Szerző: Eni
Egyre forrósodtak a napok, mi pedig kezdtünk fáradni. Hosszú idő óta nem tartottunk rendes pihenőt, és napi 95-100 kilométereket tekertünk. A hajnali 4:20-as ébresztő szürreális élményeket hagyott bennünk. Egyetlen előnye volt, hogy utolsó, Laoszban töltött éjszakánk után hamar útra keltünk, és gyorsan letekertük a maradék 50 km-t. Szinte nyitásra értünk a korrupciós ügyeiről híres "TPK" (Trapaeng Kriel) határátkelőhöz.
A laoszi kilépési oldalon egy kicsit bosszankodtunk, mert mikor épp a bringákat támasztottuk az épület falához, berobogott egy kisbusz, tele nyugati turistákkal. Mire az ügyintéző ablakhoz sétáltunk, már a busznyi ember szépen felsorakozott előttünk. A határőrök gyorsan pörgették az népeket, ezen mi magunk is meglepődtünk. Fel voltunk készülve, hogy kérik majd az 1 USD, ú.n. "kilépési díjat". Sok helyen olvastuk, hogy ez bevett szokás ezen a határátkelőn. A turista csoport után mi következtünk. Az ügyintéző Balázsnak kérdés nélkül pecsételt a mellettem lévő ablaknál, tőlem azonban kérték a buszjegyet. Gyorsan válaszoltam a hölgynek, hogy mi ketten biciklivel vagyunk,nem a csoporttal érkeztünk és nincsen buszjegyünk. Ekkor láttuk az arcán a döbbenetet. Talán az is végigfutott a fejében, hogy "Na, ezt jól elszúrtam!". Mivel a pecsétet közvetlen a kérdése után benyomta az útlevelembe, így már nem tudta elkérni kettőnktől a nyilvánvalóan hivatalosnak nem nevezhető "kilépési díjat". Valószínű, hogy a csoport idegenvezetője egy összegben lerendezte a dolgot a határőrökkel, és így az ellenőrzésnél azt gondolták, hogy mi is odatartozunk. A bicikliket senki nem nézte át, a pecsétekre sem volt senki kíváncsi innentől fogva,mi pedig szépen átgurultunk a határátkelő kambodzsai oldalára.
Az út szélén egy kis sörsátor alól kiabált egy jóképű fiatalember. Integetett, mosolygott és betessékelt a sátor alá, ahol egy-egy hokkedlire lehuppanva álltunk elébe a következő "hivatalos" teendőnknek. Ez volt a "karantén szolgálat". Orvosi-egészségügyi papírokat kellett kitölteni gy kis fecnin nyilatkoznunk kellett arról, hogy nem vagyunk betegek, és nem jártunk ilyen-olyan fertőzött országokban az elmúlt fél év alatt. Miután átadtuk a fehér fecnit, kaptunk helyette egy-egy sárgát, majd jött a "Mister, 1 dollar!". Azonnal visszakérdeztünk, hogy kaphatunk-e bizonylatot. Erre a három főből álló személyzet kicsit elcsendesedett, de csak mondogatták, hogy fizessünk fejenként egy dollárt. Tudtuk, hogy ez itt a kambodzsai lehúzás egyik színtere, és kötöttük az ebet a karóhoz. - Kaphatunk bizonylatot?- kérdeztük többször, mire az egyik lány egy sajtpapírra valami krumplinyomóval ráütötte a dátumot. Fel voltunk készülve a jelenetre. Előhúztam az övtáskámból a thai nagykövetségről kapott, hivatalos befizetési bizonylatot. - Ilyet szeretnénk kérni. - mondtam, mire az időközben körénk telepedett turistacsoport is utolért, és mindenki zúgolódni kezdett: "Ja, igen. Miért is fizetünk?" Balázs végül elindította a lavinát. - Sajnálom, nincs dollárom, csak thai BAT-om, vagy Euróm. - mondta végül. - Az is jó! Minden valutát elfogadunk! - jött a válasz. Ekkor bizonyosodtunk meg, hogy ez a sörsátor komolytalan. Felálltunk, és fizetés nélkül távoztunk. A kis csipet-csapat körülöttünk ugyanezt tette. Nagy pánik tört ki a karantén-szolgálatosok "kollégák" között, egyszerű angolsággal mindenki után kiabálták: "No pay, no visa!" (Ha nem fizetsz, nem kapsz vízumot!)
Az érkezéskor felvehető belépési engedélyt egy közeli fakunyhóban kellett megigényelni. Itt már teljesen hivatalos volt a korrupció. A vízum pecséttel 35 dollárba került. 30 dollár a vízum és 5 dollár a zsebpénz. A banán kunyhós határőrök szóltak, hogy a pecsételő helyen ne fizessünk "pecsét díjat", akkor sem, ha kérnek. Bizony-bizony, a bankók szépen sorjában vándoroltak a fekete aktatáskába. Az igénylőlap kitöltése után pár percet kellett várnunk, beragasztgatták a vízumot az útlevelünkbe, majd a pecsételő helyre masíroztunk át. A sorban állva több szerencsétlenül végződő sztorit meghallgattunk. Volt egy olyan pórul járt német pár, akiket a laoszi oldalon és a "karantén szolgálatnál" is csak néhány dollár ellenében engedtek tovább. Szegények már Németországban elintézték a kambodzsai vízumot, itt azonban tőlük is "pecsét díjat" kértek. Nyilván az itteni határőrök a Németországban kifizetett vízum díjból egy petákot sem látnak...
Volt egy idősebb francia úriember, aki szó szerint elhajtotta a "No pay, no visa!"-t kántáló fiatalembert.
Csodával határos módon itt sem ellenőrizték a bicikliket. Az egzotikus ügyintézés után a pecsétes- színes-szagos turista vízummal a zsebünkben biciklire ültünk, és sietve magunk mögött hagytuk ezt a bizarr helyet.
Kambodzsa száraz és forró napokkal fogadott. Nagyon nehezen tudtunk haladni. Az ország északi területei pusztaságra, vagy inkább szavannára hasonlítanak. Fákat itt-ott találni, a tűző nap elől nehezen tudtunk elbújni.
A 7-es főúton nem nagyon tudtunk száguldozni.
Kambodzsában is többször aludtunk buddhista kolostorokban. Itt nem kellett lejelentkezni a faluvezetőnél, nem kellett külön engedélyt kérnünk senkitől. A szerzetesek mindenhol kedvesen fogadtak. Volt, hogy a hatalmas étkező épületben kaptunk helyet, volt, hogy a kolostor udvarán sátraztunk.
Az eddigi utunk legvidámabb reggelijét is egy buddhista kolostorban költöttük el. A templom szolgák és két helyi néni reggel megterített, míg a hívek hozták az adományokat. A kolostorban egy szerzetes és két novícius lakott, akik külön ültek egymástól. Miután megreggeliztek, közösen imádkoztak. Mi is ott ücsörögtünk a háttérben, és néztük őket. A szerzetes a reggeli után felállt, és meghajolt. Aztán a helyiekkel beszélgetett és viccelődtek. Nagyon vidám társaság volt. Itt is az a szokás, hogy a először a szerzetesek, novíciusok reggeliznek. Az étel, ami megmaradt azt a többiek elfogyaszthatják.
A közös reggelihez mi is a mobil büféből vásároltunk.
Egy kis asztalkánál két néni és egy bácsi ücsörgött a földön . A templomszolga - egy szikár, jóképű, 55-60 év körüli férfi- kedvesen invitált minket is reggelire, mutatta, hogy foglaljunk mi is helyet mellettük. Mi is betettük a "közösbe" a rizsünket és a gyümölcsöt, ami nálunk volt és a reggel frissen vásárolt ételeket. A közös reggelizés alatt pedig jókat nevettünk, próbáltuk így-úgy megérteni a másikat. Kézzel-lábbal mutogattunk, rajzoltunk, így beszélgettünk.
A legemlékezetesebb reggelink főszereplője egy jókedélyű öreg úr volt, mi csak "kambodzsai Ghandinak" hívtuk a bácsit.
Kambodzsa ezen részén kevés város található. Igazából kevés a falu is. A közigazgatási területeket is régiókra osztják. Vagyis a puszta egyik fele még "A" régió, a másik fele már "B"-hez tartozik. A régiókban egy-egy kisebb-nagyobb település és néhány leszórt kunyhó található.
Az ebédszünetben mindenki hazamegy enni.
A vidéki Kambodzsa magával ragadó. Az emberek mosolyogva fogadtak, és gyerekek itt is szenzációsak: sokszor nem is tudjuk melyik irányból érkezik a "Hellóóó!", csak kapkodtuk a fejünket. A legfinomabb ételeket is vidéken találtuk. Megkóstoltuk a helyi rántott banánt, az uborkás hallevest, a curry-s kókuszos-halas tésztát. Egyik délután még egy érdekes italt is kipróbáltunk. Mozarella sajt állagú gombócok úsztak egy hűs, kókuszos, édeskés lében. Sajnos nem jöttünk rá, hogy mi az, de nagyon finom volt.
Szerény reggelink az egyik kolostorban; főtt rizs cukorral és fahéjjal megszórva, banán, és ajándékba kapott szójatej.
Talán ezzel a kis történettel lehetne leginkább leírni azt, hogy mennyire nyitottak, segítőkészek és barátságosak a vidéki népek.
Egy forró délután a semmi közepén tekertünk. Szenvedtünk a melegtől, nyúzottak voltunk és kezdett kopogni a szemünk az éhségtől. Igencsak ebédidő felé közeledtünk, viszont tudtuk azt, hogy egy jó ideig még nem lesz település előttünk. Akit csak láttunk az út szélén megkérdeztünk: hol lehet enni? Mindenki csak előre fele mutogatott. Persze ettől még nem lett jobb a helyzet, nem tudtuk hogy 1 vagy 10 km-re van az "arra". Egyszer csak megláttunk egy kis házikófélét az út szélén. Megálltunk, és akkor láttuk, hogy ez egy kis bolt féleséget alakítottak ki a szerény házikó útra néző feléből. A boltban számunkra kevésbé érdekes dolgot árultak, mosószert, italokat, csipszet és szappant. Semmi ehetőt. Gondoltuk, megkérdezzük, hátha tudnak nekünk ebédet adni. Mutogatásba kezdtünk, majd előkerült a boltos lány férje, aki beszélt angolul. Semmi perc alatt összeütöttek nekünk egy kis harapnivalót. Kaptunk halas-uborkás levest, rizst és tükörtojást. "Desszertként", amiért pénzt sem fogadtak el, kaptunk egy-egy szelet dinnyét. A ház népe persze körénk gyűlt, gyerekek és idősek, mindenkinek épp ott akadt dolga, ahol mi ücsörögtünk az árnyékban. Nézegettek bennünket, a bicikliket és mosolyogtak, a kicsik incselkedtek, és a szülők lábai közül fürkésztek minket. A nagymama látva, hogy nagyon szenvedek a melegtől, odajött hozzám és a hajamra mutogatott. Tudtam, hogy nem teljesen tökéletes a toalettem, ezért mosolyogva elfogadtam az ajánlatát, amiről akkor még én magam sem tudtam, hogy mit tartalmaz. Miután a házikó mögött lévő mezőn lesétáltunk a patakpartra, a néni nyakon öntött két nagyobb bögre vízzel. Szó, mi szó, meglepett a dolog, de nagyon jól esett. Vizes hajjal könnyebben viseltetem az iszonyat forróságot.
A kambodzsai család, aki ebédet készített nekünk.
Karácsony előtt bő egy héttel megérkeztünk Siem Reap városába, ahol magyar vendéglátónk már várt ránk. Anti közel 2 éve él Siem Reapben, és egy amerikai fotóssal dolgozik együtt. Siem Reap a világhírű khmer romváros mellett fekszik, és amolyan turisztikai fellegvárrá nőtte ki magát. A becslések szerint Angkort évente több millió turista keresi fel, így Siem Reap szinte teljes egészében kiszolgáló várossá vált, telis-tele szállodákkal, vendégházakkal, éttermekkel, bárokkal.
Egy hetet vendégeskedtünk Anti szuper kényelmes lakásában. Élveztük, hogy minden este letusolhatunk, hogy minden reggel kávét főzhettünk és végre kialudhattuk magunkat. Angkor bebarangolásán túl jutott időnk a meleg holmikat kimosni, (már ideje volt!) a bloggal és a képeink szerkesztésével foglalkozni.
Mit is csinál egy magyar fotográfus Kambodzsában? Hogy milyen érzés fákkal félig benőtt, egzotikus templomok között barangolni? Milyen is az "Angkor-élmény"? Hogy ez a szinte teljesen elfeledett világ hogyan került a világ figyelmének központjába az 1990-es években? Hogyan váltak e szent templomok turistalátványossággá? Minderről a következő bejegyzésünkben mesélünk majd.
