégházban kiveszünk egy szobát. Nekünk a büdzsénk már kicsit megkopaszodott a hosszúra nyúlt kepi tartózkodás miatt, de Anna és Paul szerettek volna meghívni minket. Mi ezt vonakodtuk elfogadni, mert nem akartuk lehúzni őket. Ők viszont azzal érveltek, hogy a két nagy ágyas szoba vagy ugyan annyi, vagy még olcsóbb, mint az egy nagy ágyas és ők így ezzel semmit nem vesztenek, viszont annál többet nyernek, minket. Ez olyan kedves volt, hogy nem mondtunk nemet. Miután odaértünk, kisétáltunk vacsizni egy kis utcai kifőzdébe. Egy gurulós kiskocsi, gázpalack, néhány műanyag asztal és szék, autóakkumulátorról üzemeltett világítás.

A következő napokban együtt tekertünk a thai határ felé. Anna-ék még 15 napot szándékoztak eltölteni ott, a gépük indulásáig. Nekünk utunk következő állomását jelentette. Volt egy nap, amikor zsinórban hárman lettünk rosszul. Először Paul, panaszkodott, hogy görcsöl a hasa, és hasmenése van. Aztán ebéd után Enire jött rá egy durva görcs és hasmenés. Végül én tekerés közben egyszer csak azt éreztem, hogy gyenge a karom, lábam, lever a víz (olyan ájulósan) és leesik a vércukrom. A táskánkban lévő méz és lekvár maradékot négyen kanalaztunk az út mellett, az árnyékban. Ekkor én jobban lettem és szerencsére Eninek sem tért vissza a görcs, Paul viszont az éjjel nagyon rosszul lett. Ezen a gyengélkedős napon végül 105 km-t tekertünk, hogy egy vendégházat találjunk. Neki már a vacsora sem ment le, pedig jó erős srác, tud enni. Hajnal 3 körül arra ébredtünk, hogy Anna hideg vizes törölközőt rak Paul homlokára. Nálunk volt lázmérő, és meg tudtuk mérni a lázát. (Soha ne induljatok el a trópusokra lázmérő nélkül!) 39,7 volt neki a láza! Úgy tüzelt, hogy lázmérő nélkül is megmondtuk volna nagy baj van. Adtunk neki Rubophent és elment hideg vízben letusolni, majd hideg vizes borogatást kapott. Ők nem kempingeztek, mi mint, de nem volt náluk moszkitó háló és nem minden szálláson kelléke a szobának. Szúnyogriasztó spray-t nem használtak. Ezért mi jól le is toltuk őket. A malária elleni gyógyszert max. 1 hónapig lehet szedni, de nagyon durva mellékhatásai lehetnek. A hajhullástól, a paranoián át a bőr beszürküléséig. Nem egy multivitamin, annyi szent. Mi rögtön arra gyanakodtunk, hogy malária. Volt korábban hidegrázása (ez lehetett a görcsöktől is persze) és a magas láz, nem vagyunk szakértők, de a trópusokon a láz sosem jó előjel. Sikerült valamelyest levinni a lázát, de még mindig 38 fölött volt. Reggel újra magas. Beszéltünk a recepciósokkal és mondták, hogy van orvos a faluban. Kismotorral vitték el Anna-t és Pault, aki alig bírt lemenni a lépcsőn, olyan gyenge volt. Mi aggódva vártuk őket vissza, elugrottunk vizet venni, én nekiálltam bringát szerelni. Paul előző napi hátsó defektje kiújult, hát megszereltem neki, Eninek olajat cseréltem az agyváltójában, láncot pucoltam, karban tartottam. Ő addig cikket írt. Közben visszaértek a srácok és kiderült mi a baj. Megharapta a száját belül, amin afta lett, és azon keresztül, a valahol megevett romlott ételből, a vérébe jutottak a kórokozók. Kapott injekciót, antibiotikumot. Egész nap pihent mi hármasban ebédeltünk, beszélgettünk. Délutánra jobb színe lett.

Másnap reggel mi korán elindultunk Enivel a határ felé, Paul-ék kisbusszal tervezték megtenni a hátralévő utat, ha elég jól érzi magát. Reggeli a helyiekkel egy kis kifőzdében, gyors piacolás után nagy erőkkel tekertünk a főúton nyugatnak. Az amúgy lapos Kambodzsa úgy tűnik ezen a vidéken megmakacsolta magát és feldomborította a hátát. Láttuk a dzsungelt, ahol a Vörös Khmerek vezetője, Pol Pot bujkált elfogásáig.

Úton a thai határ felé.

Elég kemény mászások vártak ránk és a hőmérő higanyszála 40 fok környékére kúszott, amit a beton 50-nek vert vissza, árnyék egy centi sehol. Brutális meleg volt. Néha mindketten azt éreztük, hogy szétdurran az agyunk a sisak alatt. Csak a folyamatos ivás és a fejünkre rakott vizes kendő enyhítette valamelyest a forróságot. Aztán egyszer csak elment mellettünk egy kisbusz, aminek a hátsó ajtója mögé 2 túrabringa volt felrögzítve és Paul kocsiból kidugott keze integetett nekünk.

Vajon látjuk még őket? Megölelhetjük egymást mielőtt, egy időre legalább is, végső búcsút veszünk ettől a nagyon szeretni való, figyelmes, és kedves amerikai pártól? Tényleg olyan olcsó a Laosznál és Kambodzsánál jóval fejlettebb Thaiföld? Jóllakunk végre?
Mindent nem árulhatok el most, de ha elolvassátok a következő cikkünket, kideríthetitek!